Kultúrkörök

„Ha két gra­fi­kus ne­ve ma­rad fenn az utó­kor­nak a 20. szá­zad­ból, a má­sik az enyém, ha csak egy, az Sza­lay La­jo­sé.” (Pab­lo Pi­cas­so)

Sza­lay La­jos szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ja ün­ne­pi pil­la­na­tok­ban ré­szel­te­ti a ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet egyik leg­na­gyobb mes­te­ré­nek élet­mű­vé­re mél­tán kí­ván­csi nagy­kö­zön­sé­get. Még ott lát­ha­tó tu­cat­nyi raj­za az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár fo­lyo­só­i­nak fa­la­in, a 2008 no­vem­be­ré­ben nyí­lott Bib­lia Sac­ra ki­ál­lí­tás ih­le­tett, mo­dern al­ko­tá­sai kö­zött. Ra­gyog­nak a fe­ke­te tus­sal meg­je­le­ní­tett is­te­ni te­remt­mé­nyek, a bib­li­ai em­ber­ala­kok és ál­lat­fi­gu­rák, Sza­lay toll­vo­ná­sai nyo­mán meg­annyi le­nyű­gö­ző kre­a­tú­ra. 2008 vé­gén pe­dig szin­tén a Vár­ban a Kol­ler Ga­lé­ria tisz­tel­gett a Sza­lay La­jos cen­te­ná­ri­u­mi év va­ló­sá­gos nyi­tá­nya­ként az Is­te­nek, szen­tek, már­tí­rok cí­mű ki­ál­lí­tás­sal.

A mű­vész éle­té­nek csak­nem fe­lét ha­zá­já­tól tá­vol – 1930–31-ben, majd 1946–48 kö­zött Pá­rizs­ban, 1948–60 kö­zött Ar­gen­tí­ná­ban, 1960–88 kö­zött pe­dig az Egye­sült Ál­la­mok­ban – töl­töt­te. Nem­ze­dé­kek­nek kel­lett vol­na zse­ni­a­li­tá­sa kö­pe­nyé­ből elő­búj­nia, ehe­lyett az emig­rá­ció el­zár­ta őt a le­het­sé­ges ma­gyar ta­nít­vá­nyok­tól. Csak­nem nyolc­van­éve­sen tért vég­leg ha­za fe­le­sé­gé­vel együtt, Mis­kol­cot vá­laszt­va lak­he­lyül.

Köz­tu­dott, hogy nem jött üres kéz­zel: négy­száz­öt­ven raj­zát aján­dé­koz­ta a ma­gyar ál­lam­nak, gaz­da­gít­va jó né­hány mú­ze­u­mot és kü­lön­fé­le gyűj­te­mé­nye­ket. 1992-ben Kos­suth-dí­jat ka­pott, 1994-ben dísz­dok­tor­rá avat­ta az egy­ko­ri al­ma ma­ter, a mai Ma­gyar Kép­ző­mű­vé­sze­ti Egye­tem. Ki­sebb-na­gyobb ta­nul­má­nyo­kon, in­ter­jú­kon kí­vül se éle­té­ben, se hol­ta után nem szü­le­tett még e nagy ívű pá­lyá­nak rég ki­já­ró, a má­ig föl­tá­rat­lan kin­cse­ket rej­tő ha­gya­ték­ról nagy­mo­nog­rá­fia, s mű­vé­szet­tör­té­nész-sü­völ­vé­nyek kö­ré­ben még ma sem di­va­tos szak­dol­go­za­ti té­ma…

Pe­dig ide­je len­ne las­san el­osz­lat­ni az „ér­tet­len­ség fa­ji át­kát”, mely­ről vi­gasz­ta­la­nul és ok­kal ejt szót a min­den­kor fe­le­lős­ség­gel, toll­for­ga­tó­in­kat nyel­vi igé­nyes­sé­gé­vel, bölcs gon­do­la­ta­i­val in­ger­lő, de saj­nos ke­vés­bé ins­pi­rá­ló hí­vő em­ber, az al­ko­tó Sza­lay La­jos. Bíz­vást örö­mé­re, ké­sei meg­elé­ge­dé­sé­re szol­gált vol­na, ha lát­ja a Ko­gart Ház ja­nu­á­ri ki­ál­lí­tás­meg­nyi­tó­ján az át­szel­le­mült hu­szon­éve­se­ket és har­min­ca­so­kat az ál­mél­ko­dó idő­seb­bek se­reg­le­té­ben.

Sza­lay La­jos bár ha­lá­lá­ig tar­tal­mi és for­mai ak­cen­tu­sok nél­kül be­szél­te anya­nyel­vét, olyan nyel­vet vá­lasz­tott, ame­lyet a vi­lág min­den tá­ján ér­te­nek: a vo­nal, a rajz nyel­vét.

A rajz min­den kép­ző­mű­vé­szet alap­ja. Pusz­tán a vo­nal­lal mennyi min­dent el­mond­hat a mű­vész! Be­szél­het ér­zel­mek­ről, in­du­la­tok­ról, tör­té­ne­tek­ről, azok re­á­lis és szim­bo­li­kus vo­nat­ko­zá­sa­i­ról. Lát­tat­hat te­ret, táv­la­tot – meg­sza­po­rít­hat­ja a di­men­zi­ó­kat. A büsz­kén, rang­ként vi­selt pa­rasz­ti szár­ma­zás, a ge­ne­ti­ka­i­lag ma­gá­ban hor­do­zott igaz­ság és a mély hit ér­he­tő tet­ten Sza­lay raj­za­i­ban. Lí­rai ön­val­lo­má­sok és drá­mai ön­meg­ha­tá­ro­zá­sok je­len­nek meg fe­szes kom­po­zí­ci­ó­i­ban – le­gye­nek bár mi­to­ló­gi­ai, bib­li­ai té­má­jú­ak, vagy me­sél­je­nek a nagy­apa is­tál­ló­já­ról vagy a klasszi­kus sze­re­lem­ről.

Egy­va­la­mi azon­ban szin­te tel­je­sen hi­ány­zik gra­fi­ká­i­ról: az ön­fe­ledt mo­soly. Ő ma­ga sem volt fel­sza­ba­dult lel­kű em­ber, Ju­hász Fe­renc sze­rint „bol­dog­ta­lan zse­ni”. Nyolc­van­éves ko­rá­ban egy in­ter­jú­ban ar­ról be­szélt, hogy a ma­gyar­ból hi­ány­zik a klasszi­kus raj­zo­lás­hoz szük­sé­ges bol­dog­ság. „A ma­gyar nem le­het bol­dog, mert sa­ját er­köl­csi és szel­le­mi rang­já­nak vá­gá­nyá­ról egy sze­ren­csét­len­ség ki­sik­lat­ta” – mond­ta a mű­vész 1989-ben.

Raj­zo­lá­si mód­sze­re – ahogy ő ne­ve­zi, a „ra­go­zó raj­zo­lás” – le­nyű­gö­ző. A vo­nal csak né­hány pil­la­na­tig ma­rad pusz­tán – ért­he­tet­le­nül és ér­tel­mez­he­tet­le­nül – vo­nal. A mel­lé­hú­zott má­so­dik, har­ma­dik, a kö­vet­ke­ző már to­vább­gon­dol­ja, ala­kít­ja, ér­tel­me­zi, ra­goz­za – he­lyet je­löl ki, és ér­tel­met ad ne­ki a test­ben, a kom­po­zí­ci­ó­ban, a táv­lat­ban.

Mű­ve­it szem­lél­ve nem sza­ba­dul­ha­tunk Ju­hász Fe­renc sza­va­i­tól: „Sza­lay La­jos­ból úgy nőtt ki a zse­ni­a­li­tás, mint égi­tes­tünk anya­ga­i­ból a fű, a föld­ből, a kő­re­pe­dé­sek­ből, a szik­la­ha­sa­dé­kok szi­kár­nak tet­sző, de cse­re­pes ol­da­lán, dom­bon, me­zőn, ré­ten, min­de­nütt. Is­me­rik-e a fű­szá­lat? A vé­kony, eres, zöld kés­pen­gé­hez ha­son­lót vagy a zöld láb­szár­csont-ke­mé­nyet, a csont-tör­zsön a büty­kök­kel, cso­mók­kal, te­te­jén az arany­zöld tű­hattyú hal­csont­váz-ráz­kó­dás ka­lásszal. Ha is­me­rik: tud­ják, mi­cso­da erő van, rop­pant hit-tu­dat és még-rop­pan­tabb győ­ze­lem-tu­dat van egy zöld fű­szál­ban. Ilyen győ­ze­lem-má­mor és el­mú­lás-má­mor volt Sza­lay La­jos. A min­dig meg­fe­szí­tés­re-vá­ró és min­dig ke­resz­tet-hur­co­ló győz­tes láng­el­me, sze­gény! (…) Bol­dog­ta­lan zse­ni a ke­reszt­úton.”

Az em­lék­év fo­lya­ma­to­san hoz­za elénk a to­váb­bi ün­ne­pi ese­mé­nye­ket: feb­ru­ár 26-án, Sza­lay La­jos szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ján nyit Sza­lay-ki­ál­lí­tást a Já­szi Ga­lé­ria. Már­ci­us 24-től a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um­ban fő­ként il­luszt­rá­ci­ói lát­ha­tók. Mis­kolc, ahol a mű­vész – a vá­ros dísz­pol­gá­ra – 1995. áp­ri­lis 1-jén el­hunyt, szin­tén a Mes­ter em­lé­ke előtt tisz­te­leg a Sza­lay La­jos és nem­ze­dék­tár­sai, 1930–1950 cí­mű tár­lat­tal.

Sza­lay La­jos gra­fi­kus­mű­vész gyűj­te­mé­nyes ki­ál­lí­tá­sa már­ci­us 25-éig hét­fő­től pén­te­kig 10 és 16 óra kö­zött, szom­ba­ton és va­sár­nap pe­dig 10 és 20 óra kö­zött te­kint­he­tő meg a Ko­gart Ház­ban (1062 Bu­da­pest, And­rássy út 112.).

Már­ton Gyöngy­vér – Zász­ka­licz­ky Zsu­zsan­na