Kultúrkörök

Rit­ka könyv­be­mu­ta­tó­ra ke­rült sor feb­ru­ár 19-én a bu­da­pes­ti Pi­linsz­ky Já­nos iro­dal­mi ká­vé­ház­ban. Sa­já­tos hely­zet ugyan­is, ha egy be­mu­ta­tás­ra vá­ró mű már alig kap­ha­tó. Döb­ren­tey Il­di­kó Be­szél­ge­tek az Úr­ral cí­mű ima­köny­vé­vel pe­dig bi­zony ez tör­tént. A ki­tű­zött, hi­va­ta­los be­mu­ta­tó ide­jé­re a még ka­rá­csony előtt meg­je­len­te­tett pél­dá­nyo­kat szin­te mind el­kap­kod­ták. A Pi­linsz­ky ká­vé­ház­ban azon­ban még­sem a „si­ker­könyv” szer­ző­jét, a jól is­mert me­se­írót ün­ne­pel­te a né­pes kö­zön­ség. Az imád­sá­gok mél­ta­tá­sa, a gyer­me­ki­en egy­sze­rű, még­is mű­vé­szi nyel­ven meg­szó­la­ló ima­rész­le­tek mind túl­mu­tat­tak a föl­di di­men­zi­ó­kon. A hall­ga­tó­ság fi­gyel­mét ar­ra a Szent­lé­lek Is­ten­re irá­nyí­tot­ták, aki szól és meg­szó­lít Döb­ren­tey Il­di­kó Is­ten­nel foly­ta­tott be­szél­ge­té­se­in ke­resz­tül.

– A könyv­be­mu­ta­tó es­té­jén mind­annyi­an az­zal szem­be­sül­tünk, hogy az Úr­is­ten na­gyon vál­to­za­tos mó­don mun­kál­ko­dik. Ha kell, egy me­se­írót hasz­nál fel ar­ra, hogy se­gít­se, in­ten­zí­veb­bé te­gye ima­éle­tün­ket. Il­di­kó, Ön már tíz esz­ten­de­je Is­ten­től ka­pott kül­de­té­sé­nek te­kin­ti az imád­ko­zást. Ho­gyan is­mer­te fel, hogy ez lesz a szol­gá­la­ta?

– A kö­rül­mé­nyek egy­be­esé­sé­ből. Előt­te vet­tem részt a ka­to­li­kus meg­úju­lá­si moz­ga­lom ál­tal szer­ve­zett, Ka­to­na Ist­ván atya ál­tal ve­ze­tett Szent­lé­lek sze­mi­ná­ri­u­mon. A tan­fo­lyam vé­gez­té­vel kap­tam bá­to­rí­tást, sőt kül­dést ar­ra, hogy él­jek a pró­fé­tai ka­riz­mám­mal. Tel­ve vol­tam ugyan tett­vággyal, még­sem tud­tam el­kép­zel­ni, ho­gyan vé­gez­het­ném ezt a szol­gá­la­tot. Ép­pen ek­kor ke­re­sett meg fi­a­tal plé­bá­no­sunk itt Hé­regen. Bár már har­minc éve fű­zött ked­ves kap­cso­lat eh­hez a fa­lu­hoz, de ép­pen ek­ko­ri­ban dön­töt­tük el, hogy itt fo­gunk él­ni. Zol­tán atya meg­szó­lí­tott az­zal, hogy bib­lia­órát kel­le­ne szer­vez­ni.

Én hoz­zá­lát­tam, ám az ele­jén bi­zony ke­ve­sen jöt­tek el. Ek­kor kezd­tem el imád­koz­ni. Aho­gyan a könyv elő­sza­vá­ban is ír­tam ró­la, a De­ák té­ri temp­lom­ban, aho­vá evan­gé­li­kus fér­jem­mel, Le­ven­te Pé­ter­rel el­jár­tam, gyak­ran hal­lot­tam idő­sebb Ha­fen­scher Ká­roly kö­nyör­gé­se­it. Tő­le ta­nul­tam meg, ho­gyan le­het sza­ba­don, sa­ját sza­va­ink­kal imád­koz­ni. Azt azon­ban szin­tén csak ek­ko­ri­ban tud­tam meg, hogy a ka­to­li­kus mi­sé­ben is he­lyük van az ilyen kö­nyör­gé­sek­nek. Ta­lán itt Ma­gyar­or­szá­gon egye­dül mi, hé­re­gi­ek élünk a le­he­tő­ség­gel, hogy az ál­do­zás utá­ni rész­ben, a csen­des imád­ság­ra ki­je­lölt he­lyen sa­ját gon­do­la­ta­in­kat tár­juk sza­ba­don az Úr elé.

– Töb­bes szám­ban fo­gal­maz, pe­dig a könyv cí­mé­ben egyes szám sze­re­pel, „be­szél­get” az Úr­ral…

– Pe­dig ezek az imád­sá­gok a kö­zös­sé­günk re­zo­nan­ci­ái. Azt fo­gal­ma­zom meg gyak­ran, ami a fa­lun­kat, az ott élő ka­to­li­kus, re­for­má­tus hí­ve­ket fog­lal­koz­tat­ja. Hé­regen va­ló­ban meg­él­jük az öku­me­nét. Tisz­tel­jük egy­más fe­le­ke­ze­tét, sze­ret­jük egy­más­ban az Úr gaz­dag­sá­gát. Gon­dunk­ká tesszük má­sok gond­ját, Is­ten elé visszük örö­me­in­ket, kö­zös ün­ne­pe­in­ket. Ezért is mond­ták so­kan, ami­kor kéz­be vet­ték a köny­ve­met, hogy olyan ha­tás­sal volt rá­juk, mint­ha ők ma­guk imád­koz­tak vol­na.

– Úgy be­szél Hé­reg­ről, mint­ha ott csu­pa jó szán­dé­kú, ki­csi­nyes­ség­től, irigy­ség­től men­tes em­ber él­ne…

– A mi fa­lunk is olyan, mint bár­mely más kö­zös­ség. Nem men­tes a hi­bák­tól. A hé­re­gi­ek is sze­re­tik ki­be­szél­ni egy­mást. Ám a szük­ség­ben meg­szű­nik a ki­csi­nyes vi­sel­ke­dés. Ahol baj van, ahol va­la­mi­ben hi­ányt szen­ved­nek, fél órán be­lül oda­se­reg­lik a szom­széd­ság, hogy se­gít­sen.

Azt tar­tom a leg­főbb fel­ada­tunk­nak, hogy egy­mást se­gít­sük. Er­re szü­let­tünk. Ma­nap­ság, úgy tű­nik, ural­ko­dó­vá vált az ön­zés, ezért kell még ki­tar­tób­ban kö­nyö­rög­nünk nem­ze­tün­kért, az itt élő em­be­re­kért és kü­lö­nö­sen is gyer­me­ke­in­kért. Az imá­nak van ere­je ah­hoz, hogy az el­len­té­tek hul­lá­mai el­si­mul­ja­nak, hogy oda­fi­gyel­je­nek egy­más­ra az em­be­rek, fe­le­lős­sé­get érez­ze­nek egy­más iránt.

– Imád­sá­gai a má­sok ter­hé­nek hor­do­zá­sán túl fel­sza­ba­dult de­rűt su­gá­roz­nak. Szí­ve csor­dul­tig van há­lá­val. Az ima­könyv utol­só lap­ján pe­dig ol­vas­ha­tó egy Ön­nel ko­ráb­ban ké­szí­tett in­ter­jú. Ott esik szó ar­ról, hogy a csa­lád­nak mi­lyen tra­gé­di­át kel­lett el­hor­doz­nia: két fiú­gyer­mek ha­lá­lát. Bi­zo­nyá­ra nem csu­pán ezek a pró­bák adat­tak a há­zas­pár­nak, de ta­lán e két vesz­te­ség fel­dol­go­zá­sa volt a leg­ne­he­zebb. Aka­rat­la­nul is ki­kí­ván­ko­zik a kér­dés: ennyi szen­ve­dés után ho­gyan le­het va­la­ki­ben ennyi élet­öröm – és fő­leg Is­ten irán­ti há­la?

– Az Úr­is­ten mo­za­ik­da­ra­bo­kat küld, ame­lyek­ből las­san össze­áll a ter­ve­i­be il­lő kép. Ilyen mó­don rak­ta össze a kül­de­té­se­met, éle­tem ala­ku­lá­sá­val ér­tet­te meg ve­lem, mi­lyen fel­ada­to­kat szán ne­kem. Így adott ba­rá­to­kat is mel­lém. Őr­an­gya­lo­kat, akik ép­pen ak­kor lép­tek be az éle­tünk­be, ami­kor szük­sé­günk volt rá­juk. Ilyen „bú­vó­pa­tak-ba­rát­ság” a mi­énk De­me Ta­más­sal és fe­le­sé­gé­vel; őket if­jú­sá­gunk óta is­me­rem, és a ne­vü­ket a köny­vem­ben is em­lí­tem. Ott vol­tak Mar­ci fi­unk te­me­té­sén is 1983-ban. A gyász­szer­tar­tás­ból szin­te sem­mi­re sem em­lék­szem. Le­fog­lalt a bá­na­tom. Egy kép azon­ban ele­ve­nen ben­nem ma­radt. Ami­kor már el­men­tek az em­be­rek a sír mel­lől, Ta­más még ott ma­radt. Ve­lem szem­ben állt, és rám mo­soly­gott. Te­kin­te­té­ben lát­szott az együtt­ér­zés, a fáj­da­lom, de – nem fe­lej­tem el so­ha – biz­ta­tó­an mo­soly­gott! Ki­mond­ha­tat­lan erőt adott ez­zel. Is­ten ir­gal­mas sze­re­te­té­hez emelt.

De már ko­ráb­ban meg­ta­nul­tam, hogy imád­koz­ni nem­csak sza­vak­kal le­het. Tré­fá­san szok­tam mon­da­ni, hogy én a hat má­sik uno­ká­val együtt „nagy­anya óvo­dá­já­ba jár­tam”. Sok­szor jut eszem­be az ő pél­dá­ja, ha fá­radt va­gyok, ha nem ta­lá­lok sza­va­kat ér­zé­se­im ki­fe­je­zé­sé­re. Nagy­anya min­dig dú­dolt, és min­dig mo­soly­gott. Nem volt in­ge­rült vagy gond­ter­helt, a hang­ját sem emel­te fel so­ha, pe­dig sok fel­ada­ta volt. Még a mi­sé­re sem ju­tott el min­den va­sár­nap, mert rá­ma­radt a csa­lád ren­de­zé­se. Gyö­nyö­rű­en, bé­kes­ség­ben, de­rű­vel vé­gez­te a dol­ga­it, mo­soly­gott, szü­net nél­kül dú­dolt, s köz­ben temp­lom­má lett az ott­ho­na. Ő az Úr je­len­lé­té­ben élt. Tő­le ta­nul­tam meg, hogy a lel­künk né­ha olyan ma­gas­sá­gok­ban szár­nyal­hat a Krisz­tus­sal va­ló kö­zös­ség­ben, hogy sza­vak­kal kár len­ne le­rán­ta­nunk a föld­re.

– Imád­sá­gos­köny­vé­vel Il­di­kó most még­is az Úr­ral va­ló fel­sza­ba­dult be­szél­ge­tés­re in­vi­tál…

– Az év­ti­ze­dek so­rán csa­lád­ta­gok­ban, ba­rá­tok­ban annyi­szor nyúj­tott tá­maszt ne­kem az Úr, most – imád­sá­ga­im­mal – hi­szem, en­gem küld se­gít­sé­gül má­sok­nak.

B. Pin­tér Már­ta