Keresztény szemmel

„Van-e re­mény még em­be­ri fa­junk­ban?” – kér­dez­te Illyés Gyu­la 1955-ben, nagy­sze­rű, Bar­tók cí­mű ver­sé­ben. A 21. szá­zad ele­jén is so­kun­kat fáj­dít ez a kér­dés.

Va­ló­ban ad­dig sza­po­rít­ja az em­ber ne­vű élő­lény az élet­el­le­nes cse­le­ke­de­te­it, amíg fel­emész­ti ma­gát és a vi­lá­got? Le­het-e még fo­koz­ni a zűr­za­vart, a go­nosz­sá­got, az esz­te­len­sé­get? Van-e még ér­ték, ame­lyet nem ta­pos­tak meg, ame­lyet ne dob­tak vol­na fél­re?

A pál­mák és vi­rá­gok nap­já­nak üze­ne­te: vé­gül min­dig el­jön a ta­vasz, a leg­ke­mé­nyebb tél után is.

Ne­he­zen jött az idén a vi­rág­zás. Be­mu­tat­ta Tél tá­bor­nok, hogy mi­lyen ta­lá­lé­kony még már­ci­us­ban is. Át­él­tünk olyan na­pot is, me­lyen reg­gel még tel­jes re­per­to­ár­já­val je­lent­ke­zett a leg­hi­de­gebb év­szak, de az­után ki­sü­tött a nap, és né­hány óra múl­va már nyo­ma sem volt a hó­nak, jég­nek.

Igen, van re­mé­nyünk fa­junk fe­lől is.

A ke­resz­tény re­mény­ség alap­ja nem az em­ber, aki „úgy el­al­ja­sult, hogy ön­ként, kéj­jel ölt” – mint Rad­nó­ti ír­ta –, ha­nem a te­rem­tő és meg­vál­tó Is­ten, aki a haj­nal, a reg­gel, a ta­vasz, a fel­tá­ma­dás Is­te­ne.

Ko­runk egyik nép­sze­rű gon­do­la­ta a po­zi­ti­viz­mus, vagy­is az, hogy elég­sé­ges po­zi­tí­van gon­dol­kod­ni és cse­le­ked­ni, és se­gít­he­tünk ma­gun­kon. Té­ve­dés, nagy té­ve­dés. Elég, ha a 20. szá­zad bor­zal­ma­i­ra és a mai vál­ság­ra gon­do­lunk, és tud­juk, hogy az em­ber, ha ki­zár­ja éle­té­ből Is­tent, az er­köl­csi tör­vényt, a krisz­tu­si prog­ram meg­va­ló­sí­tá­sát, mi­re jut.

Az el­múlt szá­zad mind­két is­ten­te­len és ezért em­ber­te­len esz­mé­je szó­no­kolt a hu­má­num­ról, a szo­ci­á­lis esz­mé­ről, de mi­vel Is­ten nél­kül akar­tak „pa­ra­di­cso­mot”, ahogy ők szok­ták mon­da­ni, „fel­emel­ke­dést” lét­re­hoz­ni, po­kol lett elő­le.

Is­ten nél­kül min­dent po­kol­lá vál­toz­ta­tunk: a csa­lá­di éle­tet, a ter­mé­sze­tet, az or­szá­got, de Eu­ró­pát is. Ha­zánk­nak és az uni­ó­nak nem­csak gaz­da­sá­gi prog­ram­ra van szük­sé­ge, ha­nem er­kölcs­re, Is­ten­re, lé­lek­re és szel­lem­re, mert az em­ber csak ak­kor em­ber iga­zán, ha a szel­lem irá­nyít­ja és ha­tá­roz­za meg éle­tét.

Van-e re­mény még em­be­ri fa­junk­ban? Igen, van, ha még idő­ben ke­res­sük a ma­té­ri­án is túl­mu­ta­tó szel­le­mi-lel­ki ér­té­ke­ket.

Az igaz­ság pe­dig va­ló­ban oda­át van, vagy­is oda­át­ról, az is­te­ni di­men­zi­ó­ból ér­ke­zik, mint a ta­vasz. Nem azért jön a ta­vasz, mert a ci­ne­gék olyan ked­ve­sen sür­ge­tik, ha­nem azért éne­kel­nek a ci­ne­gék, mert jön a ta­vasz.

Re­mé­nyünk alap­ja nem az em­be­ri aka­rat – amely fon­tos ugyan, de a nagy ba­jok­ban ke­vés­nek bi­zo­nyul –, nem a föld­höz­ra­gadt val­lá­sos­ko­dás, ha­nem az Élet Is­te­ne, aki az át­kot is ál­dás­ra for­dít­hat­ja.

„Jöjj, Uram Jé­zus!” (Jel 22,20b)

Ő jön ak­kor is, ha nem kér­jük. Ez az evan­gé­li­um.

Hal­lom jó szán­dé­kú ke­resz­té­nyek­től: ha in­ten­zí­ven böj­tö­lünk és imád­ko­zunk, ak­kor jön a lel­ki éb­re­dés, meg­úju­lás. Ez így té­ve­dés. Is­ten el­vár­ja tő­lünk a „ne­ki­fe­szü­lést”, hogy te­gyük meg azt, amit mi te­he­tünk meg, de is­mer­jük a ki­je­len­tést: „…nem azé, aki akar­ja, és nem is azé, aki fut, ha­nem a kö­nyö­rü­lő Is­te­né.” (Róm 9,16)

Jé­zus be­ment Je­ru­zsá­lem­be, ak­kor is, ha nem kér­ték, nem vár­ták. Sírt a vá­ro­son, meg­tisz­tí­tot­ta a temp­lo­mot (ó, de ta­gad­ják ma is az íté­lő, jajt ki­ál­tó Krisz­tust!), ta­ní­tott, gyó­gyí­tott, ör­dö­göt űzött; és ami­kor már min­dent meg­tett, ami rá­bí­za­tott, vál­lal­ta a szen­ve­dést és a ha­lált. A fő­pap ud­va­rá­ban po­foz­ták meg! Meg­kí­noz­ták, és mint a sze­me­tet ki­dob­ták a ha­lál­domb­ra.

Töb­bet nem te­he­tett ér­ted és ér­tem az Is­ten: „…az ő se­bei árán gyó­gyul­tunk meg.” (Ézs 53,5b)

Vár­juk-e, akar­juk-e őt így?

Az iga­zit, a va­ló­sá­go­sat, akit nem ha­mi­sít meg a „pa­ráz­na ész” okos­ko­dá­sa.

Sze­ve­ré­nyi Já­nos