Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 14
- A virágok üzenete
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
A virágok üzenete
„Van-e remény még emberi fajunkban?” – kérdezte Illyés Gyula 1955-ben, nagyszerű, Bartók című versében. A 21. század elején is sokunkat fájdít ez a kérdés.
Valóban addig szaporítja az ember nevű élőlény az életellenes cselekedeteit, amíg felemészti magát és a világot? Lehet-e még fokozni a zűrzavart, a gonoszságot, az esztelenséget? Van-e még érték, amelyet nem tapostak meg, amelyet ne dobtak volna félre?
A pálmák és virágok napjának üzenete: végül mindig eljön a tavasz, a legkeményebb tél után is.
Nehezen jött az idén a virágzás. Bemutatta Tél tábornok, hogy milyen találékony még márciusban is. Átéltünk olyan napot is, melyen reggel még teljes repertoárjával jelentkezett a leghidegebb évszak, de azután kisütött a nap, és néhány óra múlva már nyoma sem volt a hónak, jégnek.
Igen, van reményünk fajunk felől is.
A keresztény reménység alapja nem az ember, aki „úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt” – mint Radnóti írta –, hanem a teremtő és megváltó Isten, aki a hajnal, a reggel, a tavasz, a feltámadás Istene.
Korunk egyik népszerű gondolata a pozitivizmus, vagyis az, hogy elégséges pozitívan gondolkodni és cselekedni, és segíthetünk magunkon. Tévedés, nagy tévedés. Elég, ha a 20. század borzalmaira és a mai válságra gondolunk, és tudjuk, hogy az ember, ha kizárja életéből Istent, az erkölcsi törvényt, a krisztusi program megvalósítását, mire jut.
Az elmúlt század mindkét istentelen és ezért embertelen eszméje szónokolt a humánumról, a szociális eszméről, de mivel Isten nélkül akartak „paradicsomot”, ahogy ők szokták mondani, „felemelkedést” létrehozni, pokol lett előle.
Isten nélkül mindent pokollá változtatunk: a családi életet, a természetet, az országot, de Európát is. Hazánknak és az uniónak nemcsak gazdasági programra van szüksége, hanem erkölcsre, Istenre, lélekre és szellemre, mert az ember csak akkor ember igazán, ha a szellem irányítja és határozza meg életét.
Van-e remény még emberi fajunkban? Igen, van, ha még időben keressük a matérián is túlmutató szellemi-lelki értékeket.
Az igazság pedig valóban odaát van, vagyis odaátról, az isteni dimenzióból érkezik, mint a tavasz. Nem azért jön a tavasz, mert a cinegék olyan kedvesen sürgetik, hanem azért énekelnek a cinegék, mert jön a tavasz.
Reményünk alapja nem az emberi akarat – amely fontos ugyan, de a nagy bajokban kevésnek bizonyul –, nem a földhözragadt vallásoskodás, hanem az Élet Istene, aki az átkot is áldásra fordíthatja.
„Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20b)
Ő jön akkor is, ha nem kérjük. Ez az evangélium.
Hallom jó szándékú keresztényektől: ha intenzíven böjtölünk és imádkozunk, akkor jön a lelki ébredés, megújulás. Ez így tévedés. Isten elvárja tőlünk a „nekifeszülést”, hogy tegyük meg azt, amit mi tehetünk meg, de ismerjük a kijelentést: „…nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16)
Jézus bement Jeruzsálembe, akkor is, ha nem kérték, nem várták. Sírt a városon, megtisztította a templomot (ó, de tagadják ma is az ítélő, jajt kiáltó Krisztust!), tanított, gyógyított, ördögöt űzött; és amikor már mindent megtett, ami rábízatott, vállalta a szenvedést és a halált. A főpap udvarában pofozták meg! Megkínozták, és mint a szemetet kidobták a haláldombra.
Többet nem tehetett érted és értem az Isten: „…az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53,5b)
Várjuk-e, akarjuk-e őt így?
Az igazit, a valóságosat, akit nem hamisít meg a „parázna ész” okoskodása.
Szeverényi János
::Nyomtatható változat::
|