A vasárnap igéje
Nagycsütörtök – 2Móz 24,1–8
„Új szövetséget szerzett, üdvösséget!”
Hiába ragyogna nagycsütörtök fehérben, ha üzenete benne ragadna az ótestamentumi igeszakasz kalodájában. Az ótestamentumi szövetségkötésnek nincsen közvetlen kapcsolata azzal az „új szövetséggel”, amelyet ma ünnepelünk. Ezért ne a régiből akarjuk érteni az újat, hanem annak örüljünk, ami az újban hasonlíthatatlanul és páratlanul más.
Izrael számára valóban újság volt Isten velük kötött szövetsége. Semmi nem indokolta Izrael oldaláról nézve, hogy Isten egyoldalú kezdeményezéssel kapcsolatot keressen, szövetségre lépjen egy olyan partnerrel, amelyik a maga nyomorúságán kívül semmi egyebet nem tudott hozni ebbe a szövetségbe. Az Ótestamentum nem titkolja, hogyan festett a nép nagyhangú fogadkozása a valóságban. Valószínű, hogy Isten egyoldalú hűsége az egyetlen kapcsolópont a két szövetség között. Egy régi himnusz egyenesen a „régi dokumentum” leváltásáról énekel, amikor nagycsütörtök páratlan eseményéről, az úrvacsora rendeléséről, szereztetéséről, az oltár szentségéről beszél.
Más ez, mint a szövetségkötéssel kapcsolatos szabadítás emlékünnepe. Nem a véletlen műve, hogy Pál apostol is, meg az evangélisták is az újra, és nem a régivel való párhuzamra teszik a hangsúlyt. Nemeskolta evangélikus templomának oltárképe villan elém. Az úrvacsora szerzésének szokványos ábrázolásától eltérően az egyik tanítvány felállva, Jézus felé hajolva gyertyát tart. A gyertya fénye Jézus Krisztus osztó kezére esik. Fölöttük függ ugyan a mécsesekből álló „csillár”, azaz bizonyára elégséges volt a világítás az utolsó vacsora, illetve az első úrvacsora szobájában, de a külön gyertya azt világítja meg, ami új ebben a szövetségben. Jézus Krisztus ajándékozó közelsége az új.
Az ótestamentumi elbeszélés Isten megközelíthetetlenségét emeli ki. Megparancsolja, ki közeledhet, és ki maradjon távol. Az „új szövetség” ünnepén a félelmetesen szent Isten Jézus Krisztus személyében ott ül a tanítványok körében, az asztal mellett. Amit mond és egyben tesz, az „sokakat” hív magához. A „ne közeledjetek” félelmetes tiltását a „vegyétek és egyétek” hívogatása váltja fel. Arról a csodáról beszél ez az ünnep, hogy a tiltó szentség hívogató, irgalmas szentséggé lett Jézus Krisztusban. Bátorító hívogatás a sorompóállítás helyett.
Ma közöttünk ez így hangzik: „Jöjjetek, minden kész!” Nem azért kész, mert a régi és a mai tanítványok mindent elrendeztek és előkészítettek az ősi rend és Jézus utasítása szerint. Nem mi hidaltuk át a Szent és a bűnös közötti szakadékot. Nem mi szelídítettük magunkhoz a szentségében félelmetes Urat, hanem ő maga törte át a korlátot, mert sorompók mögött csak félni vagy dühöngeni lehet, ünnepelni nem. Az áttörés azt jelenti, hogy Jézus Krisztus azok közé alázkodik, akik közül senki sem szent, egyik sem tiszta. Jézus mégis közöttünk van és lesz. Ez a magyarázhatatlan az új: az áldozatot nem mi hozzuk, hanem ő. Méltán kapcsolta Isten népe a „Sanctus”-hoz a „Benedictus”-t (Áldott, aki az Úr nevében jön!), amikor a szentség kenyerében és borában érkező Krisztust fogadja.
A régi szövetség kötésénél Mózesnek számos tennivalója volt. Az új szövetség ünneplésében a régi és mai tanítványok Jézus Krisztus szavára és ajándékozó kezére figyelnek. Az ostyát és a bort mi készítjük ugyan az oltárra, a lelkész mondja a szereztetési igéket, de Jézus Krisztus cselekszik. Az új szövetség eseményében, az úrvacsora ünneplésében a gyülekezet az elfogadó magatartásában ünnepel. Ő az ajándék és az ajándékozó. Népe azt fogadja, amit ő ajándékoz.
Időről időre próbálkozunk ugyan elméleteket gyártani, hogy mi is történik itt, de mindig kénytelenek vagyunk bevallani, hogy a mondhatatlant nem magyarázni kell, hanem venni, fogadni. „Ily csoda előtt térdem / Bűnbánón porba hull…” Nem vitatémát dobott közénk Krisztus, hogy civakodjunk rajta, hanem ajándékot kaptunk, hogy hálát adjunk érte. Nem szégyelljük, hogy a hálás fogadás jeleként térdelünk, nem tartjuk felnőtthöz gyerekesnek, hogy nem nyúlunk az ostya és a kehely után, hanem fogadjuk, vesszük. De egyetlen pillanatra sem felejtjük, hogy nem a mi gesztusainkra feledkezünk rá, hanem a közénk alázkodó, irgalmas Szentre.
Az új szövetség formálja Isten népét. Izrael nagy hangon fogadkozott, hogy mindent úgy tesz majd, ahogy Isten kívánja. Amilyen lelkesen fogadta, olyan gyorsan feledte. Jézus Krisztus számol népe állhatatlanságával. Az úrvacsora ismétlésére vonatkozó parancs evangéliummá lesz számunkra, hogy amikor hűtlenségünk és engedetlenségünk fáj, ne vesszünk bele a nyugtalan lelkiismeret kínjába, hanem visszatérhessünk az új szövetség asztalához.
Nagycsütörtök evangéliuma még egy gesztussal gazdagítja az új szövetség csodáját. Jézus nem csupán közel van tanítványaihoz, hanem alig elviselhető módon alázza meg magát előttük. Aki a kelyhet felemelte, mosdótál és lábak fölé hajol, az ünnepi asztal terítője mellől felállva törölközőkendőt köt, hogy megmossa és megtörölje tanítványai lábát. Tetőtől talpig újat tesz velük, hogy tetőtől talpig szolgálatára lehessenek a poros, sőt sáros lábúaknak.
Csak Jézus Krisztus tudja, hányszor szegtük meg a „mindent megteszünk” lelkes ígéretét. Fejmosás lett a lábmosásból. Példaképnek állítottuk mások elé az áldozat elfogadására való bátorítás helyett. Finnyás keresztények lettünk: poros és sáros kezű és lábú emberektől vártuk a mosakodást, hogy majd az után álljunk szóba velük.
Az „új szövetség” népe vét a szentség ellen, ha felejti a mosdótálat és a törölközőt a kehely mellől. Az új szövetségbe Jézus Krisztus Urunk mindenét beleadja életre és örökkévalóságra. Van, miből teljék csöndes, alázatos irgalmasságra.
Imádkozzunk! Jelen vagy közöttünk, kik sok bűnbe estünk. Vigasztalsz: nem érhet már kárhozat. Új szövetséget szereztél, üdvösséget. Ne legyen hiába szereteted rajtunk. Hadd kövesünk szüntelen. Ahogy te minket, mindenkit szeressünk, hálásan, boldogan. Ámen. (EÉ 310,3.5 versének parafrázisa)
Fehér Károly