A vasárnap igéje

Nagy­csü­tör­tök – 2Móz 24,1–8

Hozzászólás a cikkhez

Hi­á­ba ra­gyog­na nagy­csü­tör­tök fe­hér­ben, ha üze­ne­te ben­ne ra­gad­na az ótes­ta­men­tu­mi ige­sza­kasz ka­lo­dá­já­ban. Az ótes­ta­men­tu­mi szö­vet­ség­kö­tés­nek nin­csen köz­vet­len kap­cso­la­ta az­zal az „új szö­vet­ség­gel”, ame­lyet ma ün­ne­pe­lünk. Ezért ne a ré­gi­ből akar­juk ér­te­ni az újat, ha­nem an­nak örül­jünk, ami az új­ban ha­son­lít­ha­tat­la­nul és pá­rat­la­nul más.

Iz­ra­el szá­má­ra va­ló­ban új­ság volt Is­ten ve­lük kö­tött szö­vet­sé­ge. Sem­mi nem in­do­kol­ta Iz­ra­el ol­da­lá­ról néz­ve, hogy Is­ten egy­ol­da­lú kez­de­mé­nye­zés­sel kap­cso­la­tot ke­res­sen, szö­vet­ség­re lép­jen egy olyan part­ner­rel, ame­lyik a ma­ga nyo­mo­rú­sá­gán kí­vül sem­mi egye­bet nem tu­dott hoz­ni eb­be a szö­vet­ség­be. Az Ótes­ta­men­tum nem tit­kol­ja, ho­gyan fes­tett a nép nagy­han­gú fo­gad­ko­zá­sa a va­ló­ság­ban. Va­ló­szí­nű, hogy Is­ten egy­ol­da­lú hű­sé­ge az egyet­len kap­cso­ló­pont a két szö­vet­ség kö­zött. Egy ré­gi him­nusz egye­ne­sen a „ré­gi do­ku­men­tum” le­vál­tá­sá­ról éne­kel, ami­kor nagy­csü­tör­tök pá­rat­lan ese­mé­nyé­ről, az úr­va­cso­ra ren­de­lé­sé­ről, sze­rez­te­té­sé­ről, az ol­tár szent­sé­gé­ről be­szél.

Más ez, mint a szö­vet­ség­kö­tés­sel kap­cso­la­tos sza­ba­dí­tás em­lék­ün­ne­pe. Nem a vé­let­len mű­ve, hogy Pál apos­tol is, meg az evan­gé­lis­ták is az új­ra, és nem a ré­gi­vel va­ló pár­hu­zam­ra te­szik a hang­súlyt. Ne­mes­kol­ta evan­gé­li­kus temp­lo­má­nak ol­tár­ké­pe vil­lan elém. Az úr­va­cso­ra szer­zé­sé­nek szok­vá­nyos áb­rá­zo­lá­sá­tól el­té­rő­en az egyik ta­nít­vány fel­áll­va, Jé­zus fe­lé ha­jol­va gyer­tyát tart. A gyer­tya fé­nye Jé­zus Krisz­tus osz­tó ke­zé­re esik. Fö­löt­tük függ ugyan a mé­cse­sek­ből ál­ló „csil­lár”, az­az bi­zo­nyá­ra elég­sé­ges volt a vi­lá­gí­tás az utol­só va­cso­ra, il­let­ve az el­ső úr­va­cso­ra szo­bá­já­ban, de a kü­lön gyer­tya azt vi­lá­gít­ja meg, ami új eb­ben a szö­vet­ség­ben. Jé­zus Krisz­tus aján­dé­ko­zó kö­zel­sé­ge az új.

Az ótes­ta­men­tu­mi el­be­szé­lés Is­ten meg­kö­ze­lít­he­tet­len­sé­gét eme­li ki. Meg­pa­ran­csol­ja, ki kö­ze­led­het, és ki ma­rad­jon tá­vol. Az „új szö­vet­ség” ün­ne­pén a fé­lel­me­te­sen szent Is­ten Jé­zus Krisz­tus sze­mé­lyé­ben ott ül a ta­nít­vá­nyok kö­ré­ben, az asz­tal mel­lett. Amit mond és egy­ben tesz, az „so­ka­kat” hív ma­gá­hoz. A „ne kö­ze­led­je­tek” fé­lel­me­tes til­tá­sát a „ve­gyé­tek és egyé­tek” hí­vo­ga­tá­sa vált­ja fel. Ar­ról a cso­dá­ról be­szél ez az ün­nep, hogy a til­tó szent­ség hí­vo­ga­tó, ir­gal­mas szent­ség­gé lett Jé­zus Krisz­tus­ban. Bá­to­rí­tó hí­vo­ga­tás a so­rom­pó­ál­lí­tás he­lyett.

Ma kö­zöt­tünk ez így hang­zik: „Jöj­je­tek, min­den kész!” Nem azért kész, mert a ré­gi és a mai ta­nít­vá­nyok min­dent el­ren­dez­tek és elő­ké­szí­tet­tek az ősi rend és Jé­zus uta­sí­tá­sa sze­rint. Nem mi hi­dal­tuk át a Szent és a bű­nös kö­zöt­ti sza­ka­dé­kot. Nem mi sze­lí­dí­tet­tük ma­gunk­hoz a szent­sé­gé­ben fé­lel­me­tes Urat, ha­nem ő ma­ga tör­te át a kor­lá­tot, mert so­rom­pók mö­gött csak fél­ni vagy dü­hön­ge­ni le­het, ün­ne­pel­ni nem. Az át­tö­rés azt je­len­ti, hogy Jé­zus Krisz­tus azok kö­zé aláz­ko­dik, akik kö­zül sen­ki sem szent, egyik sem tisz­ta. Jé­zus még­is kö­zöt­tünk van és lesz. Ez a ma­gya­ráz­ha­tat­lan az új: az ál­do­za­tot nem mi hoz­zuk, ha­nem ő. Mél­tán kap­csol­ta Is­ten né­pe a „Sanc­tus”-hoz a „Be­ne­dic­tus”-t (Ál­dott, aki az Úr ne­vé­ben jön!), ami­kor a szent­ség ke­nye­ré­ben és bo­rá­ban ér­ke­ző Krisz­tust fo­gad­ja.

A ré­gi szö­vet­ség kö­té­sé­nél Mó­zes­nek szá­mos ten­ni­va­ló­ja volt. Az új szö­vet­ség ün­nep­lé­sé­ben a ré­gi és mai ta­nít­vá­nyok Jé­zus Krisz­tus sza­vá­ra és aján­dé­ko­zó ke­zé­re fi­gyel­nek. Az os­tyát és a bort mi ké­szít­jük ugyan az ol­tár­ra, a lel­kész mond­ja a sze­rez­te­té­si igé­ket, de Jé­zus Krisz­tus cse­lek­szik. Az új szö­vet­ség ese­mé­nyé­ben, az úr­va­cso­ra ün­nep­lé­sé­ben a gyü­le­ke­zet az el­fo­ga­dó ma­ga­tar­tá­sá­ban ün­ne­pel. Ő az aján­dék és az aján­dé­ko­zó. Né­pe azt fo­gad­ja, amit ő aján­dé­koz.

Idő­ről idő­re pró­bál­ko­zunk ugyan el­mé­le­te­ket gyár­ta­ni, hogy mi is tör­té­nik itt, de min­dig kény­te­le­nek va­gyunk be­val­la­ni, hogy a mond­ha­tat­lant nem ma­gya­ráz­ni kell, ha­nem ven­ni, fo­gad­ni. „Ily cso­da előtt tér­dem / Bűn­bá­nón por­ba hull…” Nem vi­ta­té­mát do­bott kö­zénk Krisz­tus, hogy ci­va­kod­junk raj­ta, ha­nem aján­dé­kot kap­tunk, hogy há­lát ad­junk ér­te. Nem szé­gyell­jük, hogy a há­lás fo­ga­dás je­le­ként tér­de­lünk, nem tart­juk fel­nőtt­höz gye­re­kes­nek, hogy nem nyú­lunk az os­tya és a ke­hely után, ha­nem fo­gad­juk, vesszük. De egyet­len pil­la­nat­ra sem fe­lejt­jük, hogy nem a mi gesz­tu­sa­ink­ra fe­led­ke­zünk rá, ha­nem a kö­zénk aláz­ko­dó, ir­gal­mas Szent­re.

Az új szö­vet­ség for­mál­ja Is­ten né­pét. Iz­ra­el nagy han­gon fo­gad­ko­zott, hogy min­dent úgy tesz majd, ahogy Is­ten kí­ván­ja. Ami­lyen lel­ke­sen fo­gad­ta, olyan gyor­san fe­led­te. Jé­zus Krisz­tus szá­mol né­pe áll­ha­tat­lan­sá­gá­val. Az úr­va­cso­ra is­mét­lé­sé­re vo­nat­ko­zó pa­rancs evan­gé­li­u­mmá lesz szá­munk­ra, hogy ami­kor hűt­len­sé­günk és en­ge­det­len­sé­günk fáj, ne vesszünk be­le a nyug­ta­lan lel­ki­is­me­ret kín­já­ba, ha­nem vissza­tér­hes­sünk az új szö­vet­ség asz­ta­lá­hoz.

Nagy­csü­tör­tök evan­gé­li­u­ma még egy gesz­tus­sal gaz­da­gít­ja az új szö­vet­ség cso­dá­ját. Jé­zus nem csu­pán kö­zel van ta­nít­vá­nya­i­hoz, ha­nem alig el­vi­sel­he­tő mó­don aláz­za meg ma­gát előt­tük. Aki a kely­het fel­emel­te, mos­dó­tál és lá­bak fö­lé ha­jol, az ün­ne­pi asz­tal te­rí­tő­je mel­lől fel­áll­va tö­röl­kö­ző­ken­dőt köt, hogy meg­mos­sa és meg­tö­röl­je ta­nít­vá­nyai lá­bát. Te­tő­től tal­pig újat tesz ve­lük, hogy te­tő­től tal­pig szol­gá­la­tá­ra le­hes­se­nek a po­ros, sőt sá­ros lá­bú­ak­nak.

Csak Jé­zus Krisz­tus tud­ja, hány­szor szeg­tük meg a „min­dent meg­te­szünk” lel­kes ígé­re­tét. Fej­mo­sás lett a láb­mo­sás­ból. Pél­da­kép­nek ál­lí­tot­tuk má­sok elé az ál­do­zat el­fo­ga­dá­sá­ra va­ló bá­to­rí­tás he­lyett. Finnyás ke­resz­té­nyek let­tünk: po­ros és sá­ros ke­zű és lá­bú em­be­rek­től vár­tuk a mo­sa­ko­dást, hogy majd az után áll­junk szó­ba ve­lük.

Az „új szö­vet­ség” né­pe vét a szent­ség el­len, ha fe­lej­ti a mos­dó­tá­lat és a tö­röl­kö­zőt a ke­hely mel­lől. Az új szö­vet­ség­be Jé­zus Krisz­tus Urunk min­de­nét be­le­ad­ja élet­re és örök­ké­va­ló­ság­ra. Van, mi­ből tel­jék csön­des, alá­za­tos ir­gal­mas­ság­ra.

Imád­koz­zunk! Je­len vagy kö­zöt­tünk, kik sok bűn­be es­tünk. Vi­gasz­talsz: nem ér­het már kár­ho­zat. Új szö­vet­sé­get sze­rez­tél, üd­vös­sé­get. Ne le­gyen hi­á­ba sze­re­te­ted raj­tunk. Hadd kö­ve­sünk szün­te­len. Ahogy te min­ket, min­den­kit sze­res­sünk, há­lá­san, bol­do­gan. Ámen. (EÉ 310,3.5 ver­sé­nek pa­ra­frá­zi­sa)

Fe­hér Ká­roly

::Nyomtatható változat::