Élő víz

Nagy­pén­tek­hez és a fel­tá­ma­dás ün­ne­pé­hez kö­ze­led­ve Krisz­tus egy­há­zá­nak föl­dön küz­dő né­pe egy­re in­kább a ná­zá­re­ti Jé­zus szen­ve­dé­sé­nek, ke­reszt­ha­lá­lá­nak tör­té­né­sé­re össz­pon­to­sít­ja fi­gyel­mét, szí­vét és lel­két. Te­szi mind­ezt a föl­tá­ma­dás öröm­hí­ré­nek és a Föl­tá­ma­dott meg­ta­pasz­talt je­len­va­ló­sá­gá­nak fé­nyé­ben és ere­jé­ben.

Fő­ként a ka­to­li­kus fe­le­ke­zet­ben ez idő tájt ke­reszt­utat jár­nak. A szen­ve­dés­tör­té­net egyes ál­lo­má­sa­i­nál, stá­ci­ó­i­nál el­mél­ked­ve, imád­koz­va. Ar­ra biz­ta­tom a ked­ves Ol­va­sót, hogy gon­do­lat­ban most mi is ke­reszt­utat, sőt ke­reszt­uta­kat jár­junk vé­gig! Több­fé­le ki­in­du­ló­pont­ból, kü­lön­fé­le gon­do­lat­fű­zés men­tén vé­gül ugyan­ah­hoz a lé­nyeg­hez jut­ha­tunk.

Lel­ki-ke­gyes­sé­gi irány­zat­hoz tar­to­zás­tól függ, ki­nek me­lyik út a fon­to­sabb és tar­tal­ma­sabb. Mind­azon­ál­tal ezek az utak együtt sem tud­ják a ma­ga tel­jes­sé­gé­ben át­fog­ni a ke­reszt­fa tit­kát, ame­lyet tel­je­sen majd az örök mennyei ott­hon­ban ért­he­tünk meg.

A ke­reszt­ha­lál egy­szer­re „is­te­ni” és egy­szer­re „em­be­ri” tör­té­nés. Nem vagy-vagy, ha­nem a ket­tő együtt. Ugyan­ak­kor a ke­reszt­ha­lál nem a tör­té­net em­be­ri ol­da­lát ál­lít­ja kö­zép­pont­ba, ha­nem Is­ten ér­tünk va­ló cse­lek­vé­sét és az ő szí­vé­nek-in­du­la­tá­nak iga­zi mély­sé­gét.

Néz­zünk meg ezek után né­hány le­het­sé­ges meg­kö­ze­lí­tést, mint­egy gon­do­lat­éb­resz­tő­ként, a tel­jes­ség igé­nye nél­kül!

A te­rem­tett élő­vi­lág tör­vény­sze­rű­sé­ge a ki­in­du­ló­pont. Ta­pasz­tal­juk, hogy min­den új élet lét­re­jöt­té­hez va­la­mi­nek meg kell szűn­nie lé­tez­ni. Az em­ber fo­gan­ta­tá­sá­nál is két ön­ál­ló­an lé­te­ző sejt ön­ál­ló lé­té­nek, iden­ti­tá­sá­nak el­vesz­té­se egy új, mi­nő­sé­gé­ben más élet lét­re­jöt­tét ered­mé­nye­zi. Jé­zus az élet­nek e tör­vény­sze­rű­sé­gé­ről így szólt: „Bi­zony, bi­zony, mon­dom nék­tek: ha a bú­za­szem nem esik a föld­be, és nem hal meg, egy­ma­ga ma­rad; de ha meg­hal, sok­szo­ros ter­mést hoz.” (Jn 12,24)

A föl­di, bio­ló­gi­ai élet meg­szü­le­té­sé­hez ha­son­ló­an az örök élet szü­le­té­sé­hez (mely­re kü­lön fo­gal­mat hasz­nál a Szent­írás, meg­kü­lön­böz­tet­ve a mu­lan­dó bio­ló­gi­ai élet­től) nem elég az em­be­ri ön­fel­ál­do­zás. Több kell eh­hez: örök éle­tünk szü­le­té­sé­hez Is­ten Fi­á­nak ön­fel­ál­do­zó ha­lá­lá­ra volt szük­ség.

A ke­reszt: Is­ten sze­re­te­té­nek pre­zen­tá­ci­ó­ja. Mos­ta­ná­ban a szá­mí­tó­gé­pes, ki­ve­tí­tett pre­zen­tá­ció, be­mu­ta­tó egy­re szé­le­sebb te­ret nyer. A ke­resz­ten Is­ten lát­vá­nyo­san és nyil­vá­no­san be­mu­tat­ja, pre­zen­tál­ja Is­ten irán­tunk ér­zett és cse­lek­vő sze­re­te­tét. Mond­hat­juk: a ke­resz­ten át egye­ne­sen Is­ten szí­vé­nek kö­ze­pé­be lá­tunk. Meg­lát­hat­juk és döb­ben­ten imád­juk ezt az ért­he­tet­len és in­do­ko­lat­lan sze­re­te­tet!

A jo­gi szem­lé­let és Is­ten igaz­sá­gos­sá­gá­nak együt­te­se a kö­vet­ke­ző. Min­den el­kö­ve­tett vé­tek bün­te­tés­sel egyen­lít­he­tő ki. E bün­te­tés­nek ará­nyos­nak kell len­nie az el­kö­ve­tett vé­tek sú­lyá­val. Ezen ala­pul a pol­gá­ri tör­vény­ke­zés is. Va­ló­já­ban er­ről szól a „sze­met sze­mért, fo­gat fo­gért” fél­re­ér­tés mi­att fé­lel­me­tes mon­da­ta. Nem a ki­egyen­lí­tés kény­sze­re, ha­nem az arány­ta­lan bün­te­tés ti­lal­ma fo­gal­ma­zó­dik meg így. Krisz­tus szen­ve­dé­sé­nek tör­té­ne­te és a ke­reszt az­zal szem­be­sít, hogy mi­lyen föl­fog­ha­tat­lan a bűn (Is­ten irán­ti hi­tet­len­ség, bi­zal­mat­lan­ság) sú­lya, hi­szen az egyet­len „ará­nyos” bün­te­tést em­ber nem tud­ná el­hor­doz­ni.

Eh­hez kap­cso­ló­dik a meg­fi­zet­he­tet­len bűn­adós­ság ké­pe. A tíz­ezer ta­len­tum­nyi, meg­fi­zet­he­tet­len mér­té­kű adós­ság el­en­ge­dé­se te­rem­ti meg a száz­dé­nár­nyi, je­len­tős, de nem meg­fi­zet­he­tet­len adós­ság el­en­ge­dé­sé­re kész lel­kü­le­tet mint a ke­resz­tény bűn­bo­csá­nat bel­ső in­dí­té­kát. Vég­te­len bűn­adós­sá­go­mat Jé­zus fi­zet­te ki he­lyet­tem. „El­tö­röl­te a kö­ve­te­lé­sé­vel min­ket ter­he­lő adós­le­ve­let, amely min­ket vá­dolt, el­tá­vo­lí­tot­ta azt az út­ból, oda­sze­gez­ve a ke­reszt­fá­ra.” (Kol 2,14)

A he­lyet­tes ál­do­zat ké­pe. Ez Jé­zus kor­tár­sai szá­má­ra tel­je­sen egy­ér­tel­mű kép volt. Ma már ma­gya­rá­zat­ra szo­rul. Aho­gyan Izsák he­lyett a szar­vá­nál bo­zót­ba akadt kos lett az ál­do­zat, aho­gyan Iz­ra­el el­ső­szü­lött­jei he­lyett bá­rá­nyok hal­tak, hogy vé­rük­kel be­fes­sék az aj­tó­fél­fát a ki­vo­nu­lás éj­sza­ká­ján, aho­gyan a fe­ke­te bá­rány­ra az egész nép bű­nét rá­ter­hel­te a fő­pap, a nép he­lyett bün­tet­ve ki­kö­zö­sí­tés­sel, az Is­ten Bá­rá­nya a vi­lág bű­nét hor­doz­za – a vi­lág he­lyett.

Az em­be­ri ér­te­lem­mel és ér­zel­mek­kel el­len­té­tes út a ke­reszt­út. Ilyet em­ber ki nem ta­lál­na! Ré­gi ószö­vet­sé­gi elő­kép, ame­lyet ma­ga Jé­zus idé­zett: „És aho­gyan Mó­zes fel­emel­te a kí­gyót a pusz­tá­ban, úgy kell az Em­ber­fi­á­nak is fel­emel­tet­nie, hogy aki hisz, an­nak örök éle­te le­gyen őben­ne.” (Jn 3,14–15) A pusz­tai tör­té­net­ben a mér­ges kí­gyók ál­tal meg­mar­tak az élet­ösz­tön­ből fa­ka­dó­an min­den­kép­pen igye­kez­tek va­la­mit ten­ni ma­gu­kért. Ért­he­tet­len és ér­tel­met­len, sőt élet­el­le­nes­nek tű­nő passzi­vi­tás­ra szó­lí­tot­ta föl őket Is­ten: a réz­kí­gyó­ra te­kin­tés passzi­vi­tá­sá­ra, mely egy­szer­s­mind az ígé­ret­ben va­ló hit pró­bá­ja volt. Krisz­tus ke­reszt­jé­nek tit­ka ha­son­ló­kép­pen az egye­dül Is­ten cse­lek­vé­sé­re ha­gyat­ko­zó hit­ben tün­dök­lik.

Vé­gül egy igen ne­héz, de ta­lán ért­he­tő meg­kö­ze­lí­tés. Is­ten hasz­nál­hat olyan esz­kö­zö­ket, ame­lyek­től min­ket óv és tilt. Pél­dá­ul a nap­ke­le­ti böl­csek­kel Is­ten a boly­gók együtt­ál­lá­sá­nak „nyel­vén” tu­dat­ta a hírt, amely egé­szen Bet­le­he­mig moz­gat­ta őket. Ezt a „nyel­vet”: az aszt­ro­ló­gi­át ha­tá­ro­zot­tan tilt­ja az ige. Ha­son­ló­kép­pen a „Ne ölj!” pa­ran­cso­lat­ban Is­ten az éle­tet vé­di. Ugyan­ak­kor ő meg­te­het­te, hogy ép­pen azon a nyel­ven: a vég­le­tes és ha­lá­los erő­szak mód­ján szól­jon hoz­zánk, aho­gyan mi ér­tünk. Ezt a „nyel­vet” ért­jük mi iga­zán! Még ezt is vál­lal­ta ér­tünk Is­ten, hogy meg­mu­tas­sa a tő­le el­sza­kí­tó bűn ret­te­ne­tét, de ir­gal­má­nak és men­tő sze­re­te­té­nek mély­sé­gét is!

Több­fé­le ke­reszt­úton tet­tünk meg né­hány lé­pést. Mint min­den úton, a ke­reszt­úton is el le­het té­ved­ni. Hogy ne té­ved­jünk el, és cél­hoz ér­jünk, so­ha ne ve­szít­sük szem elől azt, amit 198. éne­künk 3. vers­sza­ka így szó­lal­tat meg: „Én, én okoz­tam min­den szen­ve­dé­sed. / Bű­ne­im vit­tek ke­reszt­fá­ra té­ged. / Mind­azt, mit, Jé­zus, el­tűr­tél he­lyet­tem, / Én ér­de­mel­tem.” Az a leg­fon­to­sabb, hogy ne csak kí­vül­ről szem­lél­jük a ke­reszt­utat, ha­nem ré­sze­sed­jünk ben­ne.