Keresztény szemmel

Fur­csa di­vat van ter­je­dő­ben. Egy­re több fi­a­talt le­het lát­ni, akik idő­já­rás­tól, nap­szak­tól, hely­szín­től és tu­laj­don­kép­pen min­den­től füg­get­le­nül – amo­lyan mo­dern ko­ri Ano­ny­mus­ként – ka­puc­nit vi­sel­nek. Ve­rő­fé­nyes nap­sü­tés­ben az ut­cán, tö­meg­köz­le­ke­dé­si jár­mű­ve­ken, ne­tán a té­ren, jó idő­ben, be­szél­get­ve, sőt né­ha még au­tó­ve­ze­tés köz­ben is lép­ten-nyo­mon ka­puc­nis fi­a­ta­lok­ba bo­tol­hat az em­ber.

A ka­puc­nis ka­bát, pu­ló­ver per­sze nem is­me­ret­len, hi­szen prak­ti­kus­sá­ga mi­att – vagy­is hogy min­dig kéz­nél van a fej­fe­dő – ko­ráb­ban is so­kan vi­sel­ték. Gyer­me­kek, sza­bad­ban dol­go­zó mun­ká­sok, er­dő­já­rók s mind­azok hord­ták, akik­nél re­á­lis ve­szély volt, hogy egy hir­te­len ég­sza­ka­dás ese­tén nem tud­nak fe­dél alá me­ne­kül­ni. S per­sze időn­ként az örök­ké hát­ra­ka­csin­tó di­vat is vissza­hoz­ta, ami­kor hol szé­pen ki­haj­tott, nagy gal­lér­ként om­lott a höl­gyek vál­lá­ra, hol ter­mé­sze­tes tar­to­zé­ká­vá vált az ak­tu­á­li­san „tren­di” spor­tos öl­tö­zék­nek. De nem, most nem er­ről van szó.

Gya­ní­tom, hogy a ten­ge­ren­túl­ról ha­jó­ká­zott át hoz­zánk ez a fur­csa hó­bort csak­úgy, mint a ru­ha­da­ra­bok. Igaz, míg az öt­let a jó­lé­ti tár­sa­dal­mat szim­bo­li­zá­ló Ame­ri­ká­ból, a ru­ha­da­ra­bok vél­he­tő­en a tö­meg­ter­me­lés­re át­tért Kí­ná­ból ér­kez­tek.

De va­jon mi ér­tel­me van en­nek? Ve­ze­tés köz­ben ki­fe­je­zet­ten ve­szé­lyes, hi­szen be­szű­kí­ti a lá­tó­te­ret, ront­ja a hal­lást. Vil­la­mo­son, bu­szon meg ko­mi­kus, hi­szen alig­ha kell a jár­mű­ve­ken erős szél­től, der­mesz­tő hi­deg­től vagy je­len­tő­sebb csa­pa­dék­tól tar­ta­ni. Ut­cán, sza­bad­ban in­do­kolt le­het, a ma­ga he­lyén és ide­jé­ben. De ál­lan­dó­an?

Azt gya­ní­tom, más­hol kell ke­res­ni az oko­kat. A ka­puc­ni sze­mély­te­len­né tesz. Se­gít el­zár­kóz­ni, el­búj­ni az arc­ta­lan tö­meg­ben, be­le­ol­vad­ni a szür­ke át­lag­ba. Hol van már az az idő, ami­kor a „Tor­ná­rok, fe­szengj” és a „Ki a mel­let, be a ha­sat!” fel­szó­lí­tás­ra erőt su­gár­zó te­kin­tet­tel néz­tek elő­re az if­jak. Ami­kor nem ki­gyúrt­nak, ha­nem edzett­nek volt sikk len­ni, s az edzett­sé­get meg­sze­rez­ni nem iz­zad­ság­sza­gú ter­mek edző­gé­pe­in volt szo­kás, ha­nem he­gyek kö­zött, láb­bal rótt ki­lo­mé­te­rek ál­tal vagy grun­do­kon szét­rú­gott lab­dák tu­cat­ja ré­vén. Ami­kor a fi­a­ta­lok ter­mé­sze­tes tö­rek­vé­se volt a ki­tűn­ni aka­rás, de a szá­mí­tás­ba ve­he­tő le­he­tő­sé­gek kö­zött em­ber- és tár­sa­da­lom­el­le­nes le­he­tő­sé­gek nem sze­re­pel­tek. Igaz, nem is volt a le­het­sé­ges mun­ka­vál­la­lók ti­zen­öt-húsz szá­za­lé­ka le­szá­za­lé­kolt, egy or­vost já­ró, gyógy­szert sze­dő, be­te­ges­ke­dő or­szág­ban.

Pe­dig nem jó ez így. Nem jó, ha nem az egyé­ni­ség fel­mu­ta­tá­sa, ha­nem a szür­ke tö­meg­be ol­va­dás a cél, ha egy­for­ma em­be­rek egy­for­ma öl­tö­zet­ben egy­for­mán csak „ki­bek­kel­ni” pró­bál­ják az éle­tet ér­tel­mes, hasz­nos, szép cé­lok nél­kül. Nem jó, ha egy­re töb­bek­nek nem cél, nem öröm le­ve­gő­vel, szél­lel, víz­zel, nap­fénnyel ta­lál­koz­ni.

S leg­fő­kép­pen nem jó, ha vi­se­le­tünk is ar­ra kény­sze­rít, hogy fo­lya­ma­to­san csak le­fe­lé, ma­gunk elé, leg­fel­jebb elő­re néz­zünk. Hi­szen pont a lé­nyeg hi­ány­zik. A le­he­tő­ség, hogy fel­fe­lé te­kint­sünk, messzebb lás­sunk, s hogy ér­jen ben­nün­ket az iga­zi fény. Amely – di­vat ide, di­vat oda, em­be­ri szán­dék ide, em­be­ri szán­dék oda – to­vább­ra is egé­szen biz­to­san fe­lül­ről ér­ke­zik.

Gyar­ma­ti Gá­bor