Keresztény szemmel

Azt mond­ja a ke­res­ke­del­mi rá­dió per­gő be­szé­dű be­mon­dó­ja, hogy a hét vé­gén jó idő lesz, sze­ren­csé­re el­ke­rül­nek min­ket az esőt ho­zó fel­hők és fron­tok, hur­rá, nem za­var­ja meg csapadék a hét­vé­gi prog­ra­mot. Igen, ez is egy né­ző­pont. A pes­ti flasz­ter­ről néz­ve az eső a rossz idő, mert a tó­csák­ba lép­ve ázik a ci­pő, es­er­nyő alá kell ku­co­rod­ni, s la­kás­ba kény­sze­rül az em­ber.

Én meg azt gon­do­lom ma­gam­ban: bár mon­da­ná már azt, hogy saj­nos, ked­ves hall­ga­tó­ink, rossz idő lesz, or­szá­gos eső vár­ha­tó, he­lyen­ként je­len­tős mennyi­sé­gű csa­pa­dék­kal. Ne­künk itt az Al­föl­dön az eső a jó idő.

Fő­ként mos­ta­ná­ban. Szá­raz volt a tél is, ha­vat, de esőt is alig lát­tunk. Majd ez a szá­raz ta­vasz, né­ha jöt­tek ugyan gyors já­rá­sú fel­hők, de be­lő­lük alig hul­lott él­te­tő csa­pa­dék. S most, má­jus ele­jén már nyá­ri­as a hő­mér­sék­let. Hir­te­len és át­me­net nél­kül jött ez a me­leg. A má­ju­si or­go­na már áp­ri­lis­ban el­vi­rág­zott, a más­kor a hó­nap vé­ge fe­lé nyí­ló aká­cok és bo­dzák pe­dig tel­jes vi­rág­pom­pá­ju­kat mu­tat­ják.

A ha­tár­ban bók­lász­va szem­be­öt­lő­ek az el­si­va­ta­go­so­dás je­lei, az örök­ké fú­jó szél az uta­kon ho­mok­fú­vá­so­kat épít. Mint té­len a hó­ból. Ahol meg kö­tött a ta­laj, ott cen­ti szé­les re­pe­dé­sek szab­dal­ják a föl­det. Az őszi ga­bo­ná­kat las­san be le­het szán­ta­ni – a vá­ro­si em­ber tud­ja-e, hogy a ke­nye­re van ve­szély­ben? A meggy és a cse­resz­nye ap­ró sze­mű, ha nem kap­nak a fák vi­zet, nem is fog­nak a gyü­möl­csök so­kat fej­lőd­ni. Tűz­ol­tó­ink na­pon­ta több­ször szi­ré­náz­nak ki­fe­lé a vá­ros­ból, mert egy­re több he­lyen gyul­lad meg a szá­raz fű, avar és bo­zót. A nem­ze­ti park fél­tett feny­ve­se­it, bo­ró­ká­sa­it is fe­nye­ge­ti né­ha a tűz.

Ennyi­re más­ként kém­le­li az eget a nagy­vá­ro­si iro­da­ház­ból ki­né­ző és a föld­kö­zel­ben élő em­ber. Ami az egyik­nek rossz idő, az a jó a má­sik­nak. De a szá­raz­ság okoz­ta ter­més­ki­esés már mind­ket­tő­jü­ket súj­ta­ni fog­ja.

Eső kel­le­ne, de na­gyon. Csen­des, tar­tós, áz­ta­tó lan­gyos eső. Nem so­kan gon­dol­nak ve­le, de éven­te ha­tal­mas mennyi­sé­gű víz fo­lyik raj­tunk ke­resz­tül. Du­na, Ti­sza, Ma­ros, a Kö­rö­sök, nyu­gat­ról a Rá­ba, a Drá­va eresz­ti ke­resz­tül ha­zán­kon a Kár­pá­tok és a Ke­le­ti-Al­pok ol­vadt ha­vát, ten­ger­nyi vi­zét. Mi­cso­da ön­tö­ző­rend­szert le­het­ne itt ki­épí­te­ni, tán az Eu­ró­pai Unió is nyúj­ta­na eh­hez tá­mo­ga­tást. Meg­fog­ni, itt ma­rasz­tal­ni azt a sok vi­zet! Tán már ter­vek is he­ver­nek va­la­hol egy író­asz­ta­lon… De a nya­kunk­ra te­le­pe­dett dön­tés­ho­zók­nak ez nem fon­tos. Min­den ere­jü­ket a meg­ka­pa­rin­tott ha­ta­lom meg­tar­tá­sa kö­ti le, s nem az or­szág ja­ván va­ló mun­kál­ko­dás.

Ez a má­sik szá­raz­ság tán még na­gyobb baj. A lel­kek és a szí­vek szá­raz­sá­ga. A sze­re­tet­len­ség szün­te­le­nül fú­jó szá­rí­tó sze­le. Azt zi­ze­gi a szá­raz fa­le­vél: te csak ma­gad­dal tö­rődj! Po­li­ti­zál­ni annyit tesz, mint ör­dö­gi­en ke­ver­ni a kár­tyá­kat. Ha­tal­ma­dat azért kap­tad, hogy ki­hasz­náld az időt – ma­gad­nak. A töb­bi­ek­kel meg majd lesz va­la­mi. A több­ség a túl­élés­re hajt. Csak én bír­jam ki a ne­héz idő­ket, sem­mi és sen­ki más nem ér­de­kes – há­nyan gon­dol­ják ezt.

És úgy is él­nek. Kap­cso­la­tok hűl­nek ki és sza­kad­nak meg. Csa­lá­dok es­nek széj­jel. Csil­lo­gó te­kin­te­tek vál­nak pen­ge­éles­sé. A mo­solyt fel­vált­ja a pó­ker­arc. Tár­sa­dal­mi, et­ni­kai cso­por­tok fe­szül­nek egy­más­nak. Van­nak, akik még ger­jesz­tik is az el­len­té­te­ket, a tűz­zel játsz­va. A mil­li­ók meg hall­gat­nak. Fog csi­ko­rog, össze­szű­kül a szem, ököl­be szo­rul a kéz. Mo­rog­va el­sut­to­gott szit­kok. Ennyi­re te­lik ma tő­lünk. A lel­kek és a szí­vek aszá­lya ki­öl­te az él­ni aka­rást. – A ter­mé­szet só­vá­rog az eső után. A ki­szá­radt em­be­ri szív vá­gyik-e él­te­tő eső­re? A Lé­lek eső­jé­re? Meg­úju­lás eső­jé­re?

Va­la­ki ma egy lel­ki kö­zös­ség­ről me­sélt ne­kem. Ahol ott­hon­ra lelt. Ott majd min­den­ki a jö­ve­del­me tíz szá­za­lé­kát Is­ten­nek ad­ja. Vagy a gyü­le­ke­zet­nek vagy egy hi­ányt szen­ve­dő­nek vagy egy sok gyer­me­ket ne­ve­lő csa­lád­nak. Ha együtt ülik kö­rül Is­ten igé­jét, annyi­szor ezer fo­rint a per­sely, ahá­nyan vol­tak. Azt is mond­ta: mi len­ne, ha a nap hu­szon­négy órá­já­ból is a ti­ze­det Is­ten­nek aján­la­nánk? Na­pon­ta 144 perc jut­na imád­ság­ra, egyé­ni csen­des­ség­re, sze­re­tet­mun­ká­ra, gyü­le­ke­zet­épí­tés­re, sze­gény­gon­do­zás­ra.

Két óra hu­szon­négy perc Is­ten­nek. Ha ezt egy­re több ke­resz­tény gya­ko­rol­ná, ki le­het­ne húz­ni a gö­dör­ből az or­szá­got, né­pün­ket! Kel­le­ne en­nél ha­té­ko­nyabb re­form? A Krisz­tust a ke­reszt­fa tö­vé­ben meg­is­mert ke­resz­té­nyek­re van szük­sé­ge e ki­szik­kadt szí­vű nép­nek. Ki­ál­tó és utat mu­ta­tó egy­há­zak­ra, von­zó éle­tű ke­resz­tény kö­zös­sé­gek­re. A kül­de­té­sü­ket bát­ran vál­la­lók­ra. Akik ha­lá­lo­san ko­mo­lyan ve­szik Krisz­tus misszi­ói pa­ran­csát. – So­ha nem volt tán ek­ko­ra szük­ség ránk, mint ma…

Lesz-e még úju­lá­sunk? Hát­ha nem in­dult meg va­la­hol a nagy, égi vas­eke, be­szán­ta­ni a ki­szá­radt ve­tést…

Lup­ták György