Cantate

Egy dal­lam – két imád­ság

Szen­czi Mol­nár Al­bert a 17. szá­zad leg­ele­jén ké­szí­tet­te el a gen­fi zsol­tá­rok ma­gyar vers­for­dí­tá­sa­it. A száz­öt­ven zsol­tár mel­lett még né­hány más li­tur­gi­kus szö­ve­get is vers­sé for­mált, köz­tük Lu­ther Már­ton reg­ge­li imád­sá­gát.

„Az Úr az én pász­to­rom, nem szű­köl­kö­döm.” Így kez­dő­dik az egyik leg­töb­bet idé­zett zsol­tár, szá­mo­zá­sa sze­rint a hu­szon­har­ma­dik. Az Is­ten ve­ze­té­sé­ben bi­za­ko­dó nem­ze­dé­kek so­ra me­rí­tett már erőt e zsol­tár gon­do­la­ta­i­ból, bé­kes­sé­get su­gár­zó ké­pei re­ményt és bé­kes­sé­get köz­ve­tí­te­nek a ma em­be­ré­nek is.

„Ha a ha­lál ár­nyé­ka völ­gyé­ben já­rok is, nem fé­lek sem­mi baj­tól, mert te min­dig ve­lem vagy: vessződ és bo­tod meg­vi­gasz­tal en­gem.” Csen­des nap­kez­dő imád­ság­ként és a leg­ne­he­zebb élet-ha­lál hely­ze­tek­ben egy­aránt el­mond­hat­juk, el­éne­kel­het­jük. Ének­köl­tők szí­ve­sen ver­se­lik és ze­né­sí­tik meg sa­ját ko­ruk íz­lé­se sze­rint: meg­ta­lál­juk Hein­rich Schütz­nél, Franz Schu­bert­nél épp­úgy, mint a mai ma­gyar gos­pel­együt­tes­nél, a Boly­ki Bro­ther­snél.

Már Hu­szár Gál 1574-es éne­kes­köny­ve kö­zöl egy is­me­ret­len szer­ző­től szár­ma­zó ver­ses vál­to­za­tot, amely a 23. zsol­tár gon­do­la­ta­it kö­ve­ti, Az Úr­is­ten né­kem édes táp­lá­lóm szö­veg­kez­det­tel. En­nek az ének­nek a dal­la­ma fel­is­mer­he­tő­en em­lé­kez­tet Loys Bour­geo­is gen­fi zsol­tár­dal­la­má­ra, még ha azt négy­so­ros­ra szű­kí­ti és rit­mi­ka­i­lag egé­szen át is for­mál­ja. Ez az adat azt bi­zo­nyít­ja, hogy a gen­fi zsol­tá­rok egy ré­sze is­mert volt Ma­gyar­or­szá­gon már Szen­czi Mol­nár Al­bert előtt is. (Ér­de­kes­ség, hogy a Hu­szár Gál­nál meg­je­le­nő ének­hez ké­sőbb egy má­sik zsol­tár­szö­veg tár­sult, a ki­lenc­ven­ket­te­dik. Mi ma így éne­kel­jük: Mely igen jó az Úr­is­tent di­csér­ni – EÉ 47.)

1607-ben je­lent meg a gen­fi zsol­tá­rok tel­jes ma­gyar for­dí­tá­sa, s ha­ma­ro­san szé­les kör­ben hasz­nál­ni kezd­ték a re­for­má­tus és az evan­gé­li­kus gyü­le­ke­ze­tek egy­aránt. A hu­szon­har­ma­dik zsol­tár, Az Úr én­né­kem őri­ző pász­to­rom (GyLK 684) kü­lö­nö­sen el­ter­jedt le­he­tett: a kot­tás le­jegy­zé­sek­ben bő­vel­ke­dő Eper­je­si Gra­du­ál­ban (1635) csak a zsol­tár szö­ve­ge sze­re­pel; va­ló­szí­nű, hogy a dal­lam ad­dig­ra már köz­is­mert volt.

A dal­lam ked­velt­sé­gét az is bi­zo­nyít­ja, hogy Szen­czi Mol­nár Al­bert ugyan­er­re a dal­lam­ra al­kal­maz­za Lu­ther reg­ge­li imád­sá­gá­nak – „Há­lát adok ne­ked, mennyei Atyám, sze­re­tett Fi­ad, a Jé­zus Krisz­tus ál­tal…” – ver­ses pa­ra­frá­zi­sát is (Há­lát adok né­ked, menny­bé­li Is­ten – GyLK 791). Lu­ther imád­sá­ga egy­sze­rű pró­zai for­dí­tás­ban szin­tén is­mert volt már ko­ráb­ban Ma­gyar­or­szá­gon, a fen­tebb em­lí­tett Hu­szár Gál-kö­tet is tar­tal­maz­za. Az Eper­je­si Gra­du­ál­ban azon­ban már a Szen­czi Mol­nár-fé­le ver­ses vál­to­zat sze­re­pel két vers­szak­kal. (A köl­te­mény ere­de­ti­leg négy vers­sza­kos, Lu­ther imád­sá­gá­hoz még két­stró­fá­nyi ál­ta­lá­nos kö­nyör­gést tár­sít. Lásd: Re­for­má­tus éne­kes­könyv 495.)

Az ősi zsol­tárt és a Lu­ther-imát össze­kap­csol­ja te­hát mí­ves dal­la­muk; az egyik szö­veg­gel éne­kel­ve a dal­la­mot könnyen fel­idé­ződ­nek ben­nünk a má­sik vers gon­do­la­tai is, szin­te mint­ha egy­szer­re két imád­sá­got mon­da­nánk.

Ben­ce Gá­bor