A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE – 5MÓZ 6,4–7.14–15
Legyen a titok mindenkié!
Hogyan értelmezhetjük a ránk köszöntõ vasárnapot? Teológiai összegzés? Liturgikus szükségszerûség? Egyáltalán: van-e valami különleges jelentõsége Szentháromság ünnepének? Amúgy is valami folyamatos hanyatlás figyelhetõ meg az egyházi év ünnepei során, karácsonytól pünkösdig egyre súlytalanodnak az ünnepek: szükséges még egy vasárnapot külön ünneppé tennünk, mikor a többi ünnep erejét is fogyni érezzük?
Nem alkalmazkodhatunk a körülmények elszürkítõ mivoltához, nem igazíthatjuk értékrendünket az értékeket visszájukra fordító gondolatokhoz. Ünnepként kell megélnünk egy, a gyülekezeten kívüli világ számára a többitõl semmiben nem különbözõ vasárnapot. Ünnepelnünk kell azt, hogy a legnagyobb titok, az Isten titkának jelenléte számunkra mindennapi valóság. Nem azért adatott nekünk, hogy maradéktalanul megfejtsük, hanem hogy megfoghatatlan nagysága és kimeríthetetlen mélysége minden dolgunkat felülmúlja, és minden fogyatkozásunkat korrigálja.
Advent elejétõl mindig igyekszünk a szeretet, az igazság, a hatalom átfoghatatlan teljességébõl egy-egy töredéket megérteni, átélni, hinni. A várakozás csendje, a találkozás öröme, a bûn fájdalma vagy az élet diadalának ujjongása mindig rádöbbent, mennyire Istenre szorulunk.
Szentháromság ünnepén egy fokozhatatlan pillanatba sûrûsödik mindaz, amit eddig átélhettünk. Nem tudjuk kimondani, nem tudjuk megragadni, de itt van velünk és értünk.
„Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!” Senki mástól nem kaphattunk volna életet, csak tõle. Senki más nem fordult volna olyan szeretettel lázadón engedetlenné, hitetlenné váló gyermekeihez, hozzánk, emberekhez, csak õ. Senki más nem lett volna képes arra, hogy a történelem egy bizonyos pontján létrehozza a nagy találkozást, és megadja az embernek a legnagyobb csodát, hogy találkozzon az Istennel. Senki más nem tudott volna akkora szeretettel lenni, hogy személyválogatás nélkül minden embert magához öleljen az áldozat megtisztító fájdalmában. Senki más nem lett volna hatalmasabb a halálnál, és senki más nem lett volna olyan erõs, hogy ezredéveken át megtartsa a teremtõ szót, a megmozdító, megfordító igét: azt, ami ma is utolér bennünket.
Õróla finomodott a kép a háromság egységének kimondásával, õhozzá közelítettünk mind nagyobb igyekezettel korról korra újrafogalmazott hitvallásainkkal. Az élet teremtése, a bûnös megváltása, az ige máig ható aktivitása olyan pontjai hitünknek, ahol leginkább rádöbbenünk: egyedül az Úr a mi Istenünk.
Isten teljességét hinni, teljességében lenni azonban nem pusztán áhítat, nem csak passzív szemlélõdés. A teremtõ, megváltó, megszentelõ Úrral való találkozás olyan válaszra indítja az embert, amely nem más, mint az igazi szeretet válasza. „Szeresd azért az Urat…” – mondja igénk. A feltétlen, tökéletes szeretet megszólító szavára, megmozdító erejére nem lehet gyûlölettel válaszolni.
Isten titkával találkozni olyan titokzatos elkötelezést ébreszt az emberben, melynek titokzatossága a megmagyarázhatatlanságban rejlik. Mert a szeretet cselekedete gyakran megmagyarázhatatlan. Megmagyarázhatatlan ragaszkodni egy olyan hatalomhoz, amelynek léte, ereje sokszor nemlétként és gyengeségként nyilvánul meg. Megmagyarázhatatlan a másik emberhez kapcsoló kötelék. Megmagyarázhatatlan, hogy miért érzi üresnek, esetlennek, értelmetlennek az ember a létezést – mégoly tökéletes körülmények között is –, ha elszakadtak a szeretetkötelékek.
Átélni az Isten teljességének ember számára átélhetõ részét: lét egy végeérhetetlen szeretetfolyam áramlatában. Az élet, a megújulás, a növekedés napról napra tapasztalt ajándéka a teljes ember Istenhez fordulását adja: nem tõlünk függ, hanem kegyelem. Megélt kegyelem, nekünk adott kegyelem.
Ezért tehát „beszélj azokról”! Szentháromság ünnepe nem szabad, hogy elnémítson. Nem bújhatunk el amögé, hogy az egyház és a teológia történetének évszázadai, évezredei alatt könyvtárakra rúgó mennyiséget jegyeztek fel azokból az emberi gondolatokból, amelyek a Szentháromság titkát próbálták megfejteni. Szentháromság ünnepe nem a szabályosra csiszolt tan csillogásának ünnepe. Azt ünnepeljük, hogy az Isten teljessége az ember teljességéért lett érthetõ szó, fogható test, megújító Lélek. A minden diadalmas tettében és apró rezdülésében ugyanazon Úr azt akarja, hogy mindannyian az õ teljességének részesei legyünk.
Szavaink csetlõ-botló szavak? Mondatainkat, gondolatainkat kiforgatják? Igen, sokszor így van. De ha a tökéletes megengedi, hogy tökéletességéhez képest leginkább csak lelkesülten dadogjunk róla, akkor meg kell tennünk szégyenkezés nélkül, bátran. A gyermekek bátorságával, a gyermeki hit konokságával, hogy mindenki megérthesse, hogy a világ legnagyobb titkának részese lehet: a felérhetetlen Magasság lehajolt az emberhez, hogy magához emelje.
Izráel fiai Egyiptom istenei közül Kánaán kusza bálványimádó kultuszai közé igyekeznek. Elõttük az Úr tûz- és felhõoszlopban, amely hamarosan emlékké, régmúlt idõk titokzatos jelévé válik. „Ne kövessetek más isteneket!” A felszólítás aligha szólalhatna meg aktuálisabban, mint éppen a mi korunkban. Titokgyártó és titokfürkészõ, az ég alatt csodát váró kort élünk. A teremtõ Isten vallási jelenséggé válik, tûnõ-múló jelenségek pedig megistenülnek.
Szentháromság ünnepén tekintetünk a teljességre szegezõdik, az ünnep lelkünkbe itatja az egyetlent, a tökéletest. Nem szabad hát csak összefoglaló lezárást, az egyházi félév summáját látnunk benne. Isten minden titka egy olyan szintézisben éri el tetõpontját, amely csak ahhoz fogható, mintha a mennyei Jeruzsálem kapuján egy pillanatra belátnánk a jövõ falai közé. Bepillantunk, hogy még jobban vágyakozzunk elérni oda, és még jobban akarjunk sokakat magunkkal vinni.
Imádkozzunk! Urunk! Köszönjük neked, hogy bár mérhetetlenül nagyobb vagy nálunk, megadod, hogy lássunk, értsünk, higgyünk. Add, hogy teljességed titka ne kétségeket ébresszen! Adj hitet, hogy teremtõ, megváltó, megszentelõ mûved részeseként a tieidnek valljuk magunkat. Ámen.
Ördög Endre