A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE – 5MÓZ 6,4–7.14–15

Hozzászólás a cikkhez

Ho­gyan ér­tel­mez­het­jük a ránk kö­szön­tő va­sár­na­pot? Teo­ló­gi­ai összeg­zés? Li­tur­gi­kus szük­ség­sze­rű­ség? Egy­ál­ta­lán: van-e va­la­mi kü­lön­le­ges je­len­tő­sé­ge Szent­há­rom­ság ün­ne­pé­nek? Amúgy is va­la­mi fo­lya­ma­tos ha­nyat­lás fi­gyel­he­tő meg az egy­há­zi év ün­ne­pei so­rán, ka­rá­csony­tól pün­kös­dig egy­re súly­ta­la­nod­nak az ün­ne­pek: szük­sé­ges még egy va­sár­na­pot kü­lön ün­nep­pé ten­nünk, mi­kor a töb­bi ün­nep ere­jét is fogy­ni érez­zük?

Nem al­kal­maz­kod­ha­tunk a kö­rül­mé­nyek el­szür­kí­tő mi­vol­tá­hoz, nem iga­zít­hat­juk ér­ték­ren­dün­ket az ér­té­ke­ket visszá­juk­ra for­dí­tó gon­do­la­tok­hoz. Ün­nep­ként kell meg­él­nünk egy, a gyü­le­ke­ze­ten kí­vü­li vi­lág szá­má­ra a töb­bi­től sem­mi­ben nem kü­lön­bö­ző va­sár­na­pot. Ün­ne­pel­nünk kell azt, hogy a leg­na­gyobb ti­tok, az Is­ten tit­ká­nak je­len­lé­te szá­munk­ra min­den­na­pi va­ló­ság. Nem azért ada­tott ne­künk, hogy ma­ra­dék­ta­la­nul meg­fejt­sük, ha­nem hogy meg­fog­ha­tat­lan nagy­sá­ga és ki­me­rít­he­tet­len mély­sé­ge min­den dol­gun­kat fe­lül­múl­ja, és min­den fo­gyat­ko­zá­sun­kat kor­ri­gál­ja.

Ad­vent ele­jé­től min­dig igyek­szünk a sze­re­tet, az igaz­ság, a ha­ta­lom át­fog­ha­tat­lan tel­jes­sé­gé­ből egy-egy tö­re­dé­ket meg­ér­te­ni, át­él­ni, hin­ni. A vá­ra­ko­zás csend­je, a ta­lál­ko­zás örö­me, a bűn fáj­dal­ma vagy az élet di­a­da­lá­nak uj­jon­gá­sa min­dig rá­döb­bent, mennyi­re Is­ten­re szo­ru­lunk.

Szent­há­rom­ság ün­ne­pén egy fo­koz­ha­tat­lan pil­la­nat­ba sű­rű­sö­dik mind­az, amit ed­dig át­él­het­tünk. Nem tud­juk ki­mon­da­ni, nem tud­juk meg­ra­gad­ni, de itt van ve­lünk és ér­tünk.

„Az Úr a mi Is­te­nünk, egye­dül az Úr!” Sen­ki más­tól nem kap­hat­tunk vol­na éle­tet, csak tő­le. Sen­ki más nem for­dult vol­na olyan sze­re­tet­tel lá­za­dón en­ge­det­len­né, hi­tet­len­né vá­ló gyer­me­ke­i­hez, hoz­zánk, em­be­rek­hez, csak ő. Sen­ki más nem lett vol­na ké­pes ar­ra, hogy a tör­té­ne­lem egy bi­zo­nyos pont­ján lét­re­hoz­za a nagy ta­lál­ko­zást, és meg­ad­ja az em­ber­nek a leg­na­gyobb cso­dát, hogy ta­lál­koz­zon az Is­ten­nel. Sen­ki más nem tu­dott vol­na ak­ko­ra sze­re­tet­tel len­ni, hogy sze­mély­vá­lo­ga­tás nél­kül min­den em­bert ma­gá­hoz ölel­jen az ál­do­zat meg­tisz­tí­tó fáj­dal­má­ban. Sen­ki más nem lett vol­na ha­tal­ma­sabb a ha­lál­nál, és sen­ki más nem lett vol­na olyan erős, hogy ez­red­éve­ken át meg­tart­sa a te­rem­tő szót, a meg­moz­dí­tó, meg­for­dí­tó igét: azt, ami ma is utol­ér ben­nün­ket.

Őró­la fi­no­mo­dott a kép a há­rom­ság egy­sé­gé­nek ki­mon­dá­sá­val, őhoz­zá kö­ze­lí­tet­tünk mind na­gyobb igye­ke­zet­tel kor­ról kor­ra új­ra­fo­gal­ma­zott hit­val­lá­sa­ink­kal. Az élet te­rem­té­se, a bű­nös meg­vál­tá­sa, az ige má­ig ha­tó ak­ti­vi­tá­sa olyan pont­jai hi­tünk­nek, ahol leg­in­kább rá­döb­be­nünk: egye­dül az Úr a mi Is­te­nünk.

Is­ten tel­jes­sé­gét hin­ni, tel­jes­sé­gé­ben len­ni azon­ban nem pusz­tán áhí­tat, nem csak passzív szem­lé­lő­dés. A te­rem­tő, meg­vál­tó, meg­szen­te­lő Úr­ral va­ló ta­lál­ko­zás olyan vá­lasz­ra in­dít­ja az em­bert, amely nem más, mint az iga­zi sze­re­tet vá­la­sza. „Sze­resd azért az Urat…” – mond­ja igénk. A fel­tét­len, tö­ké­le­tes sze­re­tet meg­szó­lí­tó sza­vá­ra, meg­moz­dí­tó ere­jé­re nem le­het gyű­lö­let­tel vá­la­szol­ni.

Is­ten tit­ká­val ta­lál­koz­ni olyan ti­tok­za­tos el­kö­te­le­zést éb­reszt az em­ber­ben, mely­nek ti­tok­za­tos­sá­ga a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan­ság­ban rej­lik. Mert a sze­re­tet cse­le­ke­de­te gyak­ran meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan. Meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan ra­gasz­kod­ni egy olyan ha­ta­lom­hoz, amely­nek lé­te, ere­je sok­szor nem­lét­ként és gyen­ge­ség­ként nyil­vá­nul meg. Meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan a má­sik em­ber­hez kap­cso­ló kö­te­lék. Meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan, hogy mi­ért ér­zi üres­nek, eset­len­nek, ér­tel­met­len­nek az em­ber a lé­te­zést – még­oly tö­ké­le­tes kö­rül­mé­nyek kö­zött is –, ha el­sza­kad­tak a sze­re­tet­kö­te­lé­kek.

Át­él­ni az Is­ten tel­jes­sé­gé­nek em­ber szá­má­ra át­él­he­tő ré­szét: lét egy vé­ge­ér­he­tet­len sze­re­tet­fo­lyam áram­la­tá­ban. Az élet, a meg­úju­lás, a nö­ve­ke­dés nap­ról nap­ra ta­pasz­talt aján­dé­ka a tel­jes em­ber Is­ten­hez for­du­lá­sát ad­ja: nem tő­lünk függ, ha­nem ke­gye­lem. Meg­élt ke­gye­lem, ne­künk adott ke­gye­lem.

Ezért te­hát „be­szélj azok­ról”! Szent­há­rom­ság ün­ne­pe nem sza­bad, hogy el­né­mít­son. Nem búj­ha­tunk el amö­gé, hogy az egy­ház és a teo­ló­gia tör­té­ne­té­nek év­szá­za­dai, év­ez­re­dei alatt könyv­tá­rak­ra rú­gó mennyi­sé­get je­gyez­tek fel azok­ból az em­be­ri gon­do­la­tok­ból, ame­lyek a Szent­há­rom­ság tit­kát pró­bál­ták meg­fej­te­ni. Szent­há­rom­ság ün­ne­pe nem a sza­bá­lyos­ra csi­szolt tan csil­lo­gá­sá­nak ün­ne­pe. Azt ün­ne­pel­jük, hogy az Is­ten tel­jes­sé­ge az em­ber tel­jes­sé­gé­ért lett ért­he­tő szó, fog­ha­tó test, meg­újí­tó Lé­lek. A min­den di­a­dal­mas tet­té­ben és ap­ró rez­dü­lé­sé­ben ugyan­azon Úr azt akar­ja, hogy mind­annyi­an az ő tel­jes­sé­gé­nek ré­sze­sei le­gyünk.

Sza­va­ink cset­lő-bot­ló sza­vak? Mon­da­ta­in­kat, gon­do­la­ta­in­kat ki­for­gat­ják? Igen, sok­szor így van. De ha a tö­ké­le­tes meg­en­ge­di, hogy tö­ké­le­tes­sé­gé­hez ké­pest leg­in­kább csak lel­ke­sül­ten da­dog­junk ró­la, ak­kor meg kell ten­nünk szé­gyen­ke­zés nél­kül, bát­ran. A gyer­me­kek bá­tor­sá­gá­val, a gyer­me­ki hit ko­nok­sá­gá­val, hogy min­den­ki meg­ért­hes­se, hogy a vi­lág leg­na­gyobb tit­ká­nak ré­sze­se le­het: a fel­ér­he­tet­len Ma­gas­ság le­ha­jolt az em­ber­hez, hogy ma­gá­hoz emel­je.

Iz­rá­el fi­ai Egyip­tom is­te­nei kö­zül Ká­na­án ku­sza bál­vány­imá­dó kul­tu­szai kö­zé igye­kez­nek. Előt­tük az Úr tűz- és fel­hő­osz­lop­ban, amely ha­ma­ro­san em­lék­ké, rég­múlt idők ti­tok­za­tos je­lé­vé vá­lik. „Ne kö­ves­se­tek más is­te­ne­ket!” A fel­szó­lí­tás alig­ha szó­lal­hat­na meg ak­tu­á­li­sab­ban, mint ép­pen a mi ko­runk­ban. Ti­tok­gyár­tó és ti­tok­für­ké­sző, az ég alatt cso­dát vá­ró kort élünk. A te­rem­tő Is­ten val­lá­si je­len­ség­gé vá­lik, tű­nő-mú­ló je­len­sé­gek pe­dig meg­is­te­nül­nek.

Szent­há­rom­ság ün­ne­pén te­kin­te­tünk a tel­jes­ség­re sze­ge­ző­dik, az ün­nep lel­künk­be itat­ja az egyet­lent, a tö­ké­le­test. Nem sza­bad hát csak össze­fog­la­ló le­zá­rást, az egy­há­zi fél­év sum­má­ját lát­nunk ben­ne. Is­ten min­den tit­ka egy olyan szin­té­zis­ben éri el te­tő­pont­ját, amely csak ah­hoz fog­ha­tó, mint­ha a mennyei Je­ru­zsá­lem ka­pu­ján egy pil­la­nat­ra be­lát­nánk a jö­vő fa­lai kö­zé. Be­pil­lan­tunk, hogy még job­ban vá­gya­koz­zunk el­ér­ni oda, és még job­ban akar­junk so­ka­kat ma­gunk­kal vin­ni.

Imád­koz­zunk! Urunk! Kö­szön­jük ne­ked, hogy bár mér­he­tet­le­nül na­gyobb vagy ná­lunk, meg­adod, hogy lás­sunk, ért­sünk, higgyünk. Add, hogy tel­jes­sé­ged tit­ka ne két­sé­ge­ket éb­resszen! Adj hi­tet, hogy te­rem­tő, meg­vál­tó, meg­szen­te­lő mű­ved ré­sze­se­ként a ti­e­id­nek vall­juk ma­gun­kat. Ámen.

Ör­dög End­re

::Nyomtatható változat::