A hét témája

La­punk múlt he­ti szá­má­ban két ol­da­lon tu­dó­sí­tot­tunk a Bré­má­ban má­jus 20. és 24. kö­zött meg­tar­tott 32. né­met evan­gé­li­kus egy­há­zi na­pok­ról, a Kirchen­tag­ról. Az aláb­bi­ak­ban a több mint száz­ezer fős ren­dez­vény igei té­má­jú program­ja­i­ból adunk íze­lí­tőt, il­let­ve a No­bel-bé­ke­dí­jas Mart­ti Ah­ti­saari elő­adá­sá­nak rö­vid sum­má­za­tát közöljük.

Ko­runk „tár­sa­da­lom-lé­lek­ta­ni igé­nyei” kö­zé tar­to­zik a tö­meg­de­monst­rá­ció. Ez egy­aránt igaz a tár­sa­da­lom és az egy­ház éle­té­re vo­nat­ko­zó­an. Mi a hát­te­re en­nek a sa­já­tos igény­nek? Ket­tős vá­laszt ad­ha­tunk er­re a kér­dés­re.

Az egyén ön­ma­gá­ban ke­vés­nek, erőt­len­nek ér­zi ma­gát. A töb­bi­ek­kel együtt akar­ja ma­gát, gon­dol­ko­dá­sát meg­mu­tat­ni. A tö­meg egy­faj­ta vé­del­met, biz­ton­sá­got nyújt, és a sa­ját vé­le­mé­nyé­nek fel­erő­sí­té­sét ad­ja. Ugyan­ak­kor az egyén­nek meg­ke­rül­he­tet­len vá­gya, hogy sa­ját, Is­ten­ről, vi­lág­ról al­ko­tott fel­fo­gá­sát ér­vény­re jut­tas­sa. Ez egy sze­mély­ben ha­tás­ta­lan, erőt­len hang – együtt, tö­meg­ben min­den­ki­nek meg kell hal­la­nia, s el kell raj­ta gon­dol­koz­nia. Egy­mást erő­sít­jük, és együtt szó­lunk, ki­ál­tunk Is­ten­hez, a tár­sa­da­lom­hoz, min­den em­ber­hez, aki­nek ve­szély­ben az éle­te.

Nem volt te­hát vé­let­len, hogy a Kirchen­tag ren­dez­vé­nye­i­re tö­me­gek vol­tak kí­ván­csi­ak. A nap­kez­dő bib­lia­ta­nul­má­nyok iránt ér­dek­lő­dők hét és fél ez­res se­re­ge a leg­nép­sze­rűbb egy­há­zi sze­mé­lye­ket hall­gat­hat­ta, köz­tük el­ső­ként Wolf­gang Hu­ber ber­li­ni püs­pö­köt.

1Móz 3,1–19 alap­ján tar­tott, tu­do­má­nyos igé­nyű, de na­gyon gya­kor­la­ti mon­da­ni­va­lót meg­fo­gal­ma­zó ta­nul­má­nya vi­lá­go­san szólt ar­ról, hogy Ádám – aki­nek ne­ve „em­ber”-t je­lent – a min­den­kor élő sze­mélyt kép­vi­se­li, mint aho­gyan Éva a min­den­kor élő asszony szim­bo­li­kus alak­ja, az élet to­vább­plán­tá­ló­ja. Ami ve­lük tör­té­nik, ve­lünk is meg­tör­té­nik. Is­mét­lő­dik a tör­té­ne­lem­ben.

Az em­ber a sza­bad­ság föld­jén az éden­ben élt. De ez­zel a sza­bad­ság­gal nem tu­dott él­ni. Is­ten en­nek el­le­né­re meg­bíz­ta az­zal, hogy a te­rem­tett­ség őr­ző­je és fel­vi­gyá­zó­ja le­gyen.

Bár­mennyi­re sze­ret­né is az em­ber meg­fej­te­ni az Ős­go­nosz ere­de­tét, a ti­tok­ra ez a le­írás nem ad vá­laszt. Ter­mé­sze­tes mó­don be­szél ró­la, mint amely/aki Is­ten te­rem­té­sé­hez tar­to­zik, az élet ve­le­já­ró­ja. Kí­sér­té­se pe­dig min­dig ha­mis­ság­gal és ha­zug­ság­gal jár együtt. Az em­bert ha­ta­lom­vá­gyá­ban, is­ten­né té­te­lé­nek ígé­re­té­ben ve­ze­ti fél­re. Va­ló­já­ban ak­kor éri el cél­ját, ha Is­ten­től – a Te­rem­tő­től – el­sza­kít­ja, ha meg­szű­nik a ket­te­jük kö­zötti kap­cso­lat, ha az em­ber kon­tak­tus nél­kü­li­vé vá­lik. „A tar­tás és tar­ta­lom nél­kü­li ön­fel­fe­de­zés ér­ték­te­len.”

A meg­szó­la­ló lel­ki­is­me­ret még in­kább ma­gá­nyos­sá és el­ha­gyot­tá te­szi az embert, ami­kor el­rej­tő­zik a Te­rem­tő elől. S ek­kor hang­zik a klasszi­kus kér­dés, amely az egy­há­zi na­pok fő té­má­ja, kér­dé­se is volt: „Em­ber, hol vagy?”

Er­re a kér­dés­re nem­csak ott kellett válaszolni, hanem itt és most is kell mind­nyá­junk­nak. Hol va­gyunk? Ha­tal­mas er­köl­csi, gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai vál­ság sod­rá­sá­ban. Ahogy az óri­á­si fo­lyam gá­tat sza­kí­tó ára­da­ta ma­gá­val ra­gad min­dent, ami út­já­ba kerül, úgy va­gyunk mi is en­nek a glo­bá­lis je­len­ség­nek a ki­szol­gál­ta­tott­jai, al­kal­ma­sint ál­do­za­tai. Fé­le­lem, szo­ron­gás, be­szű­kült élet­mód együtt jár­nak má­sok gát­lás­ta­lan meg­gaz­da­go­dá­si tö­rek­vé­se­i­nek kö­vet­kez­mé­nye­i­vel.

Hol va­gyunk? Mi­lyen a kap­cso­la­tunk gyer­me­ke­ink­hez s uno­ká­ink­hoz? Mi­lyen a vi­szo­nyunk pél­dá­ul a kö­ze­li sze­gény csa­lád­hoz, ahol édes­anya ne­ve­li egye­dül há­rom is­ko­lás­ko­rú gyer­me­két, mert az édes­apát bal­eset­ben el­vesz­tet­ték?…

Hol va­gyunk? Mi­lyen a vi­szo­nyunk a gyü­le­ke­zet­hez s ma­gá­hoz Is­ten­hez? Tu­dunk-e még imád­koz­ni? Vagy min­dent a ma­gunk ere­jé­ből aka­runk rend­be hoz­ni? Is­ten tud sor­sunk­ról, hely­ze­tünk­ről. Csak le­gyen bi­zal­munk hoz­zá for­dul­ni.

A min­den­kit ma­gá­hoz ölel­ni aka­ró Is­ten fe­le­lős­ség­át­há­rí­tó moz­du­la­ta­ink el­le­né­re is ir­gal­mas hoz­zánk. El­sza­kadt, kap­cso­lat­kép­te­len ál­la­po­tunk­ban is azért küld­te Jé­zust, hogy raj­ta ke­resz­tül meg­szó­lít­son, bi­zal­mat éb­resszen, meg­ment­sen, s élet­re, iga­zi, em­ber­hez mél­tó élet­re ve­zes­sen.

Ta­lán si­ke­rült le­po­rol­ni az „el­ső bűn­eset” ré­gi igé­it és idő­sze­rű üze­ne­tet ki­hal­la­ni be­lő­lük – fe­jez­te be bib­lia­ta­nul­má­nyát Hu­ber püs­pök.

A mint­egy két­ezer prog­ram okoz­ta bő­ség za­va­rá­ban jól vá­lasz­tot­tak, akik reg­ge­len­te el­csen­de­sed­tek az ősi igék kö­rül, hogy az­tán az elő­adá­sok so­ka­sá­gá­ban vá­laszt ta­lál­ja­nak ak­tu­á­lis kér­dé­se­ik­re.

D. Sze­bik Im­re