Élő víz

B-né Ani­kó va­gyok, s ta­lán leg­egy­sze­rűb­ben egy evan­gé­li­u­mi ének­kel tu­dok be­mu­tat­koz­ni: „Fá­rad­tan, bűn­be vesz­ve jár­tam az éle­tet, de meg­ta­lált a Pász­tor, s nyá­já­hoz ve­ze­tett.”

Har­minc­egy éves ko­ro­mig Is­ten­től el­sza­kad­va él­tem, csak lé­tez­tem. Nem vol­tam is­ten­ta­ga­dó, de Jé­zust egy­ál­ta­lán nem is­mer­tem. Ka­to­li­kus csa­lád­ban szü­let­tem, el­ső­ál­do­zó is vol­tam, de ez­után sem­mi­lyen kap­cso­la­tot nem ápol­tam sem az egy­ház­zal, sem Is­ten­nel Ha azon­ban baj vett kö­rül, imád­koz­tam a gyer­mek­ko­rom­ban ta­nult imá­kat.

Fi­a­ta­lon men­tem férj­hez, vi­dék­ről vá­ros­ba ke­rül­tem, egy fiú­gyer­me­kem szü­le­tett, aki­ben sok örö­möt ta­lál­tam, jó mun­ka­he­lyem volt, „ki­vá­ló dol­go­zó” vol­tam, jó fér­jem volt, nem ita­los, szép ké­nyel­mes la­ká­sunk volt; vé­gül is min­den adott volt egy nor­má­lis vi­lá­gi élet­hez, de va­la­mi vagy Va­la­ki hi­ány­zott az éle­tem­ből. Ez a bel­ső üres­ség, sze­re­tet utá­ni éh­ség, a bűn ter­he, ag­go­dal­mas­ko­dá­som stb. be­teg­gé tett. Nyolc évig jár­tam kü­lön­bö­ző or­vo­sok­hoz, akik sem­mi ko­moly meg­fog­ha­tó be­teg­sé­get nem ta­lál­tak ná­lam, en­nek el­le­né­re min­dig kap­tam egy tás­ka gyógy­szert. Még ter­mé­szet­gyó­gyász­hoz is el­men­tem, de sem­mi nem ho­zott gyó­gyu­lást.

Meg­szűnt a mun­ka­he­lyem, új hely­re ke­rül­tem. Itt az egyik mun­ka­társ­nőm be­szél­ni kez­dett a Bib­li­á­ról, Is­ten­ről, Jé­zus­ról, Pál apos­tol­ról, a bűn­ről stb. Ér­dek­lőd­ve hall­gat­tam. Sze­re­tet­tel hí­vo­ga­tott temp­lom­ba is (ka­to­li­kus volt), de én min­dig ki­ta­lál­tam va­la­mit, hogy ne tud­jak el­men­ni. Egyik al­ka­lom­mal, mi­kor hí­vott, már ki­fogy­tam a ki­fo­gá­sok­ból, és azt ta­lál­tam mon­da­ni, hogy ha el­me­gyek temp­lom­ba, ak­kor „ab­ba a temp­lom­ba me­gyek” – és az evan­gé­li­kus temp­lom­ra mu­tat­tam. Ezt az­zal ma­gya­ráz­tam, hogy e mel­lett so­kat fo­hász­kod­tam, ami­kor a gyer­me­ke­met vit­tem a kór­ház­ba. Ez per­sze nem volt igaz, csak hir­te­len ta­lál­tam ki, és ar­ról se volt fo­gal­mam, mi­lyen temp­lom az. A mun­ka­társ­nőm er­re azt mond­ta: oké. Nem volt me­se, meg­be­szél­tük, hogy ta­lál­ko­zunk a temp­lom előtt va­sár­nap dél­előtt. Be­men­tünk, nem volt éne­kes­köny­vünk sem, én úgy ül­tem ott, mint egy tu­ris­ta.

Ek­kor kez­dő­dött az éle­tem­ben a for­du­ló­pont. A temp­lom csend­je, az or­go­na ze­né­je, az ige, a pré­di­ká­ció­hall­ga­tás nagy ha­tás­sal volt rám. Az ige­hir­de­tés alap­igé­je Pál apos­tol efe­zus­be­li­ek­hez írt le­ve­le 2. rész 8. vers volt: „Mert ke­gye­lem­ből tar­tat­ta­tok meg, hit ál­tal, és ez nem tő­le­tek van, Is­ten aján­dé­ka ez.” Ar­ról szólt, hogy a hit Is­ten aján­dé­ka, amit nem le­het pén­zért meg­vá­sá­rol­ni, örö­köl­ni, el­aján­dé­koz­ni vagy rá­erő­sza­kol­ni sen­ki­re sem; csak egye­dül Is­ten aján­dé­koz­hat­ja az em­ber­nek.

Úgy hall­gat­tam az igét, hogy mun­ka­tár­sam sze­rint még le­ve­gőt sem vet­tem. Olyan vol­tam, mint egy ki­szá­radt szi­vacs, és szív­tam ma­gam­ba az él­te­tő vi­zet.

Mi­kor ki­men­tem a temp­lom­ból, le­ír­ha­tat­lan öröm, bé­kes­ség volt ben­nem. Úgy érez­tem, mint­ha el­húz­ták vol­na elő­lem a sö­té­tí­tő­füg­gönyt. Bol­dog vol­tam, hogy hi­szek, és ez a hit Is­ten ke­gyel­mi aján­dé­ka szá­mom­ra. Te­hát meg­ra­ga­dott a ke­gye­lem.

Ha­za­men­tem, a fér­jem nem ér­tet­te örö­möm okát, meg is kér­dez­te gu­nyo­ro­san: Ki­vel ta­lál­koz­tál? Ak­kor iga­zán még én sem tud­tam.

Ko­ráb­ban azt gon­dol­tam, egy­szer el­me­gyek, ele­get te­szek a mun­ka­társ­nőm­nek, és kész. De nem így lett: hét­főn már alig vár­tam, hogy új­ra va­sár­nap le­gyen, és me­hes­sek a temp­lom­ba.

Nagy el­len­ál­lás­ba üt­köz­tem, fér­jem egy­ál­ta­lán nem örült ne­ki, de én men­tem. Vet­tem Bib­li­át, kap­tam köny­ve­ket, az el­ső ket­tő – a Ró­lad van szó és a Szen­ve­dés­sel for­mál a mes­ter – so­kat se­gí­tet­tek.

Az is­ten­tisz­te­le­tek ige­hir­de­té­sei és a Bib­lia ol­va­sá­sa so­rán szép las­san az Úr meg­mu­tat­ta ne­kem bű­nös, el­ve­szett vol­to­mat. Ad­dig min­dig azt hit­tem, hogy jó va­gyok, nincs bű­nöm, de be kel­lett lát­nom, hogy szin­te min­den pa­ran­cso­lat el­len vét­kez­tem. Azon­ban az Úr cso­dá­la­tos jó­sá­ga nem ha­gyott a bűn­ben ver­gőd­nöm, ha­nem meg­mu­tat­ta a meg­bá­nás he­lyét, a ke­resz­tet, ahol he­lyet­tem, mi­at­tam és éret­tem is szen­ve­dett Jé­zus Krisz­tus. Meg­val­lot­tam, meg­bán­tam, el­si­rat­tam, át­ad­tam a bű­ne­im lé­lek­ben a ke­reszt alatt. El­fo­gad­tam a bűn­bo­csá­nat örö­mét.

Az éle­tem 180 fo­kot for­dult. Tel­je­sen meg­vál­toz­tam, más­képp gon­dol­kod­tam, új em­ber let­tem. Mert aki Krisz­tus­ban van, új te­rem­tés az: a ré­gi­ek el­múl­nak, és új­já lesz min­den. Él­tem most már nem én, ha­nem élt ben­nem a Krisz­tus; ma is.

Be­teg­sé­ge­im meg­szűn­tek, nem ke­res­tem már gyó­gyu­lást az or­vo­sok­nál, mert az Ál­dott Or­vos meg­gyó­gyí­tott, bű­ne­im ter­hé­től meg­sza­ba­dí­tott. Öröm és bé­kes­ség köl­tö­zött a szí­vem­be. Fér­jem is ész­re­vet­te a vál­to­zást, töb­bek kö­zött ab­ban, hogy már nem vol­tam olyan ér­zé­keny, pa­nasz­ko­dó, nya­fo­gó. Nagy harc­ba ke­ve­red­tem a csa­lá­dom­mal, mert ők nem ér­tet­ték a meg­té­ré­sem. Fér­jem el­le­nez­te a temp­lom­ba já­rá­so­mat, test­vé­re­im ki­ne­vet­tek, anyó­so­mék el­uta­sí­tot­ták; sok-sok harc, de há­la az Úr­nak az­óta, hogy 19 éve meg­tér­tem, ő őriz en­gem.

Nem is­mer­tem még azt a ki­fe­je­zést, hogy bi­zony­ság­té­tel vagy misszió, de már ren­dü­let­le­nül vé­gez­tem ezt a szol­gá­la­tot: ahol csak le­he­tett, be­szél­tem meg­té­ré­sem­ről, Is­ten nagy sze­re­te­té­ről Jé­zus Krisz­tus­ban. Csa­lá­dom­ban, is­me­rő­se­im kö­zött so­kan el­in­dul­tak fe­lé.

A 19 év alatt sok min­den tör­tént, sok harc, két­ség­be­esés, öröm, bu­kás, meg­pró­bál­ta­tás; de a túl­ára­dó ke­gye­lem min­dig meg­őr­zött és fel­emelt. El­ső ka­rá­cso­nyi igém: „Örül­je­tek az Úr­ban min­den­kor, is­mét mon­dom: örül­je­tek.” (Fil 4,4–7) Va­la­mint so­kat kap­tam a 1Pt 1,8–9-ből is: „…a ki­be­szél­he­tet­len és di­cső­ült öröm­mel ör­ven­dez­tek, el­ér­vén hi­te­tek cél­ját, lel­ke­tek üd­vös­sé­gét.”

Bi­zony­ság­té­te­lem zá­ró igé­je­ként pe­dig 1Jn 5,11–12-t vá­lasz­tot­tam: „És ez az a bi­zony­ság­té­tel, hogy örök éle­tet adott ne­künk az Is­ten, és ez az élet az ő Fi­á­ban van. Akié a Fiú, azé az élet: aki­ben nincs meg az Is­ten Fia, az élet sincs meg ab­ban.”

Kí­vá­nom, hogy akik még nem is­mer­ték meg Jé­zus Krisz­tust mint meg­vál­tót, és nem ré­sze­sül­tek a bűn­bo­csá­nat örö­mé­ben, va­la­mint az örök élet re­mény­sé­gé­ben, őket is ra­gad­ja meg az ért­he­tet­len Ke­gye­lem.

For­rás: „Vak vol­tam, most lá­tok…” – Evan­gé­li­ku­sok val­lo­má­sai. (Élő Víz Fü­ze­tek 4.) Szerk. Bá­lint Jó­zsef­né, Hu­lej Eni­kő, Sze­ve­ré­nyi Já­nos. Ki­ad­ta az Evan­gé­li­kus Misszi­ói Köz­pont és a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház misszi­ói bi­zott­sá­ga. Bu­da­pest, 2009.

B-né Ani­kó