A közelmúlt krónikája
Húsz év után
2009. szeptember 2-án lesz húsz éve, hogy újraindult az evangélikus egyház nagy múltú fasori fiúgimnáziuma. A korszellem időközbeni változását jelezte, hogy evidenciaként koedukált középiskolát jelentett az új Fasor.
Ahhoz képest, hogy volt olyan történelmi korszak, amikor az evangélikus egyház volt a legnagyobb iskolafenntartó hazánkban, érthető, hogy sokak számára jelentett fájdalmat az a helyzet, hogy megszűnt egyházunk iskola-fenntartói szerepe.
1988–89-ben még nem tudhattuk, hogy valóban rövidesen bekövetkezik a rendszerváltozás – bár ez a nagy történelmi fordulat ma is számos vita tárgya –, az első demokratikus parlament elfogadja a lelkiismereti és vallásszabadságról intézkedő 1990. évi IV., majd a közvetlenül idevágó 1991. évi XXXII. törvényt a volt egyházi ingatlanok helyzetének rendezéséről. E törvény alapján indultak újra a korábban államosított egyházi iskolák, ha az egyházak ezt kérték.
A Fasor újraindulása azonban egyedi jelenség volt, még az „ancien régime”-ben történt, a korábbi politikai elit határozata alapján, amely feltehetőleg saját túlélése érdekében is hozta meg ezt a döntést.
A folyamatról, mely az 1989. szeptember 2-i felejthetetlen tanévnyitó ünnepséghez vezetett, többször írtam, leginkább részletesen, dokumentumokkal alátámasztva a Credo című evangélikus periodikában (A Fasor újraindítása – Credo, VI. évf., 2000/3–4. szám, 44–59. oldal). Jellemző módon a szerkesztő némi vitára számított, ehhez képest nem volt érdemi visszhang, inkább csendesedtek a már korábban születőben lévő legendák.
Most viszont, a huszadik évforduló közeledtével, bár még nem igazán történelmi a távlat (vagy talán éppen azért), ismét fenyeget – persze ez nem feltétlenül nagy baj – a Fasorral kapcsolatos meseszövés újjáéledése.
Kétségtelen, hogy az ügyet itthon és külföldön ébren tartó korábbi fasori diákok – ez a vonulat főleg 1984 után erősödött fel –, illetve a hazai közélet elkötelezett személyiségeinek – Petri Gábor, Cselőtei László, Szentágothai János – aktivitása, az egyházban az iskolaügyet exponáló lelkészek – Hafenscher Károly, a Zászkaliczky fivérek – tevékenysége erős hátteret nyújtott az állami-politikai vezetőkkel folytatott informális tárgyalásokon, de a frontáttöréshez bizonyosan a Testvéri Szó mozgalom sikere vezetett.
Ebben az egyházvezetőséghez 1986 tavaszán eljuttatott iratban fogalmazódott meg az egyházi iskola igénye is. Ezt először mereven elutasította, majd a gorbacsovi politika jegyében tárgyalási alapnak fogadta el a hatalom és az ő intenciójára az egyházkormányzás.
A mérsékelt reformerekkel lehetséges kiegyezés jegyében választhatták meg e sorok íróját Harmati Béla püspökkel együtt a Déli Egyházkerület elnökségévé. Röviddel beiktatásunk – 1987. október 24. – után közölték az addig ezt ellenző Állami Egyházügyi Hivatalban (ÁEH) Nagy Gyula püspök-elnökkel, hogy megkezdhetjük Köpeczi Béla miniszterrel a tárgyalásokat a Fasor újraindításáról.
A korábbi informális megbeszéléseken két kérdésre kellett pozitív választ adnunk: a politikai helyzetünk megítélését az itthoni és a nyugat-európai értelmiség előtt kedvezően befolyásolja, ha az evangélikus egyház visszakapja a Fasort; a nyugatiak jelentősnek mondható támogatást nyújtanak majd – kemény valutában.
A legendák születésének iskolapéldája dr. Luthár Jenő korábbi egyházi jogtanácsosnak az Evangélikus Élet 2009. május 3-i számában közölt írása. Az írás értéke, hogy ismételten emléket állít az iskola újraindítását megszervező Gyapay Gábornak. Valóban két – persze szervesen el nem különülő – fázisra osztható az újraindítás. A politikai, jogi pénzügyi háttér megteremtése, illetve az újjászervezés. Ez utóbbiban kimagasló és talán nem eléggé méltatott Gyapay Gábor érdeme. Ezért is örültem Luthár Jenő írásának, ez volt a fő mondanivalója.
Az első periódussal kapcsolatban azonban téved: nem történt csoda 1987 nyarán – ahogy Luthár írja –, és a párt vezetősége egyáltalán nem hajlott arra, hogy a jogtalanul elvett iskolaépületeket visszaadja. A Fasor története kivételes történet. Ahogy fentebb írtam, az ingatlanrendezés már a demokratikus parlament teljesítménye lett.
Azt, hogy visszakapjuk a Fasort, nem Köpeczi miniszter közölte, vele is közölték, ezért is volt ideges, mert még nem ismerte a részleteket. Ugyanakkor mi már érdemi tárgyalást kezdeményeztünk. Amúgy az egyházi delegáció a következőkből állt: Nagy Gyula, Harmati Béla, Gyapay Gábor és Frenkl Róbert (Luthár Jenő és Szemerei Zoltán szakértőként lehetett jelen).
Ezt követően Nagy Gyula átadta az ügyet a Déli Egyházkerület elnökségének, az érdemi munka irányítására Gyapay Gábor kapott felkérést.
A döntő szót Harmati Béla mondta ki már azon a tárgyaláson, amelyen minden érdekelt (Országos Pedagógiai Intézet, Állami Egyházügyi Hivatal, Magyarországi Evangélikus Egyház) jelen volt. Itt az utóvédharcot folytató ÁEH képviseletében Beji László főosztályvezető felvetette, hogy az egyház még nem nyilatkozott egyértelműen az újraindításról. Ekkor Harmati Béla megerősítette a már Köpeczi Bélánál kifejtett álláspontunkat, hogy tudniillik az 1989–90-es tanévben indulni akarunk.
Fontos adalék – jelzi az állami akaratot –, hogy az 1952-es megállapodás azon pontja alapján, hogy az iskolát azonos műszaki állapotban kell visszaadni, ha erre sor kerülne, az állam finanszírozta az újraindítás költségeit. Szemerei Zoltán pénzügyi osztályvezető – személyes közléséből tudom – akkor hitte el, hogy valóban komoly a dolog, célhoz értek a tárgyalások, amikor a kilencvenmilliós költségvetés (igen jelentős összeg volt ez 1988-ban) első részlete, negyvenhatmillió forint megérkezett az egyház számlájára.
Persze a legendák is az élet szépségéhez tartoznak. De becsüljük meg utódainkat a valósághű tájékoztatással. A harminchét év megpróbáltatásait és az újraindítás örömét egyaránt az Úristen kezéből fogadó közösség különösen is megteheti ezt.
Frenkl Róbert