Keresztény szemmel
Gaudiopolis
Az égiek szemlátomást kegyeikbe fogadták a békásmegyeri evangélikus szeretetház szentelési ünnepségét. Gyönyörű, napsütéses idő, kellemes hőmérséklet, szépszámú gyülekezet tette emlékezetessé egyházunk legújabb, impozáns épületének a felszentelését.
Érvényesült az új, a zöldmezős beruházás varázsa, akárcsak az aszódi gimnázium esetében. Itt is, ott is volt hely az épület számára.
Békásmegyeren másfél évtizede indult meg a fejlesztés. A már évtizede működő templom, gyülekezeti ház, parókia komplexumhoz most csatlakozott a szeretetház, mintegy azt is jelképezve, hogy az egyház saját keretei között fejleszt, de a társadalom egészének hasznára is.
Gaudiopolis. A közgyűlésen Breuer Katalin felügyelő asszony meghatottan, de szigorú tárgyilagossággal sorolta fel a több mint egy évtizedre visszanyúló, némileg viharos történet egyes állomásait, teljességre törekedve, mégis a teljesség igénye nélkül említve meg mindazokat, akik szeretetükkel, tehetségükkel, munkájukkal, kitartásukkal hozzájárultak Gaudiopolis elkészültéhez.
Jó, hogy nem engedtek az álmokból, akkor sem, amikor az egyház – pontosabban a döntésre illetékesek egy része – még nem érezte magáénak az ügyet, és jó, hogy mindvégig ragaszkodtak a legjobb minőséghez.
Az istentiszteleten, a felszentelésen, a közgyűlésen egyaránt ott volt velünk Sztehlo Gábor, az evangélikus egyház és benne a diakóniai szolgálat száz éve született nagy alakja. Többen szóltak is, szóltunk is róla. Nem csak kegyeletből megemlékezve Isten emberéről, aki a második világháború befejezte után felismerte, hogy nem értek véget gyermekmentő teendői. Ott volt, rászorult a segítségre több száz árva és félárva gyermek. Így hát egy Budakeszi úti villában – majd ahogy nőtt a létszám, további épületekben – megalapította és Gaudiopolisnak nevezte el a gyermekvárost.
Ezt a nevet vette most fel a békásmegyeri szeretetház, befogadva az időskorú rászorultakat. Nem egyszerűen az elnevezés azonos, az evangéliumból, a Krisztus követéséből adódó mentő szeretet vezérelte akkor a lelkészt, és vezérli ma utódait a szolgálatban. Ez a legmagasabb rendű humánumot kifejező, nemcsak a felekezeti, de a világnézeti határokat sem figyelembe vevő nyitott, befogadó eszmeiség magyarázza, hogy a felszentelésen együtt ünnepeltek a különböző egyházak lelkészei, itthon és külföldön élő közéleti személyiségek. Közülük megemlítem a Münchenben élő pszichológusprofesszort, Pfitzner Rudolfot és a modern katolikus filozófus Boór Jánost.
Amikor kiderült, hogy kevés a pénz, nem indulhat meg a kivitelezés, akkor a csillaghegy-békásmegyeri gyülekezet alapítványt hozott létre az építkezés támogatására, a hiányzó összeg előteremtésére.
Az alapítvány a Penuel nevet kapta. Penuel az a hely, ahol Jákób tusája zajlott az angyallal. Valójában az Istennel küzdött az Ószövetség egyik legszínesebb egyénisége. Mondása számomra mindmáig a talán legerőteljesebb bizonyságtétel. „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem” – ez az Istenbe kapaszkodás határozta meg Sztehlo Gábor életét és tevékenységét is.
Személyisége is talán leginkább – az ószövetségi egyéniségek közül – Jákóbhoz hasonlítható. Nem ismert elveszett ügyet. Tudta, hogy a szeretet nagyobb az igazságnál. Nem saját véleménye, hanem a legjobb megoldás keresése határozta meg cselekedeteit. Szembesült a nagy családnak, Gaudiopolis lakóinak és saját kisebb családjának a konfliktusaival, képes volt azok kezelésére, soha nem tért ki a gondok elől. Jákób volt, aki mindig Istenbe kapaszkodott.
A felszentelés eseménysorozatában többen szóltak – érthetően – napjaink válságáról. Az Ó- és az Újszövetség korában, az azóta eltelt kétezer esztendőben sokféle válság sújtotta az emberiséget. Ezek soha nem jelentettek felmentést azon kötelezettségeink alól, hogy tennünk kell a jót. Gaudiopolis 1945-ben is, 2009-ben is válságos korban született meg, hirdetve, hogy építői az Istenbe kapaszkodva akarják tenni a jót. A Penuel Alapítványra továbbra is szükség van. Nemcsak a pénz, hanem az üzenet miatt is.
Frenkl Róbert