Evangélikusok

Diákok, tanárok, szülök nagy örömére és megkönnyebbülésére hál’ Istennek befejeződött az eseményekben, reményekben és ígérgetésekben gazdag 2008/2009-es tanév is.

Miután Romániában, mint köztudomású, nagyjából kánaáni viszonyok uralkodnak, még egy-két kisebb üdvös és üdvözítő kormányintézkedés következik, és meglesz a tökéletes földi paradicsom, hadd öntse el a sárga irigység botladozó szomszédainkat, látva nagyszerű sikereinket minden téren. Szóval világkrízis ide vagy oda, nálunk – legalábbis a hivatalos verzió szerint – egyenes vonalú, egyenletes mozgással ível felfelé a gazdasági mutató, a pénzünk stabil, mint az áprilisi időjárás, társadalmi, nemzeti, etnikai tekintetben mennyei béke mindenütt. A korrupció lassan ismeretlen fogalommá válik, az egészségügy, szociális biztonság és nyilván az oktatás minden ágas-bogas kérdése megoldva, innen minden már csak jobb és még jobb lehet.

Az egyházak is eszményi viszonyok mellett fejtik ki hivatásukat, az ökumené pedig példaértékű lehet az egész világ számára.

Miután látható módon minden ilyen szép rendben van és működik, úgy tűnik, hogy a politikum, a média és a közbeszéd számára mint utolsó, egyetlen, legfontosabb, a nemzetbiztonságot is foglalkoztató kérdés maradt: a pedagógusok között vészesen elburjánzó korrupció és visszaélés. Valóban, miután minden egyéb megoldva, más ügy és téma nem lévén, úgy tűnik, politikusainknak más nagyobb feladata nincsen, mint helyreállítani a rendet és a tisztességet a költségvetésből tobzódó tanárok soraiban.

A minden oldalról zúduló össztüzet az a „rettenetes gyakorlat” váltotta ki, hogy az amúgy kies hazánkban túlfizetett és agyba-főbe becsült pedagógusok és oktatók arra vetemedtek, hogy iskolaév végén tömegesen virágcsokrokat, ilyen-olyan kisebb ajándékokat, bankettmeghívást, üdítőt, sütit és más efféle ínyencségeket mertek elfogadni az örökre hálás szülőktől és nevezettek szeme fényétől. Szóval nagy lett a méltó felháborodás, feltámadt fűben-fában az igazságszeretet, a haragvás tüze.

Magát szokás szerint megnevezni nem akaró, aggódó anyuka mesélte a hozzáértő riporternek, keservesen ecsetelve a megdöbbentő újdonságot, hogy az érettségi bankettre még a tanárokat is meghívták, s mindez nem elég, még vendégül is látták őket. Érdekes, én még úgy emlékszem, hogy az ántivilágban ez így volt rendjén, így volt emberi és természetes. De azóta sokat fejlődtünk…

Egy másik névtelen, ez esetben egy jogaiban sértett diák – aki minden valószínűség szerint a tárgyi ismeretek helyett inkább jogait ismerte behatóan – súgta meg bizalmasan az egyik napilap munkatársának, idézem: „Ajándék gyanánt csokit vagy bort vesznek, és apróbb emléktárgyakkal lepik meg a tanárokat”, sőt egy Köteles álnevű, szintén ismeretlen érettségiző diák ráteszi a bokrétát a kalapra, leleplezve a bűnt: „A tanároknak több tucat virágcsokrot vettünk, meghívókat is készítettünk nekik a bankettünkre…” Hát nem borzasztó? Hát nem égbe kiáltó? Hát nem felháborító?

Virágot, csokit, kávét, üdítőt, netán egy tál szendvicset, egy jelképes „figyelmességet” venni, fizetni, előkészíteni a tanárnak, annak, aki netán évek hosszú során át sokszor kínkeserves munkával, türelemmel, szeretettel, hozzáértéssel próbált valami jót, értelmeset, értékeset kihozni drága palántáinkból?! Még mit ne? – legyen elég az „óriási” fizetés, amely éhen halni sok, tisztességesen megélni kevés, és legyen elég a mi össztársadalmi megbecsülésünk, a nemzet hálája.

Drága olvasóim, kétségtelen, hogy nincsen erdő száraz gallyak nélkül, kétségtelen, hogy „szakszerűen” tönkretett iskolarendszerünkben is van bőven visszaélés, korrupció és mindenféle hiba. Akadnak jócskán korrupt, szakmailag, erkölcsileg oda nem való pedagógusok, mint mindenütt vajúdó társadalmunkban. Ennek ellenére az ostoba, politikai ízű sajtókampány alapján mégis ki merem mondani: valami patológiás méreteket öltő arány- és értékvesztés történt az agyakban. Annak ellenére, hogy „fehérgalléros” urak a fél országot – vagy tán többet is – vígan ellopták a fejünk fölül, s egyre szakavatottabban folytatják áldásos munkájukat teljes gátlástalansággal, nekünk a tanárok virágcsokraival, csokijával, szendvicsével és kávéjával gyűlt meg a bajunk.

Egyszóval úgy bevettük a maszlagot, hogy nem látjuk a fától az erdőt, és kapkodunk, mint tacskó a farka után.

Néhány okos jól kigondolta odafönt: arra való tekintettel, hogy bölcs kormányunk a pedagógusok éhbérének ötvenszázalékos emelését ígérte meg – a kampányban –, és ennek még a töredékét sem volt képes betartani, a legkézenfekvőbb megoldás az, hogy a szülőket, diákokat, a mindenható közvéleményt egyszerű és kézenfekvő módszerrel a tanárok ellen hangolja, uszítja. Így lett kecske is, káposzta is, a pénz meg lett spórolva, az emberek dühe levezetve, a tanügyi reform egy ideig megoldva, a tanárok és pedagógusok tekintélye, emberi méltósága sárba tiporva, a sajtónak, így nekem is, téma föladva.

Nagy-Hintós Diana írta Hegyek és egerek című, Szabadság napilapbeli cikkében a találó megjegyzést: „Azt hiszem, a romániai közoktatás helyzetére most találó az a mondás, miszerint a hegyek vajúdásából egerek születtek.”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök