Keresztény szemmel
Adósai vagyunk gyermekeinknek
Győr-Moson-Sopron megye napilapja, a Kisalföld július 17-i, pénteki számában a lap harmadik oldalán Házasságon kívüli gyerekek címmel figyelemfelhívó írást közölt.
Korábbi tapasztalataim alapján talán jól gondolom, hogy a megyei napilapok globalizációja miatt ez a cikk más megyék napilapjaiban is megjelent, így nem csak a Győr-Moson-Sopron megyei Evangélikus Élet-olvasók tudják, miről van szó. Ezért csak röviden utalok arra, hogy Észtország 57,8 százalékos és Görögország 5,8 százalékos értékei között hazánk a házasságon kívül született gyermekek számát illetően a maga 37,5 százalékos „eredményével” a középmezőnyben helyezkedik el.
De ez a középmezőny is azt jelenti, hogy 2007-ben Magyarországon a gyermekek közel negyven százaléka született házasságon kívül! Itt most nincs alkalom arra, hogy a statisztikát részletesen elemezzük – bár érdemes lenne eltöprengenünk azon, mi lehet az oka annak, hogy ennek az európai statisztikának az élén a tradicionálisan evangélikusnak mondott országok: Észtország és Svédország (54,8 százalék) állnak. A szabadelvűnek mondott Franciaország csak utánuk következik a maga 51,7 százalékával.
Részletes elemzésre, mint jeleztem, itt nincs mód, de azt a cikk olvastán azonnal éreztem, valamiképp reagálnom kell rá. Bízom abban, hogy a kedves olvasó is megérti, hogy erre a fontos és elszomorító információra – bár püspöki jelentésem teljes terjedelmében megjelent az Evangélikus Közlöny legutóbbi, 2009. június 9-i számában – egyházkerületünk április 18-án tartott közgyűlésén elmondott jelentésem néhány szakaszának felidézésével kísérlek meg, ha nem is választ, de egy fajta felelet adni.
Jelentésemet A hitre nevelés lehetőségei és nehézségei – A család mint az egyház jövőjének páratlanul fontos műhelye – címmel terjesztettem közgyűlésünk elé. A következő bekezdésekben tehát, erősen kivonatosan, ebből idézek:
„(…) szeretném megosztani kedves testvéreimmel – és itt nemcsak egyházkerületi közgyűlésünk tagjaira gondolok, hanem egyházunk tagjaira általában – a szívemre nehezedő aggodalmat. Azt a köztudott, de mégsem eléggé hangsúlyozott felismerést, hogy gyülekezeteink, egyházunk jövője a családokban dől el. És itt elsősorban most nem azokra a tragikus statisztikai adatokra gondolok, amelyek a válások számáról, széthulló családokról, a házasságon kívül született gyermekek számának növekedéséről vagy általában a család válságáról szólnak. Az a kérdés nehezedik a szívemre, hogy a magukat gyülekezeteink tagjaként meghatározó családok hogyan töltik be a gyermekekért, fiatalokért viselt, Istentől kapott küldetésüket. Ezzel természetesen nem akarjuk áthárítani lelkipásztori és gyülekezeti felelősségünket, de azt sem szeretnénk, hogy evangélikus vagy magukat evangélikusnak nevező családjaink tudatlanok maradnának abban, hogy az új nemzedék keresztyén nevelése dolgában átháríthatatlan feladataik vannak. Istentől kapott mandátumuk, hogy mindent megtegyenek gyermekeik keresztyén hitre való nevelése érdekében.
(…) keresztyén hit alatt – reformátorunk nyomán – elsősorban azt a bizalmat értjük, amellyel a bűnbocsánatot nyert bűnös ember Isten kegyelmére válaszol. A magam és a rám bízottak életében számtalan tapasztalatot gyűjthettem arra nézve, hogy ezt az Isten iránti bizalmat azonban sem önmagunkban, sem másokban mi nem ébreszthetjük fel, ezt egymásnak nem parancsolhatjuk, de nem is ajándékozhatjuk. Ez a hit a Szentlélek Úristen munkájának az eredménye minden hívő életében; Isten ajándéka, amelyet ő az evangélium és a Krisztustól rendelt szentségek (keresztség és az úrvacsora) által ajándékoz, tart karban és újít meg bennünk. (…)
A Szentírás szerint a gyermekek Isten ajándékai (»javai«), akiket az Úr a szülőkre bízott. Értük nem a korszellem ítélete, nem a közvélemény, nem az aktuális politikai hatalom, de még nem is a történelem ítélőszéke előtt tartoznak felelősséggel, hanem az élő Isten előtt, akitől őket kapták. Ezért a szülők feladatát is ő jelöli ki: »Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.« (Ef 6,4) A keresztyén nevelés értelme és lényege tehát az, hogy gyermekeinket Istenben, mennyei Atyjukban való hitre vezessük, és tudatosítsuk bennük, amit a keresztség szentségében kaptak.
Úgy emelem most fel ezt a gondolatot, mint egy gyónótükröt, amelybe mindannyiunknak bele kell néznünk. Vajon nem elsősorban az idősebb generációk mulasztása – Istentől kapott gyönyörűséges kötelességünk megszegése – az oka annak, hogy ott tartunk, ahol tartunk? (…)
Annak, akit valóban nyugtalanít a kérdés, és aki nem a ma divatos »majd eldönti a gyerek« szöveggel rázza le magáról Istentől kapott mandátumának felelősségét, ezt mondhatjuk: A Szentírás üzenete röviden úgy foglalható össze, hogy a személyes tanúságtételt és a példaadást várja el Isten a szülőktől, akiket megajándékozott gyermekeikkel. Tehát nem a küldés, az intés az első. Egyébként is a »lelki fröccsök«, az »erkölcsi prédikációk« a legtöbb esetben kontraproduktívak, éppen az ellenkező hatást váltják ki, mint amit – állítólag – el akarunk érni velük. (…)
Az a csoda, amely az egyház legújabb kori történetében is meg-megtörténik, hogy hitetlen szülők gyermekei is – rendszerint valamilyen befogadó közösség melegében – hitre juthatnak, nem mentség a kötelességüket mulasztó szülők, gyülekezetek számára. Nagyon hangsúlyossá szeretném tenni következő mondatomat. Sokkal komolyabban kellene foglalkoznunk a szülők – és a fiatalabb nagyszülők – generációjával, keresnünk kellene annak lehetőségét, hogy megszólítsuk őket, hiszen leginkább ez a korosztály sínylette meg a mögöttünk lévő diktatúra évtizedeit és a tomboló szekularizáció hatásait. (…)
Csak az igaz meggyőződéssel párosuló példa lesz erős és hatékony. Nagy vigasztalás lehet a szülők számára, hogy saját kudarcaik ellenére is rábízhatják gyermekeiket a mennyei Atyára. És soha nem lenne szabad elfelejtenünk, hogy van bűnbocsánat! Jézus Urunk gyógyító és elkötelező szava – az »…eredj el és többé ne vétkezzél« (Jn 8,11; Károli-fordítás) – azoknak is szól, akik felismerték, hogy adósaik maradtak gyermekeiknek. Akik pedig ezt felismerték, megtették az első lépést a gyógyulás felé vezető úton…”
Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület