Keresztény szemmel
Az unalmas prédikáció
Biztos vagyok abban, hogy olvasóimnak is ismerősen cseng az „unalmas prédikáció” szókapcsolat, és valószínűleg az „unalmas” az a jelző, amellyel a prédikációt leggyakrabban illetik. Irodalmi és filmművészeti példák azt mutatják, hogy ez nemcsak a mi egyházunkban, nemcsak Magyarországon és nemcsak a mi korunkban van így. Emlékezzünk a Tom Sawyer kalandjaira, a ©vejkre, Ingmar Bergman filmjeire vagy a Csokoládé című romantikus vígjátékra. Nem véletlenül íródott a 101 Things to Do During a Dull Sermon („101 ötlet, mit tehetünk egy unalmas prédikáció alatt”; a szerzői Tim Sims, Dan Pegoda, Martin Wroe és Adrian Reith).
Az interneten Jonatan Mattsson svéd – feltehetően katolikus – pap írja: „I’m sorry I have to say it, but one of the duller parts of the Sunday High Mass is the block consisting of scripture readings and the following sermon”, azaz: „Nagyon sajnálom, de azt kell mondanom, hogy a vasárnapi nagymise egyik legunalmasabb része az igeolvasásból és az azt követő prédikációból álló blokk.” (http://liturgiasemperreformanda.blogspot.com)
Klaus Douglass svájci születésű német evangélikus lelkipásztor könyvében olvashatjuk: „A prédikáció elvesztette tekintélyét. A német protestáns egyházban közvélemény-kutatást végeztek, amelyből kiderült, hogy a prédikációk nagyon kis érdeklődésre tartanak számot. (…) A mi kultúránkban szinte minden ember hallott már prédikációt, sőt a legtöbben nem is egyet. És a túlnyomó többségük úgy találta, hogy nem érdemes ismételten kitenniük magukat ennek a tapasztalatnak.” (Isten szeretetének ünnepe, Kálvin Kiadó – Luther Kiadó, Budapest, 2005, 142. oldal) Példáimból látszik, hogy az unalmas prédikáció nem ismeretlen a lelkészek előtt sem, sőt találkoztam olyan lelkésszel, aki saját prédikációiról is tudta, hogy azok bizony unalmasak.
Mondhatjuk azt, hogy nem érdemes a kérdéssel foglalkozni, sőt tekinthetjük tabutémának is, azonban ha figyelembe vesszük azt a tapasztalatomat, hogy templomba nem járó keresztény testvéreim távolmaradásuk okai között első helyen jelölik meg az unalmas prédikációt, akkor – úgy gondolom – mégsem lehet szőnyeg alá söpörni ezt a témát. Az egyház jövője szempontjából életbevágóan fontos kérdésről van szó!
Engem az unalmas prédikációk problémája már gyerekkorom óta foglalkoztat, rengeteget törtem rajta a fejem (unalmas prédikációk alatt is), és bár megoldani – másokhoz hasonlóan – mindmáig nem tudtam, most közreadom eddigi „kutatásaim” eredményét, hátha néhány új gondolattal hozzájárulhatok a probléma enyhítéséhez.
Mielőtt a téma tárgyalásába kezdenék, tisztázni szeretném azt, hogy a prédikáció és az igehirdetés nem szinonimák. Az igehirdetés az Ige üzenetének tolmácsolása, ami történhet prédikáció formájában, de történhet más formában is, például beszélgetés vagy művészi alkotás segítségével is. Tehát a prédikáció az igehirdetésnek egy formája csupán.
Úgy gondolom, a probléma onnan ered, hogy a prédikáció nem 21. századi, de még csak nem is 20. századi műfaj. A legnagyobb baj az, hogy nem „interaktív”. Iskolában – még egyetemen is – lehetősége van a hallgatóságnak arra, hogy közbekérdezzen, ha nem ért valamit, illetve felhívja az előadó figyelmét az esetleges tévedésekre. Mi annak idején az egyetemen éltünk is a lehetőséggel, és ezzel részben a saját dolgunkat könnyítettük meg, mert nem nekünk kellett a bonyolult gondolatmenetet megfejtenünk, részben az előadót kíméltük meg attól, hogy hibás számítás vagy hibás következtetés eredményeként téves konklúzióra jusson.
Prédikációt hallgatva is sokszor támadnak olyan kérdéseim, amelyeket szívesen feltennék a prédikáló lelkésznek, és sokszor hallottam olyan tévedéseket is a szószékről (főként a tudományok, a művészetek vagy bulvárhírek területén), amelyeket szívesen helyesbítettem volna, megkímélve a lelkészt a téves következtetésektől. Egyszer valaki azt mondta, hogy ott van hét közben a bibliaóra, az a kérdések megvitatásának a helye. Csakhogy nincs igaza: napokkal később nehéz visszaidézni a pontos kontextust, amelyben a problémás mondatok elhangzottak, a tévedéseket pedig pontosan az előtt a hallgatóság előtt kell helyesbíteni, amelyik hallotta. Nem mindenki jut el bibliaórára, és ha eljut is, annak általában nem a vasárnapi prédikáció a témája.
Egy időben ifjúsági bibliaórán „divat” volt kikérdezni a vasárnapi igehirdetést. Az eredmény lesújtó volt. Később néhány bibliaórás társam jegyzetelni kezdett a templomban, hogy ne égjenek le, de nem hiszem, hogy példájuk követendő lenne: ezután se tudtak sokkal többet elmondani, mint a lutheránus prédikációk vázlatának kötelező három pontját. Egyébként sem a prédikációkat kellene megjegyeznünk, hanem az ige üzenetét.
A prédikáció műfaja eléggé meghatározatlan, talán az esszéhez hasonlítható leginkább. Hallottam szószékről már a szó szoros értelmében vett igemagyarázaton kívül úti beszámolót, bizonyos spirituális irányzatok kiátkozását, politikai állásfoglalást, híradást és rengeteg „meditációnak” nevezett szabad asszociációt. Be kellett látnom, hogy nem igaz az, hogy a szószékről mindig Isten igéje szól.
Más műfajokkal ellentétben a prédikációt nem szokták nyíltan kritizálni. Olyan mondatot már hallottam istentisztelet után, hogy „tisztelendő úr, ilyen jó prédikációt már régen nem hallottam”, de olyat még sohasem, hogy „tisztelendő úr, ez semmitmondó, unalmas közhely volt csupán”. Én ugyan néhány éve írtam néhány kritikát rádióból felvett prédikációkról, de ezzel nem teremtettem műfajt, és nem juttattam el a prédikátorokhoz sem.
Az a tény, hogy a prédikációkról nem szokás kritikát írni, nem jelenti azt, hogy nincs semmilyen visszajelzés, csakhogy ez a visszajelzés – sajátos módon – esetleg egy-két emberöltőnyi késéssel érkezik: ma még a templomba járók nagy része úgy tanulta otthon, hogy „minden vasárnap illik elmenni a templomba függetlenül attól, hogy milyen a prédikáció”, de gyermekeink már olyan világban nőnek fel, ahol nem lehet szemet hunyni az unalmasságuk felett, mert ők nem lesznek templomba járók, hacsak nem érzik azt, hogy érdemes elmenniük.
Hogy mikor mondhatjuk azt, hogy érdemes volt részt venni egy istentiszteleten (szándékosan nem prédikációt írtam, bár nagyjából ez az egyetlen változó része az istentiszteletnek, így döntően a prédikáción múlik)? Nos, azt szoktam mondani, hogy ha ugyanaz az ember lép ki a templomból az istentisztelet végén, mint aki belépett, azaz semmi változás nem történt, akkor fölösleges volt elmennie. A számomra hasznos prédikáció után emelkedett lélekkel vagy a jóra való elszánással vagy egy – korábban meg nem értett vagy félreértett – igehely megismerésével távoztam. Ez többször is mindössze egyetlen mondat eredménye volt, tehát nem kell túlságosan sok ahhoz, hogy egy prédikáció hasznos legyen valaki számára.
Ez is sajátos vonása a prédikációnak: sehol másutt nem találkoztam olyan szélsőségesen eltérő megítéléssel, mint prédikációk esetén. Gyakran éreztem prédikációt semmitmondónak, míg a mellettem ülő testvérem áradozott, hogy milyen jó volt, és fordítva is előfordult: én örömmel távoztam, mert „kaptam valamit”, mások viszont bosszankodtak az elvesztegetett idő miatt. Persze azért vannak olyan prédikációk, amelyekről szinte mindenki gazdagabban távozik, és olyan is, amelyről szinte mindenki bosszankodva.
Sajátos vonása a prédikációnak az alapige. Erről vagy van mondanivalója a prédikátornak, vagy nincs, viszont a prédikációnak „illik” legalább tizenöt-húsz percig tartania akkor is, ha csak ötpercnyi a mondanivaló. Ilyenkor a kevésbé tisztességes prédikátor elkezd minden mondat helyett három-négy mondatot mondani, hogy teljék az idő. A tisztességesebb más megoldást keres, például megemlít egy másik (esetleg harmadik) igét is, amelyekről már tud beszélni.
(Folytatása következő számunkban)
Herényi István