Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Biz­tos va­gyok ab­ban, hogy ol­va­só­im­nak is is­me­rő­sen cseng az „unal­mas pré­di­ká­ció” szó­kap­cso­lat, és va­ló­szí­nű­leg az „unal­mas” az a jel­ző, amellyel a pré­di­ká­ci­ót leg­gyak­rab­ban il­le­tik. Iro­dal­mi és film­mű­vé­sze­ti pél­dák azt mu­tat­ják, hogy ez nem­csak a mi egy­há­zunk­ban, nem­csak Ma­gyar­or­szá­gon és nem­csak a mi ko­runk­ban van így. Em­lé­kez­zünk a Tom Sawyer ka­land­ja­i­ra, a Švejk­re, Ing­mar Berg­man film­je­i­re vagy a Cso­ko­lá­dé cí­mű ro­man­ti­kus víg­já­ték­ra. Nem vé­let­le­nül író­dott a 101 Things to Do Du­ring a Dull Ser­mon („101 öt­let, mit te­he­tünk egy unal­mas pré­di­ká­ció alatt”; a szer­zői Tim Sims, Dan Peg­oda, Mar­tin Wroe és Ad­ri­an Re­ith).

Az in­ter­ne­ten Jo­na­tan Matts­son svéd – fel­te­he­tő­en ka­to­li­kus – pap ír­ja: „I’m sorry I ha­ve to say it, but one of the dul­ler parts of the Sun­day High Mass is the block con­sisting of scrip­tu­re read­ings and the fol­lo­wing ser­mon”, az­az: „Na­gyon saj­ná­lom, de azt kell mon­da­nom, hogy a va­sár­na­pi nagy­mi­se egyik leg­unal­ma­sabb ré­sze az ige­ol­va­sás­ból és az azt kö­ve­tő pré­di­ká­ci­ó­ból ál­ló blokk.” (http://li­tur­gia­sem­per­re­for­man­da.blog­spot.com)

Klaus Doug­lass sváj­ci szü­le­té­sű né­met evan­gé­li­kus lel­ki­pász­tor köny­vé­ben ol­vas­hat­juk: „A pré­di­ká­ció el­vesz­tet­te te­kin­té­lyét. A né­met pro­tes­táns egy­ház­ban köz­vé­le­mény-ku­ta­tást vé­gez­tek, amely­ből ki­de­rült, hogy a pré­di­ká­ci­ók na­gyon kis ér­dek­lő­dés­re tar­ta­nak szá­mot. (…) A mi kul­tú­ránk­ban szin­te min­den em­ber hal­lott már pré­di­ká­ci­ót, sőt a leg­töb­ben nem is egyet. És a túl­nyo­mó több­sé­gük úgy ta­lál­ta, hogy nem ér­de­mes is­mé­tel­ten ki­ten­ni­ük ma­gu­kat en­nek a ta­pasz­ta­lat­nak.” (Is­ten sze­re­te­té­nek ün­ne­pe, Kál­vin Ki­adó – Lu­ther Ki­adó, Bu­da­pest, 2005, 142. ol­dal) Pél­dá­im­ból lát­szik, hogy az unal­mas pré­di­ká­ció nem is­me­ret­len a lel­ké­szek előtt sem, sőt ta­lál­koz­tam olyan lel­késszel, aki sa­ját pré­di­ká­ci­ó­i­ról is tud­ta, hogy azok bi­zony unal­ma­sak.

Mond­hat­juk azt, hogy nem ér­de­mes a kér­dés­sel fog­lal­koz­ni, sőt te­kint­het­jük ta­bu­té­má­nak is, azon­ban ha fi­gye­lem­be vesszük azt a ta­pasz­ta­la­to­mat, hogy temp­lom­ba nem já­ró ke­resz­tény test­vé­re­im tá­vol­ma­ra­dá­suk okai kö­zött el­ső he­lyen je­lö­lik meg az unal­mas pré­di­ká­ci­ót, ak­kor – úgy gon­do­lom – még­sem le­het sző­nyeg alá sö­pör­ni ezt a té­mát. Az egy­ház jö­vő­je szem­pont­já­ból élet­be­vá­gó­an fon­tos kér­dés­ről van szó!

En­gem az unal­mas pré­di­ká­ci­ók prob­lé­má­ja már gye­rek­ko­rom óta fog­lal­koz­tat, ren­ge­te­get tör­tem raj­ta a fe­jem (unal­mas pré­di­ká­ci­ók alatt is), és bár meg­ol­da­ni – má­sok­hoz ha­son­ló­an – mind­má­ig nem tud­tam, most köz­re­adom ed­di­gi „ku­ta­tá­sa­im” ered­mé­nyét, hát­ha né­hány új gon­do­lat­tal hoz­zá­já­rul­ha­tok a prob­lé­ma eny­hí­té­sé­hez.

Mi­előtt a té­ma tár­gya­lá­sá­ba kez­de­nék, tisz­táz­ni sze­ret­ném azt, hogy a pré­di­ká­ció és az ige­hir­de­tés nem szi­no­ni­mák. Az ige­hir­de­tés az Ige üze­ne­té­nek tol­má­cso­lá­sa, ami tör­tén­het pré­di­ká­ció for­má­já­ban, de tör­tén­het más for­má­ban is, pél­dá­ul be­szél­ge­tés vagy mű­vé­szi al­ko­tás se­gít­sé­gé­vel is. Te­hát a pré­di­ká­ció az ige­hir­de­tés­nek egy for­má­ja csu­pán.

Úgy gon­do­lom, a prob­lé­ma on­nan ered, hogy a pré­di­ká­ció nem 21. szá­za­di, de még csak nem is 20. szá­za­di mű­faj. A leg­na­gyobb baj az, hogy nem „in­ter­ak­tív”. Is­ko­lá­ban – még egye­te­men is – le­he­tő­sé­ge van a hall­ga­tó­ság­nak ar­ra, hogy köz­be­kér­dez­zen, ha nem ért va­la­mit, il­let­ve fel­hív­ja az elő­adó fi­gyel­mét az eset­le­ges té­ve­dé­sek­re. Mi an­nak ide­jén az egye­te­men él­tünk is a le­he­tő­ség­gel, és ez­zel rész­ben a sa­ját dol­gun­kat könnyí­tet­tük meg, mert nem ne­künk kel­lett a bo­nyo­lult gon­do­lat­me­ne­tet meg­fej­te­nünk, rész­ben az elő­adót kí­mél­tük meg at­tól, hogy hi­bás szá­mí­tás vagy hi­bás kö­vet­kez­te­tés ered­mé­nye­ként té­ves konk­lú­zi­ó­ra jus­son.

Pré­di­ká­ci­ót hall­gat­va is sok­szor tá­mad­nak olyan kér­dé­se­im, ame­lye­ket szí­ve­sen fel­ten­nék a pré­di­ká­ló lel­kész­nek, és sok­szor hal­lot­tam olyan té­ve­dé­se­ket is a szó­szék­ről (fő­ként a tu­do­má­nyok, a mű­vé­sze­tek vagy bul­vár­hí­rek te­rü­le­tén), ame­lye­ket szí­ve­sen he­lyes­bí­tet­tem vol­na, meg­kí­mél­ve a lel­készt a té­ves kö­vet­kez­te­té­sek­től. Egy­szer va­la­ki azt mond­ta, hogy ott van hét köz­ben a bib­lia­óra, az a kér­dé­sek meg­vi­ta­tá­sá­nak a he­lye. Csak­hogy nincs iga­za: na­pok­kal ké­sőbb ne­héz vissza­idéz­ni a pon­tos kon­tex­tust, amely­ben a prob­lé­más mon­da­tok el­hang­zot­tak, a té­ve­dé­se­ket pe­dig pon­to­san az előtt a hall­ga­tó­ság előtt kell he­lyes­bí­te­ni, ame­lyik hal­lot­ta. Nem min­den­ki jut el bib­lia­órá­ra, és ha el­jut is, an­nak ál­ta­lá­ban nem a va­sár­na­pi pré­di­ká­ció a té­má­ja.

Egy idő­ben if­jú­sá­gi bib­lia­órán „di­vat” volt ki­kér­dez­ni a va­sár­na­pi ige­hir­de­tést. Az ered­mény le­súj­tó volt. Ké­sőbb né­hány bib­lia­órás tár­sam jegy­ze­tel­ni kez­dett a temp­lom­ban, hogy ne ég­je­nek le, de nem hi­szem, hogy pél­dá­juk kö­ve­ten­dő len­ne: ez­után se tud­tak sok­kal töb­bet el­mon­da­ni, mint a lu­the­rá­nus pré­di­ká­ci­ók váz­la­tá­nak kö­te­le­ző há­rom pont­ját. Egyéb­ként sem a pré­di­ká­ci­ó­kat kel­le­ne meg­je­gyez­nünk, ha­nem az ige üze­ne­tét.

A pré­di­ká­ció mű­fa­ja elég­gé meg­ha­tá­ro­zat­lan, ta­lán az esszé­hez ha­son­lít­ha­tó leg­in­kább. Hal­lot­tam szó­szék­ről már a szó szo­ros ér­tel­mé­ben vett ige­ma­gya­rá­za­ton kí­vül úti be­szá­mo­lót, bi­zo­nyos spi­ri­tu­á­lis irány­za­tok ki­át­ko­zá­sát, po­li­ti­kai ál­lás­fog­la­lást, hír­adást és ren­ge­teg „me­di­tá­ci­ó­nak” ne­ve­zett sza­bad asszo­ci­á­ci­ót. Be kel­lett lát­nom, hogy nem igaz az, hogy a szó­szék­ről min­dig Is­ten igé­je szól.

Más mű­fa­jok­kal el­len­tét­ben a pré­di­ká­ci­ót nem szok­ták nyíl­tan kri­ti­zál­ni. Olyan mon­da­tot már hal­lot­tam is­ten­tisz­te­let után, hogy „tisz­te­len­dő úr, ilyen jó pré­di­ká­ci­ót már ré­gen nem hal­lot­tam”, de olyat még so­ha­sem, hogy „tisz­te­len­dő úr, ez sem­mit­mon­dó, unal­mas köz­hely volt csu­pán”. Én ugyan né­hány éve ír­tam né­hány ­kri­ti­kát rá­di­ó­ból fel­vett pré­di­ká­ci­ók­ról, de ez­zel nem te­rem­tet­tem mű­fajt, és nem jut­tat­tam el a pré­di­ká­to­rok­hoz sem.

Az a tény, hogy a pré­di­ká­ci­ók­ról nem szo­kás kri­ti­kát ír­ni, nem je­len­ti azt, hogy nincs sem­mi­lyen vissza­jel­zés, csak­hogy ez a vissza­jel­zés – sa­já­tos mó­don – eset­leg egy-két em­ber­öl­tő­nyi ké­sés­sel ér­ke­zik: ma még a temp­lom­ba já­rók nagy ré­sze úgy ta­nul­ta ott­hon, hogy „min­den va­sár­nap il­lik el­men­ni a temp­lom­ba füg­get­le­nül at­tól, hogy mi­lyen a pré­di­ká­ció”, de gyer­me­ke­ink már olyan vi­lág­ban nő­nek fel, ahol nem le­het sze­met huny­ni az unal­mas­sá­guk fe­lett, mert ők nem lesz­nek temp­lom­ba já­rók, ha­csak nem ér­zik azt, hogy ér­de­mes el­men­ni­ük.

Hogy mi­kor mond­hat­juk azt, hogy ér­de­mes volt részt ven­ni egy is­ten­tisz­te­le­ten (szán­dé­ko­san nem pré­di­ká­ci­ót ír­tam, bár nagy­já­ból ez az egyet­len vál­to­zó ré­sze az is­ten­tisz­te­let­nek, így dön­tő­en a pré­di­ká­ci­ón mú­lik)? Nos, azt szok­tam mon­da­ni, hogy ha ugyan­az az em­ber lép ki a temp­lom­ból az is­ten­tisz­te­let vé­gén, mint aki be­lé­pett, az­az sem­mi vál­to­zás nem tör­tént, ak­kor fö­lös­le­ges volt el­men­nie. A szá­mom­ra hasz­nos pré­di­ká­ció után emel­ke­dett lé­lek­kel vagy a jó­ra va­ló el­szá­nás­sal vagy egy – ko­ráb­ban meg nem ér­tett vagy fél­re­ér­tett – ige­hely meg­is­me­ré­sé­vel tá­voz­tam. Ez több­ször is mind­össze egyet­len mon­dat ered­mé­nye volt, te­hát nem kell túl­sá­go­san sok ah­hoz, hogy egy pré­di­ká­ció hasz­nos le­gyen va­la­ki szá­má­ra.

Ez is sa­já­tos vo­ná­sa a pré­di­ká­ci­ó­nak: se­hol má­sutt nem ta­lál­koz­tam olyan szél­ső­sé­ge­sen el­té­rő meg­íté­lés­sel, mint pré­di­ká­ci­ók ese­tén. Gyak­ran érez­tem pré­di­ká­ci­ót sem­mit­mon­dó­nak, míg a mel­let­tem ülő test­vé­rem ára­do­zott, hogy mi­lyen jó volt, és for­dít­va is elő­for­dult: én öröm­mel tá­voz­tam, mert „kap­tam va­la­mit”, má­sok vi­szont bosszan­kod­tak az el­vesz­te­ge­tett idő mi­att. Per­sze azért van­nak olyan pré­di­ká­ci­ók, ame­lyek­ről szin­te min­den­ki gaz­da­gab­ban tá­vo­zik, és olyan is, amely­ről szin­te min­den­ki bosszan­kod­va.

Sa­já­tos vo­ná­sa a pré­di­ká­ci­ó­nak az alap­ige. Er­ről vagy van mon­da­ni­va­ló­ja a pré­di­ká­tor­nak, vagy nincs, vi­szont a pré­di­ká­ci­ó­nak „il­lik” leg­alább ti­zen­öt-húsz per­cig tar­ta­nia ak­kor is, ha csak ötperc­nyi a mon­da­ni­va­ló. Ilyen­kor a ke­vés­bé tisz­tes­sé­ges pré­di­ká­tor el­kezd min­den mon­dat he­lyett há­rom-négy mon­da­tot mon­da­ni, hogy tel­jék az idő. A tisz­tes­sé­ge­sebb más meg­ol­dást ke­res, pél­dá­ul meg­em­lít egy má­sik (eset­leg har­ma­dik) igét is, ame­lyek­ről már tud be­szél­ni.

(Folytatása következő számunkban)

He­ré­nyi Ist­ván

::Nyomtatható változat::