A közelmúlt krónikája

Ré­gi, de igaz mon­dás: „Aki nem be­csü­li a múlt­ját, nem ér­dem­li a jö­vő­jét.” Már­pe­dig a ma­gyar had­tör­té­ne­lem egyik leg­na­gyobb di­a­da­lát, az 1102 év­vel ez­előt­ti po­zso­nyi csa­tát va­la­ho­gyan el­fe­lej­tet­tük, em­lé­két nem ápol­juk. Még ak­kor sem, ha ez a 907-es esz­ten­dő né­pünk szá­má­ra a fris­sen el­fog­lalt Kár­pát-me­den­ce fe­let­ti ura­lom sta­bi­li­tá­sát, va­la­mint a ki­ma­gas­ló­an ­si­ke­re­s Ár­pád nagy­fe­je­de­lem ha­lá­lát hoz­ta.

Mi is tör­tént ak­kor, vagy­is 907 jú­ni­u­sá­ban és jú­li­u­sá­ban? Ad­dig­ra már az Ár­pád nagy­fe­je­de­lem ál­tal ve­zé­relt ha­tal­mas tett, a ka­to­nai és po­li­ti­kai zse­ni­a­li­tá­sá­ról ta­nús­ko­dó hon­fog­la­lás le­zá­rult, né­pünk szi­lár­dan ural­ta az egész Kár­pát-me­den­cét, sőt még an­nál is töb­bet, hi­szen a tel­jes Bé­csi-me­den­ce is a fenn­ha­tó­sá­gunk alá tar­to­zott.

Eb­ben a hely­zet­ben ha­tá­roz­ta el IV. La­jos, a Ke­le­ti Frank Bi­ro­da­lom ki­rá­lya, hogy össze­gyűj­ti tel­jes had­ere­jét, és vissza­fog­lal­ja azo­kat a te­rü­le­te­ket, ame­lye­ket a ma­gyar­ság a ba­jo­rok­tól vett el. A ko­ra­be­li for­rá­sok egy­ér­tel­mű­en le­ír­ják IV. La­jos ki­rály cél­ját: „El­ren­del­jük, hogy a ma­gya­rok ki­ir­tas­sa­nak.” Gi­gan­ti­kus had­erőt gyűj­tött össze: száz­ezer ka­to­nát. Ek­ko­ra had­erő­vel csak szá­za­dok­kal ké­sőbb a ta­tár, majd még ké­sőbb a tö­rök tá­ma­dott ránk. Csak­hogy 1102 év­vel ez­előtt ez a száz­ez­res had még a gye­pű­el­ve­ként em­le­ge­tett ha­tár­sza­ka­szon sem tu­dott át­jut­ni!

Itt azért egy szó­ra meg kell áll­nunk. Mi is ez a gye­pű­el­ve? Hon­szer­ző ele­ink or­szá­gunk ha­tá­rai men­tén min­den­hol egy rend­kí­vül szé­les ha­tár­őri­ze­ti te­rü­le­tet, úgy­ne­ve­zett gye­pűt hoz­tak lét­re. Ez két rész­re osz­lott, a kül­ső, la­kat­lan, va­la­mint a bel­ső, gyé­ren la­kott te­rü­let­re. Az előb­bit a könnyű­lo­vas, te­hát gyor­san moz­gó, ám kis szá­mú fegy­ve­res lö­vők vi­gyáz­ták, akik­nek az volt a dol­guk, hogy ész­lel­jék a be­to­la­ko­dó­kat, és ri­asszák a mö­göt­tük lé­vő na­gyobb szá­mú ha­tár­vé­del­mi erő­ket. Ezek­nek pe­dig az volt a fel­ada­tuk, hogy vil­lám­gyors tá­ma­dá­suk­kal, majd szín­lelt meg­fu­ta­mo­dá­suk­kal és új­bó­li tá­ma­dá­suk­kal zak­las­sák, il­let­ve fá­rasszák az el­len­sé­get. Mind­ezt pe­dig a törzs­szö­vet­ség fő­erő­i­nek be­ér­ke­zé­sé­ig kel­lett ten­ni­ük.

A két gye­pű­te­rü­le­tet az aka­dá­lyok­kal te­le­tűz­delt gye­pű­el­ve vá­lasz­tot­ta el, ame­lyen az át­jár­ha­tó­sá­got aka­dály­men­tes ré­szek, úgy­ne­ve­zett ka­puk biz­to­sí­tot­ták – gon­dol­junk csak a du­nán­tú­li Ka­pu­vár­ra, amely egy ilyen ka­pu­ról kap­ta a ne­vét. Szó­val ugyan­csak ne­héz volt ezen a mély­ség­ben ta­golt vé­del­mi rend­sze­ren ke­resz­tül­ha­tol­ni.

La­jos ki­rály úgy gon­dol­ta, hogy ne­ki si­ke­rül­ni fog. Had­ere­jét, mely leg­na­gyobb rész­ben ne­héz­gya­log­ság­ból ál­lott, há­rom had­osz­lop­ra osz­tot­ta. A ki­rály a tar­ta­lék­se­reg­gel Enns­burg­ban ál­lo­má­so­zott. A Du­na észa­ki part­ján elő­nyo­mu­ló se­re­gét Lu­it­pold ha­tár­gróf ve­zet­te; a dé­li part men­tén tá­ma­dó had­osz­lo­pot Di­et­mar salz­bur­gi ér­sek; kö­zé­pen pe­dig, vagy­is a Du­nán Sieg­hard her­ceg irá­nyí­tot­ta a ha­jó­ha­dat.

A dé­li had­erő az ak­kor még ál­ló ró­mai li­mes nyom­vo­na­lán ha­lad­va jú­ni­us 17-én tört be az or­szág­ba, és hu­szon­öt ki­lo­mé­te­res át­la­gos me­net­tel­je­sít­ménnyel ha­lad­va jú­ni­us 24-én át­kelt a Bé­csi-er­dőn. A ba­jor tá­ma­dást a gye­pű­sáv­ban őr­já­ra­to­zó ma­gyar fel­de­rí­tők va­la­hol a Bé­csi-er­dő nyu­ga­ti vo­nu­la­tá­nál ész­lel­ték, és azon­nal út­nak ered­tek a hír­rel a ha­tár­vé­del­mi egy­sé­gek­hez és a szál­lás­te­rü­le­te­ken tar­tóz­ko­dó tör­zsi fő­erők­höz.

A ha­tár­vé­del­mi erők a ri­asz­tás után el­in­dul­tak a gye­pű­sáv mély­sé­gé­be, hogy ki­hasz­nál­va a könnyű­lo­vas­ság moz­gé­kony­sá­gát az el­len­ség elő­nyo­mu­lá­sát fo­lya­ma­tos zak­la­tá­suk­kal las­sít­sák. A szá­mí­tá­sok azt mu­tat­ják, hogy a ba­jor had­osz­lop a Fischa fo­lyó kör­nyé­ké­ig el­len­ál­lás nél­kül vo­nul­ha­tott. Azon­ban eb­ben a tér­ség­ben már meg­je­len­tek a ha­tár­vé­del­mi erők, és jú­ni­us 26-án harc­ba is bo­csát­koz­tak a tá­ma­dók el­ső cso­port­ja­i­val. Et­től kezd­ve a gye­pű­sáv­ban fo­lya­ma­to­san nyo­mon kö­vet­he­tő a ha­tár­vé­de­lem ha­lo­ga­tó harc­te­vé­keny­sé­ge. Va­ló­szí­nű­leg ek­kor­ra már az is ki­vi­lág­lott, hogy az el­len­ség há­rom had­osz­lop­ban tör elő­re. A ri­asz­tott ma­gyar tör­zsi had­erő el­ső cso­port­jai jú­ni­us 28-án ér­kez­tek a tér­ség­be.

Hoz­zá kell ten­ni ehhez, hogy a tel­jes ma­gyar had­erő nem vett részt a po­zso­nyi csa­tá­ban, hi­szen a Ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon élő ka­to­na­ság nem tu­dott ide­ér­ni. Ár­pád nagy­fe­je­dem ezért rend­kí­vül koc­ká­za­tos ter­vet dol­go­zott ki, és ép­pen eb­ben mu­tat­ko­zik meg ka­to­nai zse­ni­a­li­tá­sa. El­ha­tá­roz­ta, hogy a ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló had­erőt össze­von­ja, és ez­zel a nagy­já­ból húsz­ezer ka­to­ná­ra te­he­tő had­dal kü­lön-kü­lön tá­mad­ja meg IV. La­jos ki­rály há­rom had­osz­lo­pát.

A terv fon­tos ele­me volt, hogy a gye­pű­el­ve bel­ső ré­szét ké­pe­ző Po­zso­nyig úgy vo­nul vissza, hogy ap­róbb lo­vas cso­por­to­su­lá­sok­kal fo­lya­ma­to­san nyug­ta­la­nít­ja a né­met had­osz­lo­po­kat. Nem volt olyan éj­sza­ka, ami­kor a ma­gyar ka­to­nák ne bo­rí­tot­ták vol­na láng­ba égő nyi­la­ik­kal a né­me­tek tá­bo­ra­it, és nem volt olyan nap­pal, ami­kor szin­te a sem­mi­ből ne in­téz­tek vol­na vil­lám­gyors tá­ma­dást, majd szin­te ugyan­olyan gyors vissza­vo­nu­lást. Mi­vel a ma­gyar nyi­lak két­szer olyan messzi­re lőt­tek, mint a né­me­te­kéi, az el­len­ség úgy szen­ve­dett el je­len­tő­sebb vesz­te­sé­get, hogy köz­ben a ma­gya­rok­ban nem tu­dott kárt ten­ni.

Ár­pád nagy­fe­je­de­lem ily mó­don, sza­ka­dat­lan el­len­csa­pá­sok kö­ze­pet­te vo­nult vissza Po­zso­nyig, ahol is a Du­na dé­li part­ja men­tén elő­renyo­mu­ló salz­bur­gi ér­sek ne­héz sze­kér­vár mö­gé sán­col­ta el ma­gát. Vesz­té­re, mert Ár­pád a tá­bort fel­gyúj­tot­ta, és a ki­tá­ma­dó ba­jo­ro­kat le­győz­te. Még azon az éj­jel a leg­na­gyobb csend­ben át­úsz­ta­tott a Du­nán a ma­gyar had­se­reg, s más­nap haj­nal­ban a né­me­tek túl­par­ti had­osz­lo­pát is meg­sem­mi­sí­tet­te. A fő­ve­zé­ren kí­vül két ér­sek, két püs­pök, há­rom apát és ti­zen­ki­lenc ba­jor fő­úr esett el eb­ben a két vi­a­dal­ban.

Har­mad­nap a ha­jó­had­ra ke­rült a sor, ezt a messzi­re hor­dó ma­gyar nyi­lak fel­gyúj­tot­ták. Ár­pád nagy­fe­je­de­lem így há­rom nap alatt há­rom se­reg fö­lött ün­ne­pel­he­tett tö­ké­le­tes di­a­dalt.

A koc­ka for­dult, a tá­ma­dot­tak tá­ma­dók­ká vál­tak, a ma­gyar ka­to­nák pe­dig űz­ték a szét­vert ha­dak meg­fu­ta­mo­dott ma­rad­vá­nya­it, me­lyek­kel csak­nem egy­szer­re ér­kez­tek Enns­burg kö­ze­lé­be.

La­jos ki­rály a me­ne­kü­lők­kel meg­erő­sí­tett, pi­hent ha­da­i­val vo­nult Ár­pád el­len. A te­rü­le­tet, ahol a két se­reg ta­lál­ko­zott, ol­dalt er­dők sze­gé­lyez­ték, s Ár­pád ve­zér itt erős csa­pa­to­kat he­lye­zett el. La­jos ki­rály tá­ma­dá­sa után a ma­gyar lo­vas­ság csak­ha­mar fu­tás­nak eredt, a né­me­tek pe­dig di­a­dalt re­mél­ve nyo­mul­tak utá­nuk. De amint az er­dő mel­lett el­ha­lad­tak, a les­ben ál­ló ma­gyar csa­pa­tok bor­zasz­tó ri­a­dás­sal ki­tör­ve, hát­ba tá­mad­ták őket. E pil­la­nat­ban a fu­ta­mo­dók meg­for­dí­tot­ták lo­va­i­kat, és sű­rű nyi­la­zás­sal fo­gad­ták ül­dö­ző­i­ket, akik két tűz kö­zé szo­rul­tak.

Hogy a né­met had­se­reg ve­re­sé­ge tel­jes volt, azt az egy­ko­rú és ki­csit ké­sőb­bi év­könyv­írók sem ta­gad­ják. La­jos ki­rály már nem mert töb­bé ba­jor föl­dön tar­tóz­kod­ni, Né­met­or­szág biz­to­sabb nyu­ga­ti ré­szé­be hú­zó­dott.

De a ma­gyar­ság is nagy ál­do­za­tot ho­zott ezért a di­a­da­lért! Nem más, mint az ak­kor már hat­van­nyolc éves Ár­pád nagy­fe­je­de­lem volt ez az ál­do­zat. Ő is, és há­rom fia, vagy­is Tar­hos, Ül­lő és Ju­tas is be­le­halt eb­be a vé­res küz­de­lem­be. Csak a leg­ki­sebb fia, Zol­ta ma­radt élet­ben, tő­le szár­ma­zik te­hát az Ár­pád-há­zi ki­rá­lyok so­ra.

Je­zsó Ákos