Kultúrkörök

A hó­nap köny­ve – au­gusz­tus­ban 30% ked­vez­ménnyel a Lu­ther Ki­adó­tól

Va­ló­szí­nű­leg so­kan is­me­rik azt az ér­zést, hogy sze­ret­nék el­mon­da­ni, ami a szí­vü­ket ter­he­li, de nem ta­lál­nak hoz­zá sza­va­kat; hogy imád­koz­ni sze­ret­né­nek, de olyan ne­héz meg­fo­gal­maz­ni.

Az Aj­tó­rés­nyi zsol­tár olyan imád­sá­go­kat, me­di­tá­ci­ó­kat tar­tal­maz, me­lyek se­gít­sé­gé­vel szin­te min­den élet­hely­zet­ben meg­nyíl­ha­tunk Is­ten előtt. Min­den egyes al­ko­tás ele­jén egy-egy fény­kép ta­lál­ha­tó, mely még in­kább se­gí­ti az el­mé­lyült oda­fi­gye­lést, együtt gon­dol­ko­dást, imád­sá­got.

A kö­tet el­ső­sor­ban fi­a­ta­lok­nak szól, ezt jel­zik a könyv kez­dő da­rab­jai: olyan élet­hely­ze­te­ket mu­tat be (mint a já­ték, sport, érett­sé­gi vagy mo­tor­ral szá­gul­dás) olyan nyel­ven, mely a fi­a­ta­lok sa­ját­ja.

Azon­ban ha to­vább­la­po­zunk, min­den­ki meg­ta­lál­hat­ja ben­ne azt az élet­ké­pet, azt az élet­ér­zést, amely ép­pen a sa­ját­ja, vagy ame­lyik őt a leg­in­kább meg­érin­ti. Se­gít őszin­tén ki­mon­da­ni a ké­te­lye­ket, fé­lel­me­ket, meg­fo­gal­maz­ni az örö­möt, a bá­na­tot, a szo­ron­gást, a re­ményt, se­gít meg­val­la­ni az Is­ten­be ve­tett bi­zal­mat és hi­tet – azt a bi­zal­mat, amellyel a gyer­mek for­dul szü­le­i­hez, vagy me­lyet a kis­gyer­mek elő­le­gez meg a fel­nőtt­nek, ami­kor meg­kér­de­zi: „Tes­sék mon­da­ni, te­gez­het­lek?” (45. ol­dal) Meg­ta­lál­ha­tó ben­ne a lel­kész val­lo­má­sa is: ho­gyan éli meg a va­sár­nap reg­ge­li is­ten­tisz­te­let előt­ti per­ce­ket, ho­gyan szem­be­sül az el­ső te­me­tés ne­héz­sé­gé­vel, ol­vas­ha­tunk ar­ról, hogy ő is em­ber, ő is meg­ta­pasz­tal­ja a va­sár­na­pi mun­ka után ér­zett es­ti fá­radt­sá­got.

A szer­ző nem hall­gat azok­ról az ér­zel­me­i­ről sem, ame­lye­ket olyan, a vi­lá­got sok­ko­ló ese­mé­nyek vál­tot­tak ki be­lő­le, mint a 2004. ka­rá­cso­nyi dél­ke­let-ázsi­ai szö­kő­ár vagy a cse­csen ter­ro­ris­ták 2004. szep­tem­ber el­se­jei mé­szár­lá­sa. Ki­fa­kad be­lő­le a szen­ve­dés, az ár­tat­la­nok ha­lá­la, kín­szen­ve­dé­se ki­vál­tot­ta rész­vét, mert nem le­het, mert nem tud hall­gat­ni ezek­ről a ször­nyű­sé­gek­ről, és mint a zsol­tá­ros, el­mond­ja, el­pa­na­szol­ja mind­azt a ke­se­rű­sé­get, ami a szí­vét nyom­ja.

Bár a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lant nem le­het meg­ma­gya­ráz­ni, de a Je­le­né­sek köny­vé­ből meg­szó­lal a re­mény: „Ez­után lát­tam új eget és új föl­det, / mert az el­ső ég és az el­ső föld el­múlt, / és a ten­ger sincs töb­bé. / És le­tö­röl az ő sze­mük­ről min­den könnyet, / és ha­lál nem lesz töb­bé, / sem gyász, sem jaj­ki­ál­tás, / sem fáj­da­lom nem lesz töb­bé, / mert az el­sők el­múl­tak. / A tró­nu­son ülő ezt mond­ta: / Íme, új­já­te­rem­tek min­dent!” (67. ol­dal)

Az al­ko­tá­sok több­sé­ge pró­za – imád­sá­gok és me­di­tá­ci­ók. Azon­ban ha fel­la­poz­zuk azt az ol­dalt, ahol a Bo­ros­tyán ta­lál­ha­tó, tö­mör, még­is já­té­kos vers­re buk­ka­nunk. Pár ol­dal­lal elő­rébb pe­dig a sza­bad vers lük­te­tő for­má­ja és han­gu­la­ta ra­gad ben­nün­ket ma­gá­val, fel­idéz­ve a kül­föl­dön töl­tött ka­rá­csony ké­pét; a chi­ca­gói él­mé­nyek az itt­ho­ni em­lé­kek­kel ke­ve­red­ve sa­já­tos han­gu­la­tot árasz­ta­nak.

Kü­lö­nö­sen meg­ra­gad­ják az ol­va­sót a kü­lön­bö­ző bib­li­ai szö­ve­gek­re – zsol­tá­rok, pél­dá­za­tok, tör­té­ne­tek, le­vél­rész­le­tek, ta­ní­tá­sok – írt pa­ra­frá­zi­sok. Az el­ve­szett juh, Az el­ve­szett drah­ma és Az el­ve­szett fiú kü­lö­nö­sen is hang­sú­lyoz­za Is­ten min­den em­ber irán­ti sze­re­te­tét: aki „min­den haj­nal­ban és al­ko­nyat­kor” ki­bal­lag a ka­pu­ba, és szün­te­len ha­za­vár­ja a té­koz­ló fi­út, aki oda­lép ah­hoz, aki úgy ér­zi, hogy már min­den el­ve­szett, mert Is­ten min­den em­bert egy­for­mán sze­ret, azt is ér­té­kes­nek tart­ja, aki a má­sok vagy a sa­ját sze­mé­ben ta­lán ér­ték­te­len­nek tű­nik: „Azt mond­ja: / itt vagy hát. / Mi­lyen jó. / Szép vagy és ér­té­kes. / Na­gyon vi­gyáz­ni fo­gok rád. / Töb­bé nem kal­lódsz el so­ha.” (106. ol­dal)

De nem­csak az is­me­rős bib­li­ai sza­ka­szo­kat fe­dez­het­jük fel a köny­vet la­poz­va, ha­nem szün­te­len is­me­rős vers­idé­ze­tek­re is buk­ka­nunk – töb­bek kö­zött Jó­zsef At­ti­la, Pi­linsz­ky Já­nos, Rad­nó­ti Mik­lós, Re­mé­nyik Sán­dor mű­ve­i­ből, me­lyek szin­tén a rá­is­me­rés örö­mét nyújt­ják az ol­va­só­nak.

A szám­ta­lan mon­da­ni­va­ló­nak ter­mé­sze­te­sen csu­pán a tö­re­dé­két tud­tam itt be­mu­tat­ni, de ta­lán ennyi is elég, hogy meg­győz­zem az ol­va­só­kat, ér­de­mes kéz­be ven­ni ezt a kis kö­te­tet és be­pil­lan­ta­ni az aj­tó­ré­sen, mert szám­ta­lan gon­do­lat­éb­resz­tő ta­lál­ko­zás­ban le­het ré­szük.

Kerepeszki Anikó