A vasárnap igéje
Érzéketlenül
Hát nem ez életem legnagyobb napja! Bizony kínos volt ott állni és beszámolni az elmúlt évek hiányairól. Elég komoly kis vagyon hibádzott. De végül is lehetett volna rosszabb is! Az úr egész csendes volt, semmi jelenet, semmi túlkapás. Azt hiszem, nem is a hiány aggasztotta, hanem a stílusomat nem szereti, ahogy az ügyeit intéztem. Van ilyen! Várható volt, hogy kirúgnak. Egyszer kapnám annak a nyakát a kezembe, aki beárult! Anélkül lehet, hogy meg is úszhattam volna.
Na, de most mi lesz? Csak nem megyek el kapálni? Nem is értek hozzá, nem is bírom. A koldulás nem kenyerem. Ez jó! Akár szóvicc is lehetne! A koldulás nem kenyerem. A lényeg az, hogy ebbõl a helyzetbõl is gyõztesen fogok kikerülni. Tudom, hogy már mindenki azt gondolja, ez lehetetlen, csakhogy nem ismernek engem. Majd meglátják!
Van, hogy valaki elfordul az élet útján. Valami nagyon érdekelte, akár szenvedélyesen is, aztán egy napon megszûnik az érdeklõdés és a szenvedély. Megváltozik az élete. Más feladatok állnak elõtte, más szenvedélyek fûtik. Életem egy embere egykor százak elõtt beszélt, sok gondolatot és érzést formált, nagy rendszereket épített. Mára az élete leegyszerûsödött. Csendes észrevételeket fogalmaz meg, halkan mond ki fontos mondatokat. Mindez azonban nem az érzékenység elvesztése. Csak a sors formálódása.
Ahogy a prédikátor mondja, egy idõ után elhalkulnak a hangok, eltompulnak a fények. Mintha már mindent látott volna, hallott volna, tudna az ember. Minden küszködés a korral, az idõ múlásával egy napon megmutatja szánalmas voltát. Akkor majd meg kell adnunk magunkat az erõtlenségnek, az öregségnek. Mindez azonban nem az érzékenység elvesztése. Múló napjaink egyre erõsebbé teszik vágyódásunkat az örökkévalóság után. Már nem rettegtet a halál, megbékélünk ellenségeinkkel, elnézõk és nagyvonalúak leszünk. Készülõdünk.
Hogy mennyivel? Száz korsó olajjal? Hát az bizony sok! Hogy tudtál felhalmozni ennyit? Hogy nyomaszt? Na, ezt megértem. Egy ideig engem is gyötört az adósságom tudata, de hozzá lehet szokni. Van persze néhány átvirrasztott éjszaka, egy-egy izzasztó pillanat, de meg lehet tanulni együtt élni vele. Különben is az én uram olyan gazdag, hogy nem is vette volna észre a tartozásomat, ha nem árult volna be valaki nála. Egyszer kapnám csak a kezeim közé!
Na, mindegy, most ülj le, és írjunk arra a tartozós papírra feleannyit. Senki nem emlékszik majd rá, hogy százzal tartoztál. Írj nyugodtan ötvenet! Aztán ne felejtsd el ezt a pillanatot! Én segítettem rajtad, egyszer majd te is segíts rajtam! Hogy nem akarsz csalni? Mi? Bolond vagy? Ötven korsó olajat nyernél! Tudod, mennyi pénz az most? És nem tudná meg senki! Ne félj, én vigyázok a kis titkainkra!
Milyen lelkiismeret? Hogy te ezt nem tudod megtenni? Én még ilyet nem láttam! Na, menj akkor, és vess magadra, te nyomorult, érzõ lelkû!
A bûn tesz érzéketlenné. Nem az elkövetett bûnök sokasága, hanem a bûn stílusa. Elvész a belsõ zokogás vagy éppen a tisztaság boldog felszabadultsága, a mások megbántásának fájdalma vagy annak a reménye, hogy a dolgok jóra fordulhatnak. Már nem gyötrõdöm saját gonoszságom miatt, de nem is vágyom arra, hogy újra szerethetõ legyek. Mint mikor régi emlékek eltûnnek, úgy hûl ki lelkembõl a vágy, hogy Isten megszólítson.
És valóban komor csend van, hiszen ez az érzéketlenség elnémítja azt az érzékeny szót, amely csak a legmélyebb csendben, a legalázatosabb odaadásban szólal meg, mint valami titkos ajándék. Ebben az érzéketlenségben menthetetlenné válok. Nincs mit tenni. A ma lehetõségei már rég elvesztek. A napok peregnek, tudom, egyszer én is lehullok a többi levéllel, de nem érdekel. Az örökkévalóság üres ûrként kísért, a feltámadás önáltatássá alacsonyul.
Na, ezt jól megcsináltad. Az majdnem harminchét köbméter búza! Száz kórus! Tudod, mit csinálunk? Még én vagyok itt az intézõ, ezt nyugodtan megtehetem: vedd a papírodat, és írj rá nyolcvanat! Ebbõl nem lesz semmi baj, senki nem fogja észrevenni. Csak te ne felejtsd majd el ezt a kellõ pillanatban, amikor én kérek majd valamit tõled!
Hogy nem akarod becsapni, mert tiszteled? Ember, tartozol neki egy vagonnal, az ellenséged! Hogy szereted akkor is? Hát, te teljesen megbolondultál. Keményítsd már meg egy kicsit a szívedet, különben a végén még börtönbe jutsz! Nézd, engem is kidobtak! Hogy te nem akarsz hozzászokni ehhez a stílushoz? Tudod, mit? Akkor fõj meg a saját levedben! Menthetetlen vagy! Ennyi érzékeny szívet, csak el ne sírjam magam!
Ebben az érzéketlenségemben állít a kereszt elé. Nem vagyok érzõ János, zokogó Mária, ráébredõ százados. Kõkemény vagyok, aki értek az élethez, tudom a megoldásokat, rajtam nem fog ki senki és semmi. Legkevésbé õ, aki elõtt most mégis meg kell állnom. Nem egy szépen megírt történet szereplõje vagyok, aki hozza azt, amit egy nagy szereposztó ráírt.
Minden történet elakad, a film szakad, a logikák összetörnek. Én magam is összetörök. Nem tudom ellenõrizni a pillanatot, magam sem értem. Mint ahogy az évezredek során senki sem értette. Simon Péter bûnösként menekülni próbált, Saul belevakult, Luther marcangolta magát. Senki nem érti a pillanatot, de szégyenkezõ boldogsággal sodródik vele. Fájdalmam, lehullásom szüli újjá bennem az érzékenységet. Vesztesként gyõztes leszek. Kinyílik szemem az örökkévalóságra. Megszólal a régen nem hallott szó. Elvégeztetett.
Se az olajos, se a búzás! Ezek nem jöttek be. Ki gondoskodik így a jövõmrõl? Meg kell szereznem mindent! Nem maradhatok vesztes, ez nem illik hozzám. Na, annyira azért nem félek. Találok én még hozzám hasonló sziklaszilárd jellemeket!
Imádkozzunk! Nem kérek mást, csak hogy az érzékenységem megmaradjon. Nem kérek mást, csak hogy az érzékenységem visszatérjen. Nem kérek mást, csak a szavak hallását, a fájdalom élességét, az örömök tisztaszívûségét, a tettek õszinteségét. Maradj érzékeny imádságomra, Istenem! Ámen.
Koczor Tamás