A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

Hát nem ez éle­tem leg­na­gyobb nap­ja! Bi­zony kí­nos volt ott áll­ni és be­szá­mol­ni az el­múlt évek hi­á­nya­i­ról. Elég ko­moly kis va­gyon hi­bá­dzott. De vé­gül is le­he­tett vol­na rosszabb is! Az úr egész csen­des volt, sem­mi je­le­net, sem­mi túl­ka­pás. Azt hi­szem, nem is a hi­ány ag­gasz­tot­ta, ha­nem a stí­lu­so­mat nem sze­re­ti, ahogy az ügye­it in­téz­tem. Van ilyen! Vár­ha­tó volt, hogy ki­rúg­nak. Egy­szer kap­nám an­nak a nya­kát a ke­zem­be, aki be­árult! Anél­kül le­het, hogy meg is úsz­hat­tam vol­na.

Na, de most mi lesz? Csak nem me­gyek el ka­pál­ni? Nem is ér­tek hoz­zá, nem is bí­rom. A kol­du­lás nem ke­nye­rem. Ez jó! Akár szó­vicc is le­het­ne! A kol­du­lás nem ke­nye­rem. A lé­nyeg az, hogy eb­ből a hely­zet­ből is győz­te­sen fo­gok ki­ke­rül­ni. Tu­dom, hogy már min­den­ki azt gon­dol­ja, ez le­he­tet­len, csak­hogy nem is­mer­nek en­gem. Majd meg­lát­ják!

Van, hogy va­la­ki el­for­dul az élet út­ján. Va­la­mi na­gyon ér­de­kel­te, akár szen­ve­dé­lye­sen is, az­tán egy na­pon meg­szű­nik az ér­dek­lő­dés és a szen­ve­dély. Meg­vál­to­zik az éle­te. Más fel­ada­tok áll­nak előt­te, más szen­ve­dé­lyek fű­tik. Éle­tem egy em­be­re egy­kor szá­zak előtt be­szélt, sok gon­do­la­tot és ér­zést for­mált, nagy rend­sze­re­ket épí­tett. Má­ra az éle­te le­egy­sze­rű­sö­dött. Csen­des ész­re­vé­te­le­ket fo­gal­maz meg, hal­kan mond ki fon­tos mon­da­to­kat. Mind­ez azon­ban nem az ér­zé­keny­ség el­vesz­té­se. Csak a sors for­má­ló­dá­sa.

Ahogy a pré­di­ká­tor mond­ja, egy idő után el­hal­kul­nak a han­gok, el­tom­pul­nak a fé­nyek. Mint­ha már min­dent lá­tott vol­na, hal­lott vol­na, tud­na az em­ber. Min­den küsz­kö­dés a kor­ral, az idő mú­lá­sá­val egy na­pon meg­mu­tat­ja szá­nal­mas vol­tát. Ak­kor majd meg kell ad­nunk ma­gun­kat az erőt­len­ség­nek, az öreg­ség­nek. Mind­ez azon­ban nem az ér­zé­keny­ség el­vesz­té­se. Mú­ló nap­ja­ink egy­re erő­seb­bé te­szik vá­gyó­dá­sun­kat az örök­ké­va­ló­ság után. Már nem ret­teg­tet a ha­lál, meg­bé­ké­lünk el­len­sé­ge­ink­kel, el­né­zők és nagy­vo­na­lú­ak le­szünk. Ké­szü­lő­dünk.

Hogy mennyi­vel? Száz kor­só olaj­jal? Hát az bi­zony sok! Hogy tud­tál fel­hal­moz­ni ennyit? Hogy nyo­maszt? Na, ezt meg­ér­tem. Egy ide­ig en­gem is gyö­tört az adós­sá­gom tu­da­ta, de hoz­zá le­het szok­ni. Van per­sze né­hány át­vir­rasz­tott éj­sza­ka, egy-egy iz­zasz­tó pil­la­nat, de meg le­het ta­nul­ni együtt él­ni ve­le. Kü­lön­ben is az én uram olyan gaz­dag, hogy nem is vet­te vol­na ész­re a tar­to­zá­so­mat, ha nem árult vol­na be va­la­ki ná­la. Egy­szer kap­nám csak a ke­ze­im kö­zé!

Na, mind­egy, most ülj le, és ír­junk ar­ra a tar­to­zós pa­pír­ra fe­le­annyit. Sen­ki nem em­lék­szik majd rá, hogy száz­zal tar­toz­tál. Írj nyu­god­tan öt­ve­net! Az­tán ne fe­lejtsd el ezt a pil­la­na­tot! Én se­gí­tet­tem raj­tad, egy­szer majd te is se­gíts raj­tam! Hogy nem akarsz csal­ni? Mi? Bo­lond vagy? Öt­ven kor­só ola­jat nyer­nél! Tu­dod, mennyi pénz az most? És nem tud­ná meg sen­ki! Ne félj, én vi­gyá­zok a kis tit­ka­ink­ra!

Mi­lyen lel­ki­is­me­ret? Hogy te ezt nem tu­dod meg­ten­ni? Én még ilyet nem lát­tam! Na, menj ak­kor, és vess ma­gad­ra, te nyo­mo­rult, ér­ző lel­kű!

A bűn tesz ér­zé­ket­len­né. Nem az el­kö­ve­tett bű­nök so­ka­sá­ga, ha­nem a bűn stí­lu­sa. El­vész a bel­ső zo­ko­gás vagy ép­pen a tisz­ta­ság bol­dog fel­sza­ba­dult­sá­ga, a má­sok meg­bán­tá­sá­nak fáj­dal­ma vagy an­nak a re­mé­nye, hogy a dol­gok jó­ra for­dul­hat­nak. Már nem gyöt­rő­döm sa­ját go­nosz­sá­gom mi­att, de nem is vá­gyom ar­ra, hogy új­ra sze­ret­he­tő le­gyek. Mint mi­kor ré­gi em­lé­kek el­tűn­nek, úgy hűl ki lel­kem­ből a vágy, hogy Is­ten meg­szó­lít­son.

És va­ló­ban ko­mor csend van, hi­szen ez az ér­zé­ket­len­ség el­né­mít­ja azt az ér­zé­keny szót, amely csak a leg­mé­lyebb csend­ben, a leg­alá­za­to­sabb oda­adás­ban szó­lal meg, mint va­la­mi tit­kos aján­dék. Eb­ben az ér­zé­ket­len­ség­ben ment­he­tet­len­né vá­lok. Nincs mit ten­ni. A ma le­he­tő­sé­gei már rég el­vesz­tek. A na­pok pe­reg­nek, tu­dom, egy­szer én is le­hul­lok a töb­bi le­vél­lel, de nem ér­de­kel. Az örök­ké­va­ló­ság üres űr­ként kí­sért, a fel­tá­ma­dás ön­ál­ta­tás­sá ala­cso­nyul.

Na, ezt jól meg­csi­nál­tad. Az majd­nem har­minc­hét köb­mé­ter bú­za! Száz kó­rus! Tu­dod, mit csi­ná­lunk? Még én va­gyok itt az in­té­ző, ezt nyu­god­tan meg­te­he­tem: vedd a pa­pí­ro­dat, és írj rá nyolc­va­nat! Eb­ből nem lesz sem­mi baj, sen­ki nem fog­ja ész­re­ven­ni. Csak te ne fe­lejtsd majd el ezt a kel­lő pil­la­nat­ban, ami­kor én ké­rek majd va­la­mit tő­led!

Hogy nem aka­rod be­csap­ni, mert tisz­te­led? Em­ber, tar­to­zol ne­ki egy va­gon­nal, az el­len­sé­ged! Hogy sze­re­ted ak­kor is? Hát, te tel­je­sen meg­bo­lon­dul­tál. Ke­mé­nyítsd már meg egy ki­csit a szí­ve­det, kü­lön­ben a vé­gén még bör­tön­be jutsz! Nézd, en­gem is ki­dob­tak! Hogy te nem akarsz hoz­zá­szok­ni eh­hez a stí­lus­hoz? Tu­dod, mit? Ak­kor főj meg a sa­ját le­ved­ben! Ment­he­tet­len vagy! Ennyi ér­zé­keny szí­vet, csak el ne sír­jam ma­gam!

Eb­ben az ér­zé­ket­len­sé­gem­ben ál­lít a ke­reszt elé. Nem va­gyok ér­ző Já­nos, zo­ko­gó Má­ria, rá­éb­re­dő szá­za­dos. Kő­ke­mény va­gyok, aki ér­tek az élet­hez, tu­dom a meg­ol­dá­so­kat, raj­tam nem fog ki sen­ki és sem­mi. Leg­ke­vés­bé ő, aki előtt most még­is meg kell áll­nom. Nem egy szé­pen meg­írt tör­té­net sze­rep­lő­je va­gyok, aki hoz­za azt, amit egy nagy sze­rep­osz­tó rá­írt.

Min­den tör­té­net el­akad, a film sza­kad, a lo­gi­kák össze­tör­nek. Én ma­gam is össze­tö­rök. Nem tu­dom el­len­őriz­ni a pil­la­na­tot, ma­gam sem ér­tem. Mint ahogy az év­ez­re­dek so­rán sen­ki sem ér­tet­te. Si­mon Pé­ter bű­nös­ként me­ne­kül­ni pró­bált, Saul be­le­va­kult, Lu­ther mar­can­gol­ta ma­gát. Sen­ki nem ér­ti a pil­la­na­tot, de szé­gyen­ke­ző bol­dog­ság­gal sod­ró­dik ve­le. Fáj­dal­mam, le­hul­lá­som szü­li új­já ben­nem az ér­zé­keny­sé­get. Vesz­tes­ként győz­tes le­szek. Ki­nyí­lik sze­mem az örök­ké­va­ló­ság­ra. Meg­szó­lal a ré­gen nem hal­lott szó. El­vé­gez­te­tett.

Se az ola­jos, se a bú­zás! Ezek nem jöt­tek be. Ki gon­dos­ko­dik így a jö­vőm­ről? Meg kell sze­rez­nem min­dent! Nem ma­rad­ha­tok vesz­tes, ez nem il­lik hoz­zám. Na, annyi­ra azért nem fé­lek. Ta­lá­lok én még hoz­zám ha­son­ló szik­la­szi­lárd jel­le­me­ket!

Imád­koz­zunk! Nem ké­rek mást, csak hogy az ér­zé­keny­sé­gem meg­ma­rad­jon. Nem ké­rek mást, csak hogy az ér­zé­keny­sé­gem vissza­tér­jen. Nem ké­rek mást, csak a sza­vak hal­lá­sát, a fáj­da­lom éles­sé­gét, az örö­mök tisz­ta­szí­vű­sé­gét, a tet­tek őszin­te­sé­gét. Ma­radj ér­zé­keny imád­sá­gom­ra, Is­te­nem! Ámen.

Ko­czor Ta­más

::Nyomtatható változat::