A közelmúlt krónikája

Sza­kály De­zső nép­ta­ní­tó, igaz­ga­tó 1903 de­cem­be­ré­ben a So­mogy me­gyei Iha­ros­be­rény­ben szü­le­tett, gaz­dál­ko­dó csa­lád­ban. A kom­mün évé­ben kezd­te el a sop­ro­ni evan­gé­li­kus ta­ní­tó­kép­zőt, és négy év­vel ké­sőbb ta­ní­tói ok­le­ve­let is itt szer­zett. Pá­lya­fu­tá­sát Ba­la­to­na­ka­li­ban kezd­te, majd 1925-ben pá­lyáz­ta meg az al­só­sá­gi ál­lást – há­rom év­ti­ze­det töl­tött el itt.

Ak­ko­ri­ban a ta­ní­tók­nak a gyer­me­kek ok­ta­tá­sa, val­lá­sos szel­le­mű ne­ve­lé­se mel­lett az egye­sü­le­tek irá­nyí­tá­sa is fel­ada­tuk volt. Így Sza­kály De­zső egy idő­ben há­rom szer­ve­zet – a nő­egy­let, a fi­ú­kat tö­mö­rí­tő if­jú­sá­gi egye­sü­let és a le­ány­egye­sü­let – irá­nyí­tó­ja­ként is te­vé­keny­ke­dett. Mind­egyik­ben ko­moly val­lá­si, köz­éle­ti és ha­za­fi­as ne­ve­lés folyt. Emellett Sza­kály De­zső fel­ada­ta volt még a pol­gá­ri lö­vész­egye­sü­let és a le­ven­te­egye­sü­let irá­nyí­tá­sa is.

Az utó­kor em­lé­ke­ze­té­be va­ló­szí­nű­leg leg­in­kább a fa­lu­si szín­ját­szás­sal ír­ta be a ne­vét. Az al­só­sá­gi szín­ját­szók éven­te két-há­rom nép­szín­mű­vet is mű­so­ruk­ra tűz­tek, kö­zü­lük nem egy­nek a szer­ző­je is Sza­kály De­zső volt. Jó ren­de­ző­ként em­lé­kez­nek rá, meg­tisz­tel­te­tés volt a ke­ze alatt dol­goz­ni. De ta­lál­koz­hat­tunk ne­vé­vel az arany­ka­lá­szos gaz­da­tan­fo­lya­mok szer­ve­ző­i­nek ok­ta­tói kö­zött is, amin nem le­het cso­dál­koz­ni, te­kint­ve, hogy sző­lész­ként-bo­rász­ként is hír­ne­vet ví­vott ki ma­gá­nak.

Az al­só­sá­gi gyü­le­ke­zet ön­ál­ló­so­dá­sá­nak évé­ben, 1931-ben új ta­ní­tó ke­rült az is­ko­lá­ba a ko­rán ár­va­ság­ra ju­tott Ha­itl Ilo­na sze­mé­lyé­ben. Ké­sőbb a sze­líd lel­kű, kö­te­les­ség­tu­dó ta­ní­tó­nő lett Sza­kály De­zső fe­le­sé­ge, aki­től há­rom gyer­me­ke szü­le­tett.

Az al­só­sá­gi ta­ní­tó or­szá­gos hír­név­re is szert tett ver­se­i­nek és bá­tor ha­za­fi­as ki­ál­lá­sá­nak kö­szön­he­tően. El­ső­sor­ban ha­za­fi­as ver­sek ke­rül­tek ki a ke­ze alól, de írt egy­há­zi té­má­jú, il­let­ve lí­rai köl­te­mé­nye­ket is: ara­tás­ról, sze­re­lem­ről, az év­sza­kok­ról. A rá em­lé­ke­ző ren­dez­vény cí­me – Egy nem­ze­dék­nek fo­gom ke­zét… – a ta­ní­tói hi­va­tás­ról írt ver­sé­ből va­ló. Kü­lö­nös fon­tos­sá­got tu­laj­do­ní­tott a sza­va­ló­kó­ru­sok­nak, me­lyek se­gít­sé­gé­vel a fi­a­ta­lok „di­csé­rik az Is­tent, ta­nul­ják és ta­nít­ják sze­ret­ni a ha­zát és em­ber­tár­sa­in­kat, szol­gál­ják a nem­zet egy­sé­gé­nek tör­té­ne­lem­épí­tő ügyét”. E tárgy­ban mód­szer­ta­ni ki­ad­ványt is meg­je­len­te­tett. Az ál­ta­la ve­ze­tett sza­va­ló­kó­rus­sal szép si­ke­re­ket ért el. Ezek csúcs­pont­ja a Ság he­gyi Tri­a­non-em­lék­mű ava­tá­sán el­hang­zott mű­sor volt 1934-ben.

Sza­kály De­zső sző­lő­ne­me­sí­tés­sel is fog­lal­ko­zott. Ven­dég­vá­ró pin­cé­jé­ben a Ság he­gyi ha­gyo­má­nyok őr­ző­je, a bor­tu­riz­mus egyik út­tö­rő­je volt.

A második világháború után még is­ko­la­igaz­ga­tó­ként tény­ke­dett, majd 1955-ben egy fel­je­len­tés nyo­mán le­vál­tot­ták. 1967-ben me­ző­gaz­da­sá­gi szak­te­rü­let­ről ment nyug­díj­ba.

V. K.