Keresztutak

Frenyó An­na nap­ló­já­ból

Mint a bib­li­ai tör­té­net­ben a me­nyeg­ző­re, úgy si­et­tem fel a ne­gye­dik eme­let­re. Az egyik lép­cső­for­du­ló­ban meg­áll­tam, és át­vet­tem az ün­nep­lő­ci­pő­met. Itt va­gyok, jö­vök már, ké­szen ál­lok, az ün­nep­lő­ru­hám is raj­tam van, en­ged­je­tek be en­gem is a me­nyeg­ző­re!

Egy­re kö­ze­le­dett a ze­ne, és a ne­gye­dik eme­le­ten tárt aj­tó­val fo­gad­tak. „Jó, hogy el­jöt­tél!” – mond­ta a ked­ves ame­ri­kai lány a be­já­rat­nál, és ke­zem­be nyom­ta az az­na­pi kö­zös gon­dol­ko­dás te­ma­ti­ká­ját. A Uni­ted Co­lors of Be­net­ton tá­rult elém. Gyö­nyö­rű szép af­ri­kai nők, ázsi­a­i­ak, fe­hé­rek, cso­ko­lá­dé­szín kis­gye­re­kek. Az egyik af­ri­kai höl­gyön szem­re­va­ló ci­pő volt: kí­gyó­bőr, he­gyes or­rú, zöld szí­nű, hoz­zá ha­tal­mas nagy zöld ko­ron­gok­ból ál­ló nyak­éket vi­selt – nem tud­tam le­ven­ni a te­kin­te­te­met ró­la.

A di­cső­í­tés leg­alább negy­ven per­cet tar­tott. Ad­dig ját­szott a ze­ne­kar, és a ki­ve­tí­tett szö­ve­get min­den­ki áll­va éne­kel­te. Volt, aki tap­solt vagy tán­colt. Mint egy rock­kon­cert. Iga­zán fel­eme­lő volt. A dob, a basszus- és elekt­ro­mos gi­tár meg az ügyes szin­tis ak­kor­dok, na meg a ki­sebb, szí­nes össze­té­te­lű gos­pel­kó­rus jó mun­kát vég­zett. Nagy ha­tás­sal volt rám. Tud­tam én, hogy a rock­ze­né­nek az a dol­ga, hogy fel­ka­var­ja a lel­ket, de én akar­tam, hogy fel­ka­var­ja­nak. Én ott akar­tam len­ni tel­jes va­lóm­mal.

Per­sze ami­kor az ame­ri­kai pász­tor ar­ról be­szélt, hogy Ke­let-Eu­ró­pá­ban mi­lyen ala­csony a hí­vők szá­ma, pél­dá­ul „Cz­echos­lo­va­ki­á­ban”, ak­kor azért a ci­niz­mu­som vissza­kap­csolt, hogy azért azt már nem Cseh­szlo­vá­ki­á­nak hív­ják, ked­ves Uram – de hát ezt az „ap­ró­sá­got” meg le­he­tett ne­ki bo­csá­ta­ni.

Nincs tö­ké­le­tes temp­lom. Egy tra­di­ci­o­ná­lis gyü­le­ke­zet­ben el­al­szom a las­sú éne­kek alatt (vagy ép­pen pont szól hoz­zám az or­go­na, ez is elő­for­dul), cse­ré­be van esély rá, hogy a tar­ta­lom iga­zi, mély – de ar­ra is, hogy sem­mit­mon­dó. Egy újabb ke­le­tű, spi­ri­tu­á­li­sabb gyü­le­ke­zet­ben, mint ez is, jó a beat, meg­moz­gat, fi­a­tal­nak ér­zem ma­gam és len­dü­le­tes­nek, de cse­ré­be igen le­egy­sze­rű­sí­tett tar­tal­mak­kal ta­lál­ko­zom. Hát ezt ad­ja össze az em­ber!

Ott­hon sem volt ez más­képp, csak ott volt egy gyü­le­ke­zet – a De­ák tér –, ame­lyik az enyém, akár­mi tör­té­nik is, akár­mi­lyen is. És néz­het­tem jobb­ra-bal­ra, me­het­tem sok­fe­lé ki­te­kin­te­ni, azért az ott­ho­nom a De­ák tér volt, a Hu­li­gán tisz­te­le­tes és csa­pa­ta.

Egyéb­ként össze­ha­son­lít­va a Prenz­la­u­er Berg-i tap­so­lós temp­lom­mal, ez a Ber­lin In­ter­na­ti­o­nal Church sok­kal szín­vo­na­la­sabb volt. Egy­részt so­kan vol­tak, te­le volt egy óri­á­si nagy te­rem, ami jó ér­zés, ir­tó jól szólt a ze­ne, és a pász­tor is sok­fé­lét és ér­de­kes dol­go­kat mon­dott (el­te­kint­ve Cz­echos­lo­va­ki­á­tól). Mond­ta pél­dá­ul azt, hogy a nagy pil­la­na­ta­in­kat meg kell ra­gad­nunk, mert egyéb­ként el is me­het­nek mel­let­tünk a nagy le­he­tő­sé­ge­ink, ame­lye­ket az Élet ad ne­künk. Hogy min­den pil­la­nat­ban éber­nek és fel­ké­szült­nek kell len­nünk a Ta­lál­ko­zás­ra, a Tett­re. Be­száll­ni ab­ba a ko­csi­ba, ame­lyik ér­tünk jött. Meg­lép­ni azt a lé­pést, amely a kö­vet­ke­ző fok­ra el­ve­zet. El is le­het sza­lasz­ta­ni min­dent…

Az­tán ar­ról is be­szélt, hogy Ber­lin­ben ke­mény az éle­tünk, ne­künk, fi­a­ta­lok­nak, akik itt össze­gyűl­tünk. „A leg­töb­ben kö­zü­le­tek nem itt fog­já­tok le­él­ni az éle­te­te­ket. Itt vagy­tok pár hó­na­pot, pár évet, az­tán vissza­men­tek oda, ahon­nan jöt­te­tek, vagy to­vább­áll­tok más­ho­va. Az­alatt, amíg itt vagy­tok, kell a leg­töb­bet ki­hoz­no­tok az egész­ből. És nem könnyű itt. Ber­lin ke­mény vá­ros. Pél­dá­ul itt nincs nyár. A tél­ről meg in­kább ne is be­szél­jünk. Az­tán ott­hon már vol­ta­tok va­la­kik, tar­toz­ta­tok va­la­ho­va, volt fel­ada­to­tok és kö­zös­sé­ge­tek. Itt ez mind nincs. Olya­nok vagy­tok, mint a kal­ló­dó fa­le­ve­lek.”

Az­tán biz­ta­tott, hogy ke­res­sen min­den­ki kö­zös­sé­get, és ka­ma­toz­tas­sa ott a te­het­sé­ge­it, épít­se a gyü­le­ke­ze­tet, gaz­da­gít­sa az ot­ta­ni em­be­re­ket sa­ját ma­gá­val, és gaz­da­god­jon ál­ta­luk.

Va­la­mi ilyes­mit aka­rok én is. De az egé­szet gyak­ran mond­va­csi­nált­nak ér­zem. Olyan eről­te­tett­nek. Tény­leg az van, hogy ott­hon mind­ez meg­volt – ér­de­mes itt is erőt és időt be­le­fek­tet­ni? Per­sze ne­kem len­ne rá a leg­in­kább szük­sé­gem. Mert tény­leg olyan va­gyok, mint egy kal­ló­dó fa­le­vél. Olyan egye­dül va­gyok Ber­lin­ben, mint az uj­jam. És ez füg­get­len at­tól, hogy ép­pen van-e ki­nek a kar­já­ban me­le­ged­ni, van-e ki­vel ká­véz­ni vagy el­men­ni mo­zi­ba. Mert ez utób­bi­ak mind pil­la­nat­nyi, rö­vid ide­ig tar­tó te­vé­keny­sé­gek, ame­lyek ha­son­ló­kép­pen át­me­ne­ti meg­elé­ge­dett­sé­get hoz­nak csak.

Hosszú tá­von ál­lan­dó­an ott ma­rad a hi­ány. Kié va­gyok? Mi­nek va­gyok itt? Mi a dol­gom? Se­ho­va nem tar­to­zom, ho­va tar­toz­zak? És hi­szem, hogy akár­hol va­gyok, a Min­den­ha­tó sze­rel­me­se va­gyok, és ő job­ban kö­rül­ölel, mint bár­ki vagy bár­mi más, de ha ez nem ma­ni­fesz­tá­ló­dik em­be­rek­ben, kö­zös­ség­ben, te­kin­te­tek­ben, be­szél­ge­tés­ben, érin­tés­ben, te­le­fo­nok­ban, ak­ci­ó­ban és re­ak­ci­ó­ban, ak­kor úgy ki­szá­ra­dok, és meg is ha­lok, mint a kis her­ceg ön­tö­zet­len, tüs­kés ró­zsá­ja a tá­vo­li boly­gón.

És az jó, hogy ha­ma­ro­san megint ha­za­me­gyek Ma­gyar­or­szág­ra lá­to­ga­tó­ba, de nem meg­ol­dás, hogy ezek­ből a lá­to­ga­tá­sok­ból él­jek. Mert Ber­lin mel­lett tet­tem le a vok­sot, és – még ha át­me­ne­ti pár év­ről van is szó a kö­vet­ke­ző ál­lo­más előtt – túl rö­vid az éle­tünk, hogy bár­mi­lyen sza­kaszt is át­me­ne­ti­nek te­kint­sünk ben­ne. Fel kell épí­te­nem a fun­da­men­tu­mo­mat Ber­lin­ben.