Szószóró

A pá­rom­mal ez év áp­ri­li­sá­ban ün­ne­pel­tük a har­minc­ne­gye­dik há­zas­sá­gi év­for­du­lón­kat. Na­gyon büsz­kék va­gyunk rá, mint ahogy büsz­kék va­gyunk a gye­re­ke­ink­re is, a hu­szon­nyolc éves, el­ső­szü­lött fi­unk­ra és a hu­szon­öt éves lá­nyunk­ra. Mind­ket­tő­jük a pár­ke­re­sés-pár­vá­lasz­tás kel­lős kö­ze­pén! Ezért is fog­lal­koz­tat a té­ma, ho­gyan tör­té­nik a ki­vá­lasz­tás, az egy­más­ra ta­lá­lás.

Sa­ját ta­pasz­ta­la­ta­im is van­nak, em­lék­szem ar­ra az idő­szak­ra, ami­kor fi­a­ta­lon ba­rát­nő­im­mel éj­sza­ká­kon át ar­ról be­szél­get­tünk, hogy ki va­ló hoz­zánk, és ki nem, mi­ért gon­dol­juk úgy valakiről, hogy igen, és mi­ért úgy, hogy egy­ál­ta­lán nem.

Nap­ja­ink­ban az idő egy ki­csit ki­to­ló­dott, a hely­zet meg­vál­to­zott. A fi­a­ta­lok – leg­alább­is so­kan kö­zü­lük – ar­ra tö­rek­sze­nek, hogy a hú­szas éve­ik­ben fel­ké­szül­je­nek a fel­nőtt élet­re: is­ko­lá­ba jár­nak, ta­nul­nak, ba­rát­koz­nak, is­mer­ked­nek egy­más­sal, mun­ká­ba áll­nak, kü­lön­bö­ző mun­ka­kö­rök­ben sze­rez­nek új is­me­re­te­ket, majd vál­toz­tat­nak – gyűj­tik a tapasztalatai­kat. Ez így van a pár­ke­re­sés­sel, pár­vá­lasz­tás­sal is: fi­gyel­nek, kap­cso­la­to­kat ala­kí­ta­nak, vál­toz­tat­nak, új­ra­kez­de­nek, és a ta­pasz­tal­tak­ból le­von­ják a kö­vet­kez­te­té­se­ket. Mind­ad­dig, amíg meg nem ta­lál­ják, akit ke­res­nek, amíg meg nem ta­lál­ják azt a sze­mélyt, aki­ről azt gon­dol­ják, hogy ő az, aki­re vágy­tak, ő az iga­zi! Ő a hoz­zá­juk va­ló!

S ez a nagy kér­dés! Ki a hoz­zánk va­ló? Ki és mi­lyen le­gyen a pá­runk?

1990-ben pszi­cho­ló­gus­ként meg­is­mer­ked­tem egy sze­mé­lyi­ség­el­mé­let­tel, a tranz­ak­ció­ana­lí­zis­sel, amely na­gyon-na­gyon el­gon­dol­kod­ta­tott. Szin­te azt mond­hat­nám, hogy az ál­ta­la szer­zett tu­dás meg­vál­toz­tat­ta az ön­ma­gam­hoz és az em­ber­tár­sa­im­hoz va­ló vi­szo­nyo­mat. Se­gí­tett az el­mé­let ab­ban is, hogy job­ban meg­ért­sem, mi­ért vi­sel­ked­nek így vagy úgy az em­be­rek egy bi­zo­nyos hely­zet­ben. Ki mit mi­ért csi­nál, ho­gyan vi­sel­ke­dik, ho­gyan dönt pél­dá­ul egy konf­lik­tu­sos vagy kri­ti­kus hely­zet­ben? Azon is el­gon­dol­kod­tam, hogy mi­lyen ha­tal­mas je­len­tő­sé­ge van az élet­ben an­nak, hogy ki lesz a tár­sunk. Jó­ban, rossz­ban! Azon is tör­tem a fe­jem, hogy an­nak ide­jén én mi­ért a pá­ro­mat vá­lasz­tot­tam, és va­jon ő mi­ért en­gem.

A tranz­ak­ció­ana­lí­zist Eric Ber­ne (ame­ri­kai or­vos-pszi­chi­á­ter) dol­goz­ta ki az öt­ve­nes évek­ben. Ma Ma­gyar­or­szá­gon is egy­re több em­ber ér­dek­lő­dik irán­ta, egy­re több szak­könyv je­le­nik meg for­dí­tás­ban.

Mi az el­mé­let lé­nye­ge? Ho­gyan hasz­no­sít­ha­tó a min­den­na­pok­ban? Pél­dá­ul ho­gyan se­gít­het a pár­vá­lasz­tás­ban?

Ami­kor két em­ber egy­más­sal kap­cso­lat­ba lép, tranz­ak­ci­ót lé­te­sít, ez azt je­len­ti, hogy az egyik em­ber egy bi­zo­nyos in­gert küld a má­sik fe­lé, mely­re a má­sik vá­la­szol. A tranz­ak­ció a tár­sas érint­ke­zés alap­egy­sé­ge, amely ele­mez­he­tő (ana­li­zál­ha­tó), in­nen szár­ma­zik az el­mé­let el­ne­ve­zé­se is. Eric Ber­ne azt ál­lít­ja, hogy az em­ber­nek meg­van a le­he­tő­sé­ge ar­ra, hogy vá­lasszon, hogy dönt­sön, mi­ként re­a­gál egy in­ger­re. Eh­hez jó, ha tud­ja, ho­gyan tör­té­nik a dön­tés, a re­a­gá­lás.

Ber­ne egyik kulcs­fo­gal­ma és fon­tos gon­do­la­ta: az én­ál­la­pot és az én­ál­la­pot­mo­dell. Mit ne­ve­zünk én­ál­la­pot­nak? Az én­ál­la­pot az egy­más­hoz kap­cso­ló­dó vi­sel­ke­dés­mó­dok, gon­do­la­tok és ér­zé­sek együt­te­se, az a mód, aho­gyan egy hely­zet­ben sze­mé­lyi­sé­günk egy ré­szét moz­gó­sít­juk. Pél­dá­ul: ha egy fiú meg­lát egy lányt, aki­nek fel­tű­nő­en ki van fest­ve a sze­me vagy a szá­ja, gon­dol­hat­ja azt: „Hú, ez túl­zás!”, vagy gon­dol­hat­ja azt: „Iz­gal­mas! Tet­szik ne­kem”, de még azt is gon­dol­hat­ja, hogy „így akar­ja fel­hív­ni ma­gá­ra a fi­gyel­met”.

Pél­dát le­het­ne hoz­ni a lá­nyok ol­da­lá­ról is. Egy csen­des, vissza­fo­gott fi­ú­ról gon­dol­hat­ják a lá­nyok, hogy „biz­tos nincs elég ön­bi­zal­ma”, vagy azt, hogy „bá­tor­ta­lan”, de van, aki­nek ez ki­mon­dot­tan tet­szik, s azt mond­ja: „Az a fon­tos, hogy mit gon­dol, mi­lyen be­lül.”

Mi­ért re­a­gál­nak egy-egy hely­zet­ben kü­lön­bö­ző­kép­pen az em­be­rek? Eric Ber­ne azt mond­ja, hogy min­den egész­sé­ges em­ber­nek van há­rom én­ál­la­po­ta: a Szü­lői, a Fel­nőt­ti és a Gyer­me­ki én­ál­la­po­ta. (Az én­ál­la­po­tok ne­ve­it nagy­be­tű­vel ír­ta, hogy meg­kü­lön­böz­tes­se a ki­fe­je­zé­se­ket a hét­köz­na­pi el­ne­ve­zé­sek­től.)

A Szü­lői én­ál­la­pot azt je­len­ti, hogy úgy vi­sel­ke­dünk, gon­dol­ko­dunk, ahogy a szo­ci­a­li­zá­ció so­rán a szü­le­ink­től, nagy­szü­le­ink­től, más fon­tos, meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyek­től, pél­dá­ul ta­ná­ra­ink­tól, hit­ok­ta­tó­ink­tól, edző­ink­től ta­nul­tuk. Ez az én­ál­la­pot na­gyon fon­tos, mert ez ha­tá­roz­za meg, ho­gyan kell, ho­gyan il­lik egy hely­zet­ben vi­sel­ked­ni. Mint­ha egy bel­ső hang súg­na: „Ezt nem sza­bad!”, vagy: „Légy óva­tos!”

Né­ha a Szü­lői én­ál­la­pot túl szi­go­rú, erő­sen kor­lá­to­zó, s ilyen­kor az em­ber oly­kor túl kri­ti­kus, oly­kor bi­zal­mat­lan, gya­nak­vó lesz; né­ha pe­dig bá­to­rí­tó, erő­sí­tő ez az én­ál­la­pot, eb­ben az eset­ben a sze­mély el­fo­ga­dó, to­le­ráns és bi­za­lom­mal lesz em­ber­tár­sai iránt. A tár­sas vi­sel­ke­dés­hez szük­sé­ges sza­bá­lyok is eb­ből az én­ál­la­pot­ból szár­maz­nak, s a Tíz­pa­ran­cso­lat­ban meg­fo­gal­ma­zott kö­ve­tel­mé­nyek is Szü­lői én­ál­la­po­tunk fon­tos meg­ha­tá­ro­zói, irány­mu­ta­tói.

A Fel­nőt­ti én­ál­la­pot azt je­len­ti, hogy az em­ber ké­pes hig­gad­tan, meg­fon­tol­tan, ra­ci­o­ná­lis mó­don, min­den szem­pon­tot fi­gye­lem­be vé­ve mér­le­gel­ni, dön­te­ni: egy hely­zet­ben, az „itt és most”-ban tisz­tán lát­ni, kér­dez­ni, meg­hall­gat­ni, in­for­má­ci­ót össze­gez­ni és meg­fon­tol­tan vi­sel­ked­ni. Ne­héz hely­ze­tek­ben ez az én­ál­la­pot se­gít a fe­le­lős, hig­gadt vi­sel­ke­dés­ben. Ha nem jól mű­kö­dik, az em­ber za­vart lesz, nem ké­pes gon­dol­kod­ni.

A har­ma­dik én­ál­la­pot Ber­ne sze­rint a Gyer­me­ki, amely ér­zel­mi ala­pú mű­kö­dést je­lent. Nem az in­fan­ti­liz­must, a gyer­me­ki­es vi­sel­ke­dést je­len­ti azon­ban, ha­nem azt, hogy az em­ber ké­pes a gyer­me­ki mű­kö­dés­hez ha­son­ló­an fel­nőtt­ko­rá­ban is kü­lön­bö­ző ér­zel­me­ket érez­ni. Bi­zo­nyos hely­ze­tek­ben le­het dü­hös, le­het szo­mo­rú, és sír­hat, fél­het, és le­het fél­té­keny is! Ez az én­ál­la­pot fe­le­lős azért, hogy sze­re­tünk él­ni, lá­za­doz­ha­tunk, ha nem tet­szik va­la­mi; de azért is, hogy ké­pe­sek le­gyünk egy­más­hoz al­kal­maz­kod­ni, egy­más szem­pont­ja­it fi­gye­lem­be ven­ni.

Az én­ál­la­pot­mo­dell mód ar­ra, hogy min­den­ki meg­vizs­gál­ja, me­lyik én­ál­la­po­tá­ban mit gon­dol va­la­mi­ről, va­la­ki­ről vagy egy hely­zet­ről.

Ta­pasz­ta­la­ta­im sze­rint ér­de­mes rá­te­kin­te­ni egy új kap­cso­lat­ra, a part­ner­re mind­há­rom én­ál­la­po­tunk­ból. Pél­dá­ul: van egy lány, aki na­gyon tet­szik egy fi­ú­nak, de a fiú azt is lát­ja, hogy a lány min­dent, ami­be be­le­kez­dett, ha­mar ab­ba­ha­gyott.

Mit mond ez­zel kap­cso­lat­ban a Szü­lői én­ál­la­pot? „Vi­gyázz, légy óva­tos! Nem elég ki­tar­tó, ve­led sem lesz tü­rel­mes. Té­ged is ha­mar meg­un!” Mit gon­do­lunk a Fel­nőt­ti én­ál­la­po­tunk­ból? „Ha va­la­ki min­dent ha­mar ab­ba­hagy, an­nak nincs elég ki­tar­tá­sa. Va­jon lesz-e elég ki­tar­tá­sa hoz­zám vagy a gyer­me­künk/gyer­me­ke­ink ne­ve­lé­sé­hez vagy a ne­héz hely­ze­tek­kel va­ló meg­küz­dés­hez? Mi le­het az oka an­nak, hogy ed­dig sok min­dent ab­ba­ha­gyott? Volt-e olyan az éle­té­ben, ami­ben pont az el­len­ke­ző­jét tet­te?” Mit érez a Gyer­me­ki én­ál­la­po­tá­ban az em­ber? „Min­dent ab­ba­hagy, de ne­kem tet­szik, hogy bá­tor dön­te­ni. En­gem is ma­gá­val ra­gad a lel­ke­se­dé­se, ahogy egy új do­log­ba be­le­kezd.”

Jól lát­ha­tó, hogy mind­há­rom én­ál­la­pot mű­kö­dé­se fon­tos. Baj van, ha az egyik­re nem fi­gyel az em­ber, vagy ha az egyik én­ál­la­po­ta túl­zot­tan erő­sen mű­kö­dik, s ez­zel le­he­tet­len­né te­szi a má­sik ket­tő­nek a ter­mé­sze­tes meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it. Az sem jó, ha a Szü­lői én­ál­la­pot mű­kö­dé­se túl­zott, és az il­le­tő na­gyon kri­ti­kus lesz, de az sem op­ti­má­lis, ha na­gyon en­ge­dé­keny lesz a má­sik­kal szem­ben.

Ami­kor egy fi­a­tal sze­rel­mes lesz, az nagy­sze­rű do­log, de egy­ben azt is ered­mé­nyez­he­ti, hogy a Gyer­me­ki én­ál­la­pot ér­zel­mi túl­mű­kö­dé­se le­he­tet­len­né te­szi a tisz­ta fe­jű gon­dol­ko­dást, s eb­ből bi­zony baj is le­het! A sze­re­lem vak! – szok­ták mon­da­ni, ami jól mu­tat­ja, hogy a Gyer­me­ki én­ál­la­pot túl­sú­lya nem biz­to­sít­ja a hig­gadt, meg­fon­tolt vi­sel­ke­dést, a ra­ci­o­ná­lis gon­dol­ko­dást, mér­le­ge­lést.

Az én­ál­la­po­tok nem­csak el­ne­ve­zé­sek, ha­nem va­lós vi­sel­ke­dé­sek, gon­do­la­tok, ér­zé­sek, ame­lyek funk­ci­ó­i­kat il­le­tő­en to­vább bont­ha­tó­ak, ele­mez­he­tő­ek. A pár­ke­re­sés, pár­vá­lasz­tás szem­pont­já­ból azért lé­nye­ges meg­ér­te­ni eze­ket, mert egy új kap­cso­lat­ban fon­tos, hogy a két em­ber én­ál­la­po­tai il­lesz­ked­je­nek egy­más­hoz!

A min­den­na­pok­ban ez azt je­len­ti, hogy ha­son­ló le­gyen az ér­ték­rend­jük, a hi­tük, a nor­má­ik stb. (ez a Szü­lői én­ál­la­pot), hogy tud­ja­nak egy­más­ra fi­gyel­ni, együtt gon­dol­kod­ni, ter­vez­ni, ké­pe­sek le­gye­nek meg­va­ló­sí­ta­ni a ter­ve­i­ket (ez a Fel­nőt­ti mű­kö­dés), és hogy sze­res­sék egy­mást, él­vez­zék a má­sik kö­zel­sé­gét, az érin­té­sét, a ve­le töl­tött per­ce­ket, órá­kat és éve­ket.

Egy­sze­rű­nek tű­nik, de még­sem egy­sze­rű! Vi­szont le­he­tő­ség ar­ra, hogy át­gon­dol­juk, mi­lyen le­gyen a pá­runk.

Aki­nek az ér­dek­lő­dé­sét fel­kel­tet­te a té­ma és a tranz­ak­ció­ana­lí­zis, an­nak aján­lom szí­ves fi­gyel­mé­be a Játsz­mák nél­kül cí­mű köny­vet, me­lyet a He­li­kon Ki­adó adott ki több­ször is (szer­kesz­tet­te Já­ró Ka­ta­lin).

Cser­nyik­né dr. Póth Ág­nes