Élő víz

El­ső­ként in­kább vic­ces­nek tű­nik az öt­let, de ami­kor el­ki­ál­tom ma­gam, már tu­dom, hogy nem az. Má­so­dik eme­le­ti ab­la­kom­ból né­zek az ut­cá­ra. Pont a há­zunk ka­pu­ja előt­ti tér­ség­re lá­tok, aho­vá lel­kes ház­gond­no­kunk ha­tal­mas kő­ágyá­sok­ba vi­rá­go­kat ül­te­tett. Mol­nár Fe­renc­cel együtt most el kel­le­ne mon­da­nom azt, hogy mennyi­re nem tud­ják a tá­gas ker­tek­ben élő al­föl­di­ek, du­nán­tú­li­ak, mus­kát­lis ut­cá­kon jár­ká­ló kert­vá­ro­si­ak, hogy mit je­lent a bel­vá­ros nö­vény­te­len­sé­gé­ben egy grund­nyi zöld. Ugyan­ak­kor azt is lá­tom, hogy egy nagy­da­rab em­ber most ép­pen eze­ket, a már szí­ne­se­dő ágyá­so­kat dézs­mál­ja.

A bu­da­pes­ti ut­cák sa­já­tos­sá­ga az, hogy a foly­ton je­len le­vő em­ber­tö­meg el­le­né­re is te­rem­tő­dik oly­kor egy-egy ma­gá­nyos pil­la­nat. A fi­a­ta­lok han­gos­ko­dó csa­pa­ta ép­pen el­vo­nult, egy idős asszony gu­ru­lós be­vá­sár­ló­szaty­rá­val a má­sik irány­ba tá­vo­lo­dik, a ku­tyás lány pe­dig még messze van, kü­lön­ben is az egy­ál­ta­lán nem ku­tya for­má­jú öl­ebé­re kon­cent­rál. A fér­fi kö­rül­néz, ma­rok­ra ra­gad egy tő bü­dös­két, és ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal be­nyom­ja a nej­lon­szaty­rá­ba, a töb­bi mel­lé. A sza­tyor da­ga­do­zik; ké­sőn néz­tem ki az ab­la­kon. En­gem nem lát. Fö­löt­te va­gyok két eme­let­tel.

– Nem sza­bad! – pró­bá­lok dör­gő len­ni.

Ijed­ten néz kö­rül, szin­te meg­saj­ná­lom. Nem tud­ja, hon­nan jön az égi hang. Ha­tal­mas po­cak­ján nad­rág­tar­tó rög­zí­ti me­le­gí­tő­jét. Rö­vid uj­jú, koc­kás in­ge ki­csit med­ve­sze­rű­vé te­szi. Za­var­tan me­ne­kül­ne, de nem tud­ja, mer­re, hi­szen sen­ki nem néz rá, aki­vel szem­ben vé­de­kez­het­ne, nem ér­ti, ki szólt. Így az­tán a le­ve­gő­be, ma­ga elé, a sem­mi fe­lé mond­ja vé­de­ke­ző, han­gos in­du­lat­tal:

– Ez azért van itt!

Egy­szer­re a vi­lág sok­fé­le tit­ka tá­rul elém. Ilyen len­ne a pár­be­szé­dünk Is­ten­nel? Ő egy eme­le­ti ab­lak­ból fi­gyel min­ket, menny­dö­rög ránk, mi pe­dig a sem­mi fe­lé szór­juk át­ka­in­kat? Meg­ré­mü­lök sa­ját ke­gyet­len­sé­gem­től. Ki tud­ja, mi­re kell ne­ki a vi­rág? Le­het, hogy nincs pén­ze, hogy a sa­ját zöld grund­ját meg­te­remt­se, le­het, hogy a te­me­tő­be vi­szi. Hogy me­rek én Is­tent ját­sza­ni egy eme­le­ti ab­lak­ból?

Ahe­lyett, hogy azt ten­ném, amit ő. Le­men­ni, szem­be néz­ni, szót ér­te­ni, meg­ér­te­ni – ezek az ő moz­du­la­tai.

A nej­lon­szaty­ros tol­vaj új­ra meg­is­mét­li, ta­lán, hogy ma­ga is el­higgye:

– Ez azért van itt!

Én pe­dig, már be­le­kény­sze­rül­ve sa­ját is­ten­sé­gem­be, erőt­le­nül ki­ál­tom le két­eme­let­nyi ma­gas­ból:

– Nem.

Ko­czor Ta­más