Kultúrkörök

Egy szé­kely ma­gyar könyv­tá­ros Er­dély­bõl

So­se fe­led­jük nagy­ja­in­kat, so­se fe­led­jük azo­kat a ma­gya­ro­kat, kik úgy szol­gál­ták né­pün­ket, hogy köz­ben vi­lág­ra szó­ló tet­te­ket haj­tot­tak vég­re. Ilyen volt Kõ­rö­si Cso­ma Sán­dor is, aki sa­ját ma­gát szer­te a nagy­vi­lág­ban sze­ré­nyen csak úgy em­le­get­te, hogy egy szé­kely ma­gyar könyv­tá­ros Er­dély­bõl. Pe­dig en­nél jó­val több volt: a ti­be­to­ló­gia aty­ja­ként is tisz­telt tu­dóst em­be­ri helyt­ál­lá­sa mi­att nyil­vá­ní­tot­ták Ja­pán­ban bód­hi­szattvá­nak, vagy­is budd­his­ta szent­nek.

Gróf Szé­che­nyi Ist­ván nem sok­kal ha­lá­la elõtt meg­fes­tet­te Kõrö­si Cso­ma dar­dzsi­lin­gi sír­ját, a kép alá pe­dig ezt a fel­ira­tot he­lyez­te: „Egy sze­gény ár­va ma­gyar, ki pénz és taps nél­kül, de el­szánt ki­tar­tó ha­za­fi­ság­tól lel­ke­sít­ve böl­csõ­jét ke­res­te a ma­gyar­nak, és vég­re össze­ros­kadt fá­ra­dal­mai alatt. Tá­vol a ha­zá­tól alussza itt örök ál­mát, de él min­den jobb ma­gyar­nak lel­ké­ben.” (Alsó képünkön.)

Ki volt hát ez az em­ber? Ki volt Kõ­rö­si Cso­ma Sán­dor, aki két­száz­hu­szon­öt év­vel ez­elõtt, 1784. már­ci­us 27-én egy sze­gény sor­sú szé­kely kis­ne­me­si csa­lád ha­to­dik gyer­me­ke­ként lát­ta meg a nap­vi­lá­got? Nyel­vész? Ori­en­ta­lis­ta? Tu­dós? Több: egy nagy­sze­rû em­ber, aki nem­ze­dé­ké­nek pél­da­ké­pe lett.

Kör­nye­ze­te már ko­rán fel­fi­gyelt te­het­sé­gé­re. Ele­mi is­ko­lai ta­nul­má­nyai be­fe­jez­té­vel ezért édes­ap­ja rög­vest a nagy­enye­di Beth­len Gá­bor Kol­lé­gi­um­ba írat­ta, ahol „szol­ga­di­ák­ként” ta­nult. Ké­sõb­bi fel­jegy­zé­se­i­bõl tud­juk, hogy itt, az er­dé­lyi égig érõ he­gyek kö­zött ha­tá­roz­ta el: meg­ta­lál­ja a ma­gya­rok õs­ha­zá­ját. Egész éle­té­ben ez a vágy haj­tot­ta.

Ta­nul­má­nya­it ko­ra leg­jobb is­ko­lá­i­ban foly­tat­ta: Bécs­ben, Hei­del­berg­ben és Göt­tin­gen­ben, ahol an­gol ösz­tön­dí­jas­ként Jo­hann Gottfried ta­nít­vá­nya­ként ori­en­ta­lisz­ti­ká­val fog­lal­ko­zott. Ek­kor már ti­zen­há­rom nyel­ven írt, ol­va­sott. Az egye­tem el­vég­zé­se után egy röp­ke idõ­re ha­za­tért ugyan Er­dély­be, hogy az­tán a Vö­rös­to­rony-szo­ro­son ke­resz­tül el­hagy­ja.

So­ha töb­bé nem tért vissza. 1819. no­vem­ber 28-át mu­ta­tott ek­kor a nap­tár. „El­ha­tá­roz­tam, hogy el­ha­gyom ha­zá­mat, s Ke­let­re jö­vök, s ahogy csak le­het, biz­to­sít­ván min­den­na­pi ke­nye­re­met, egész éle­te­met oly tu­do­má­nyok­nak szen­te­lem, me­lyek a jö­võ­ben hasz­ná­ra le­het­nek az eu­ró­pai tu­dós vi­lág­nak, és kü­lö­nös vi­lá­got vet­het­nek bi­zo­nyos, még ho­mály­ban lé­võ ada­tok­ra nem­ze­tem tör­té­ne­té­ben” – ír­ta egyik le­ve­lé­ben.

Ka­lan­dos út­ja Bu­ka­rest­ben kez­dõ­dött, majd Kons­tan­ti­ná­poly, Ale­xand­ria, Bej­rút és Alep­po kö­vet­ke­zett. Bag­dad­ba már ázsi­ai öl­tö­zet­ben ér­ke­zett. Itt a szlo­vák szár­ma­zá­sú An­ton Swo­bo­dá­nál la­kott, aki­vel az oly hosszú út után új­ra ma­gya­rul tár­sa­log­ha­tott. A Fel­vi­dék­rõl el­szár­ma­zott ke­res­ke­dõ anya­gi tá­mo­ga­tá­sá­val ju­tott az­tán Te­he­rán­ba, ahol biz­ton­sá­gi okok mi­att le­tét­be he­lyez­te ira­ta­it, és fel­vet­te a Szkan­der bég ne­vet. Bu­ha­ra kö­vet­ke­zett, majd Ka­bul érin­té­sé­vel ju­tott Bel­sõ-Ázsi­á­ba.

A 3446 mé­ter ma­gas Zo­dzsi-há­gón 1822 jú­ni­u­sá­ban kelt át. Kas­mír­ban meg­is­mer­ke­dett Wil­li­am Moorc­roft an­gol kor­mány­meg­bí­zot­tal, az õ ösz­tön­zé­sé­re kez­dett a ti­be­ti nyelv­vel és iro­da­lom­mal fog­lal­koz­ni. A zansz­ká­ri ko­los­tor­ban több ezer ti­be­ti nyel­vû köny­vet ol­va­sott át. Azt re­mél­te, hogy az õsi ira­tok kö­zött a ma­gya­rok ere­de­té­re is ta­lál bi­zo­nyí­té­kot. Itt ké­szí­tet­te el a Ti­bet tör­té­nel­mét, föld­raj­zát és iro­dal­mát fel­dol­go­zó nagy mû­vét, va­la­mint össze­ál­lí­tott egy har­minc­ezer szó­ból ál­ló szó­jegy­zé­ket.

Eu­ró­pai em­ber szá­má­ra szin­te el­vi­sel­he­tet­le­nül ri­deg kö­rül­mé­nyek kö­zött dol­go­zott. A leg­na­gyobb hi­deg­ben, egy szûk, fû­tés nél­kü­li cel­lá­ban vé­gez­te tu­do­má­nyos mun­ká­ját. A ké­mény­te­len szo­bát csak egy kis, föld­re ra­kott tûz­hellyel lehetett fû­te­ni, de a fel­szál­ló füst annyi­ra csíp­te a sze­mét, hogy nem tu­dott mi­at­ta ol­vas­ni. Jak­va­jas te­á­ba áz­ta­tott ár­pa­le­ves volt egye­dü­li ele­de­le.

Élet­út­já­nak kö­vet­ke­zõ ál­lo­má­sán sem járt job­ban, hi­szen ami­kor 1824 ok­tó­be­ré­ben el­hagy­ta a ko­los­tort, és Sza­bát­hu­ba ér­ke­zett, az an­go­lok kém­nek néz­ték. Csak az­zal tud­ta iga­zol­ni ma­gát, ha meg­ír­ja az élet­út­ját. Je­len­té­sét a brit fõ­kor­mány­zó­ság hasz­nos­nak ítél­te, és cse­kély anya­gi tá­mo­ga­tást nyúj­tott számára, amely­nek kö­szön­he­tõ­en foly­tat­hat­ta ku­ta­tá­sa­it. Elõ­ször a phuk­tá­li, majd a kanam­ba­ni ko­los­tort ke­res­te fel.

Ez utób­bi lett Kõ­rö­si Cso­ma leg­ter­mé­ke­nyebb hely­szí­ne, hi­szen el­ol­vas­hat­ta a lá­ma­is­ta ká­non mind a két­száz­hu­szon­öt kö­te­tét. Itt fe­jez­te be ti­be­ti szó­tá­rát és nyelv­ta­nát, va­la­mint el­ké­szí­tet­te a budd­his­ta ter­mi­no­ló­gi­ai szó­tár kéz­ira­tát is. És még va­la­mi­ért fon­tos szá­munk­ra ez a hely. Azért, mert a ti­be­ti te­ker­csek kö­zött a budd­his­ták Je­ru­zsá­le­mé­rõl, a me­sés Shamba­la or­szág­ról is ol­va­sott, amely a ke­le­ti fel­fo­gás sze­rint a böl­cses­ség tár­há­za. Az uj­gu­rok él­tek itt. „Tö­ké­le­te­sen meg va­gyok gyõ­zõd­ve, hogy a mi ele­ink ezen vi­dé­kek­rõl szál­lot­tak le mint kul­tusz­nem­ze­tek, a Krisz­tus elõtt több szá­za­dok­kal” – ír­ta né­pünk ere­de­té­re utal­va.

Mun­kál­ko­dá­sa ek­kor már nem­zet­kö­zi fi­gyel­met él­ve­zett, hi­szen 1830 már­ci­u­sá­ban a Ro­yal Asi­a­tic So­ci­ety ren­des tag­já­vá vá­lasz­tot­ta. Egy év­vel ké­sõbb Kal­kut­tá­ba ér­ke­zett, hogy el­lás­sa a Ben­gá­li Ázsi­ai Tár­sa­ság könyv­tá­ro­si tisz­tét. Itt ad­ták ki ti­be­ti–an­gol és an­gol–ti­be­ti szó­tá­rát, amely­bõl öt­ven-öt­ven pél­dányt ha­zá­já­ba kül­dött. A Ma­gyar Tu­dós Tár­sa­ság 1833. no­vem­ber 15-én vá­lasz­tot­ta le­ve­le­zõ tag­já­vá. Né­hány hó­nap­pal ké­sõbb a Ben­gá­li Ázsi­ai Tár­sa­ság vá­lasz­tot­ta tisz­te­let­be­li tag­ja­i­nak so­rá­ba. A kö­vet­ke­zõ évek­ben Észak-Ben­gá­li­á­ban a nyelv­ro­ko­ní­tás mód­sze­ré­vel ke­res­te a ma­gya­rok õs­ha­zá­ját. „…el­len­tét­ben a finn–ma­gyar el­mé­let mel­lett kar­dos­ko­dók meg­nyi­lat­ko­zá­sa­i­val, a ma­gyar nép igen­is At­ti­la né­pe” – ír­ta egyik fel­jegy­zé­sé­ben.

Kal­kut­tai könyv­tá­ro­si ál­lá­sát 1837-ben vet­te vissza, hogy re­me­tei ma­gá­nya kö­ze­pet­te ren­dez­ni tud­ja az ad­dig fel­hal­mo­zott jegy­ze­te­it. Utol­só, vég­ze­tes­nek is mond­ha­tó ex­pe­dí­ci­ó­já­ra 1842-ben in­dult. Lhá­szá­ba kí­vánt el­jut­ni, de Dar­dzsi­ling­nél nem ju­tott to­vább. Ma­lá­ri­át ka­pott, és áp­ri­lis 11-én meg­halt. Az eu­ró­pai te­me­tõ­ben he­lyez­ték vég­sõ nyu­ga­lom­ra. Az­óta is ott nyug­szik, a Hi­ma­lá­ja má­so­dik leg­ma­ga­sabb csú­csá­nak ár­nyé­ká­ban.

Je­zsó Ákos