Keresztény szemmel

A kö­zel­gő ün­nep­re gon­dol­va pró­bá­lom meg­idéz­ni nagy ki­rá­lyun­kat. Mi­lyen le­he­tett? Ho­gyan né­zett ki, mi­lyen volt a hang­ja? Volt-e mo­soly fá­radt ar­cán annyi or­szá­gos gond kö­zött? So­mo­gyi Győ­ző Szent Ist­ván-olaj­ké­pe író­asz­ta­lom ré­gi dí­sze. Arany­su­ga­ras, tün­dök­lő ko­ro­ná­val te­kint a ki­rály jö­ven­dő szá­za­dok­ba. Tes­ti­ va­ló­já­ban is próbálom látni a ki­rályt – szob­rok él­nek ben­nem, ők lép­nek ide elém au­gusz­tus tűz-nyár ün­ne­pén.

Var­ga Im­re szob­rász­mű­vész­nek az Ist­ván ki­rályt és Má­ri­át, a Ma­gya­rok Nagy­asszo­nyát föl­ra­gyog­ta­tó kom­po­zí­ci­ó­ja az egyik leg­szebb múlt­idé­zés (alsó képünkön). A ró­mai Szent Pé­ter-ba­zi­li­ka al­temp­lo­má­ban lát­ha­tó mű ki­fe­je­zi ere­de­tün­ket s az eu­ró­pai ál­la­mok kö­zé va­ló be­fo­gad­ta­tá­sun­kat. A ká­pol­na fő­fa­lát be­bo­rít­ja az arany­ra­gyo­gá­sú dom­bor­mű: a hon­fog­la­lás ko­ri tar­soly­le­me­zek min­tá­za­tá­ban élet­fa lát­ha­tó. A kö­zép­pont­ban cso­da­szar­va­sok. Előt­te a me­ren­gő, fen­sé­ges ar­cú pa­raszt Ma­don­na. Bal kar­ján tá­vol­ba te­kin­tő fi­át tart­ja óvó sze­re­tet­tel. Az ide ve­ze­tő lép­cső­sor utol­só fo­ká­ról lép elénk Szent Ist­ván ki­rá­lyunk. Pán­cél­ing­ben, vál­lán króm­acél pa­lást ne­héz hím­zé­sei; fe­jén hun dísszel ékí­tett ab­roncs­ko­ro­na.

Né­zem az idő­sö­dő ar­cot, ag­go­da­lom és ra­gyo­gás fe­szül raj­ta egy­szer­re. Mi­ért a szo­mo­rú­ság? A reb­be­nő pil­la­nat­ban ott buj­kál az el­múlt ezer év el­bu­ká­sa­i­nak és talp­ra ál­lá­sainak küz­del­me. Fél­tő elő­re­lá­tá­sa. Szent Ist­ván né­pe va­gyunk. Ez a szi­go­rú te­kin­tet mu­tat­ta az irányt ne­héz szá­za­do­kon át, és mu­tat­ja az új év­ez­red­ben is. Egy­re hal­ku­lób­ban, de hal­la­ni a ki­rály üze­ne­tét: ha nem vál­tunk ren­det, el­pusz­tu­lunk! Élőbb és ele­ve­nebb ez az in­te­lem, mint va­la­ha.

Töp­ren­gő, átvir­rasz­tott éj­sza­kák hoz­ták meg a dön­té­sét: meg csak ak­kor ma­rad­ha­tunk, ha po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi rend­sze­rün­ket más­fe­lé for­dít­juk. Eu­ró­pa szel­le­mé­nek meg­fe­le­lő köz­pon­to­sí­tott ki­rá­lyi ha­ta­lom­ felé. Így lett a ma­gya­rok­ból új ar­cú nép, új­já­szü­le­tett, nyu­ga­ti ke­resz­tény, lett a ke­le­ti­ből eu­ró­pai ma­gyar. Küz­del­mes ezer esz­ten­dő óta azok va­gyunk, ami­vé Ist­ván ki­rály fegy­vert for­ga­tó, tör­vé­nye­ket alá­író ke­ze gyúrt ben­nün­ket.

És ez nem ment szen­ve­dés, ál­do­zat­ho­za­tal nél­kül. Jól tud­ta ezt el­ső ki­rá­lyunk. Ezért nem múlt el ar­cá­ról a fáj­da­lom. Lát­ja, mi­vé let­tünk, új­ból szol­ga­ság­ba bu­tul­tunk… De Szent Ist­ván nem nyug­szik, föl­ráz na­pon­ta, és mond­ja és mond­ja: fá­rad­tan, té­pet­ten és sze­gé­nyen, de to­vább a sö­tét­ből a fény fe­lé! Hisz ben­nünk: e te­nyér­nyi meg­ma­radt föld­da­ra­bon élő ma­gya­rok el­ju­tunk a sza­bad­ság­ba.

Mint­ha fel­gyor­sult vol­na az idő, öt év­ti­zed alatt tör­té­nel­münk so­ha nem lá­tott mély­pont­já­ra süllyed­tünk. Fal­va­ink el­nép­te­le­ned­tek, a ma­ra­dék ta­nyá­kat és ker­te­ket vé­gig­ra­bol­ták, el­öre­ge­dett a nem­zet, a fér­fi­ak vár­ha­tó élet­tar­ta­ma tíz év­vel rö­vi­debb, a nők na­gyobb ré­sze be­le­rok­kant az em­ber­fe­let­ti vál­la­lá­sok­ba, az if­jú­ság jö­vő­ké­pe so­ha nem volt ilyen pesszi­mis­ta, a ha­tá­ron tú­li ma­gya­ro­kat na­pon­ta meg­aláz­zák, ha­lá­lo­san meg­fe­nye­ge­tik…

Nincs to­vább. Min­den tar­ta­lék el­fo­gyott, min­den erő­for­rás ki­me­rült.

Ege­ken át zeng Szent Ist­ván ki­rá­lyunk né­ma ki­ál­tá­sa: Til­ta­kozz, ne add meg ma­gad a rom­lás­nak! Vedd a ke­zed­be sa­ját sorsodat és nem­ze­ted sor­sát! Te­gyük fél­re sér­tő­dött­sé­gün­ket, áll­junk vég­re össze, ma­gya­rok! Együtt könnyebb, együtt min­den le­het­sé­ges.

Mind­ezt most is Szent Ist­ván-i aka­rat­tal, erő­vel és cél­ra­tö­rés­sel le­het vég­hez­vin­nünk. Az út­ba in­dí­tók ke­gyel­mé­vel. A szent csa­lád pél­dá­já­val: Jé­zus, Má­ria és Jó­zsef sze­re­te­té­vel. Ist­ván, Gi­zel­la és Im­re her­ceg örö­mé­vel és fáj­dal­má­val. Az or­szág­épí­tők­kel: Adal­bert­tel, Asz­trik­kal, Gel­lért­tel, Mór­ral, Se­bes­tyén­nel…

Ma­gyar­nak len­ni: Ist­ván ki­rály sze­rint er­köl­csi fo­ga­lom. Mert sen­kit nem tesz ma­gyar­rá az, hogy ma­gya­rul be­szél. És az sem, hogy ma­gyar­nak vall­ja ma­gát. Ma­gyar­sá­gun­kat er­köl­csi tet­tek­kel kell ki­küz­de­ni. És ez a leg­ne­he­zebb. Ma­gyar­nak len­ni: hit. Hit ab­ban, hogy a ma­gyar­ság­nak kül­de­té­se van. Is­ten akar ve­lünk va­la­mit. Ma­gyar­nak len­ni: el nem fo­gyó sze­re­tet. Nem szű­nő ámu­la­ta anya­föl­dünk­nek, di­cső­sé­ges, hő­si tör­té­nel­münk­nek, tisz­ta ar­cú sze­gé­nye­i­nek és meg­alá­zot­ta­i­nak… És ten­ni és te­rem­te­ni szün­te­le­nül.

Szent Ist­ván meg­hall­gat­ta pré­di­ká­to­ra­it, és meg­je­gyez­te: ma­gyar­nak len­ni annyi, mint ke­resz­tény­nek len­ni. Fia, Szent Im­re csen­de­sen hoz­zá­tet­te: ke­resz­tény­ség annyi, mint hő­si­es­ség! Ma, 2009-ben en­nél nincs ne­he­zebb. Is­ten­te­len vi­lá­gunk­ban, Jé­zus nél­kü­li or­szá­gunk­ban, mé­cses­ként vi­lág­ló ke­resz­tény­ként, még­is val­la­nunk kell nagy ki­rá­lyunk­ról.

Mon­da­nunk új­ból ta­ní­tá­sát, a jó pász­tor ag­go­dal­mát: egye­dül Is­ten­ben bíz­zunk. De csak az bí­zik ben­ne iga­zán, aki el­in­dul fe­lé­je, aki ke­­re­si és meg­ta­lál­ja, aho­gyan ma­gyar ál­la­munk meg­ala­pí­tó­ja, el­ső nagy ki­rá­lyunk, Szent Ist­ván meg­ta­lál­ta.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos