A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 11. VA­SÁR­NAP - LK 17,7–10

„Úr­nak szol­gái mind­nyá­jan, / Áld­já­tok ne­vét nagy ví­gan” – éne­kel­jük re­for­má­tus test­vé­re­ink­kel kö­zö­sen az ősi éne­ket. Éle­tünk alap­hely­ze­tét jel­zi ez – amint igénk is er­ről ta­nús­ko­dik. Van úr és van szol­ga. Jé­zus az úr, és mi, ta­nít­vá­nyai va­gyunk a szol­gák. Mi­előtt azon­ban ez a be­so­ro­lás – ép­pen a vi­lá­gi ana­ló­gia mi­att – ke­se­rű száj­ízt okoz­na ne­künk, meg­tud­hat­juk, meg­ért­het­jük, tu­da­to­sít­hat­juk, hogy a mi Urunk szol­gá­já­nak len­ni egé­szen más.

Sok­szor úgy lát­ja az em­ber: a ke­resz­tény­ség­ben át­ala­kul­nak a vi­lág sza­bá­lyai, meg­vál­toz­nak a meg­szo­kott nor­mák, tel­je­sen más lesz az, ami a hét­köz­na­pok­ban ter­mé­sze­tes, és szin­te a fe­je te­te­jé­re áll min­den.

Ne­künk vi­szont épp azt kell meg­lá­tunk, hogy mind­ez pont for­dít­va van. Nem a ke­resz­tény­ség bo­lon­dít­ja meg a ter­mé­sze­tes, jól mű­kö­dő, ren­de­zett vi­lá­got, ha­nem el­len­ke­ző­leg: Is­ten jó és nagy rend­jét ál­lí­tot­ta fe­je te­te­jé­re a vi­lág. Az, ami jó volt, el­rom­lott, ami ter­mé­sze­tes volt, ter­mé­szet­el­le­nes­sé vált, ami ren­de­zett volt, ka­o­ti­kus lett. S ami még en­nél is ször­nyűbb: az em­ber úgy hoz­zá­szo­kott eh­hez, hogy fel­bo­rult az ér­ték­rend­je, és azt mond­ja jó­nak, ami rossz, azt mond­ja ter­mé­sze­tes­nek, ami ter­mé­szet­el­le­nes. És fur­csáll­ja, ha a dol­gok vissza­áll­nak, szo­kat­lan­nak íté­li, ha az ügyek a he­lyük­re ke­rül­nek.

Va­ló­ban rossz száj­íz­zel mond­juk ki: úr és szol­ga. Mert ar­ra gon­do­lunk, hogy az úr azért van, hogy ki­zsák­má­nyol­jon, ki­zsi­ge­rel­jen, hasz­not húz­zon be­lő­lünk, hogy tönk­rete­gyen min­ket. A szol­ga ki­szol­gál­ta­tott, nem le­het ön­ál­ló sza­va, gon­do­la­ta, s csak azt te­he­ti, amit az úr mond. Lé­te be van zár­va a szol­ga­ság rab­sá­gá­ba. Nem él­he­ti sa­ját éle­tét, ha­nem má­sok alá ren­del­ve kell ten­get­nie min­den­nap­ja­it.

Ami­kor azon­ban a Szent­írás urat és szol­gá­kat em­lít, ak­kor egé­szen más ma­ga­tar­tás­for­mák­ról, in­dí­ték­ról, vi­szony­ról, kap­cso­lat­ról be­szél. A Bib­lia ta­nú­sá­ga sze­rint az úr azért van, hogy szol­gá­já­nak éle­tet ad­jon, éle­tét gon­doz­za, fenn­tart­sa, ki­tel­je­sít­se. A szol­ga pe­dig azért van, hogy urá­ért él­jen, és él­vez­ze ura kö­zel­sé­gét.

S ha fe­je te­te­jé­re állt ér­ték­rend­ről be­szél­tünk, ak­kor még azt is hoz­zá kell fűz­nünk, hogy Jé­zus a be­szé­de­i­ben, s kü­lö­nö­sen is a pél­dá­za­ta­i­ban nem Is­tent ha­son­lít­ja eh­hez vagy ah­hoz, ha­nem a kép for­dít­va ér­ten­dő: a föl­di úr olyan (le­het), mint az Úr, a föl­di édes­apa olyan (le­het), mint a mennyei Atya – őrá kell ha­son­lí­ta­nia. A ke­nyér ha­son­lít az élet ke­nye­ré­hez, a föl­di vi­lá­gos­ság a vi­lág vi­lá­gos­sá­gá­hoz, a pász­to­rok a jó pász­tor­hoz stb.

Le­het, hogy ezt a – mi­énk­től, a vi­lá­gé­tól el­té­rő – nyel­vet, ki­fe­je­zés­mó­dot, je­len­tés­tar­tal­mat ta­nul­nunk kell. De ér­de­mes, hi­szen ál­ta­la egy új, egy iga­zi, egy ér­té­kes vi­lág tá­rul fel előt­tünk: Is­ten vi­lá­ga, az iga­zi va­ló­ság, az, ahon­nan jö­vünk, s aho­va ké­szü­lünk – de már itt ré­szünk le­het ben­ne.

Így ér­ke­zünk vissza a mai va­sár­nap igé­jé­hez: Krisz­tus az Úr, mi va­gyunk a szol­gák. Ő tud­ja kül­de­té­sét, tud­ja, mi­ért küld­te az Atya. Ő tud­ja, mit je­lent úr­nak len­ni: ho­gyan ve­zet­het min­ket, gon­dos­kod­hat ró­lunk, óv­hat meg a baj­tól, mi­ként irá­nyít­hat, s mi mó­don jut­tat­hat ben­nün­ket cél­ba. De va­jon mi tud­juk-e, ki­hez tar­to­zunk, mi a kül­de­té­sünk, mi is a fel­ada­tunk, ho­gyan vi­szo­nyul­junk, mi­té­vők le­gyünk? Ezek­re a kér­dé­sek­re a sa­ját ér­de­künk­ben kell vá­la­szol­nunk – ön­ma­gunk­nak is, Urunk­nak is.

Amit te­szünk – a min­den­na­pok fel­ada­ta­it, a jót, az em­be­rit –, nem kény­szer­ből tesszük, ha­nem azért, mert tud­hat­juk, hogy fel­ada­ta­ink­nak van ér­tel­mük, van cél­juk: gaz­dán­kat, Urun­kat szol­gál­juk ve­le. Nem azért tesszük, mert kor­báccsal haj­ta­nak min­ket, ha­nem azért, mert jó ne­ki dol­goz­ni, jó ne­ki örö­met sze­rez­ni, jó be­le­si­mul­ni az ér­tel­mes rend­be.

Az Úr­hoz va­ló vi­szo­nyunk át­ér­tel­me­zi, át­ér­té­ke­li min­den te­vé­keny­sé­gün­ket, mun­kán­kat, cse­le­ke­de­tün­ket. A na­pi, ke­nyér­ke­re­ső mun­kánk is­ten­tisz­te­let­té vá­lik, a má­so­kért va­ló te­vé­keny fe­le­lős­ség­vál­la­lás ál­dott szol­gá­lat­tá lesz. A jó cé­lért va­ló mun­ka fá­rad­sá­ga is más ér­zés! Urunk pa­ran­csa­it ter­mé­sze­tes­nek érez­zük, hi­szen az iga­zi úr nem ér­tel­met­le­nül pa­ran­csol­gat, fö­lös­le­ge­sen ug­rál­tat, le­he­tet­lent kér­ve uta­sít­gat. El­len­ke­ző­leg, amit kér, elő­ír, pa­ran­csol, a mi ér­de­künk­ben te­szi, sőt még erőt – lel­ki és fi­zi­kai erőt – is ad hoz­zá, hogy vég­re­hajt­suk, meg­te­gyük.

Az az alá­zat, amely­ről igénk be­szél, nem meg­aláz­ko­dás, nem va­la­mi­fé­le em­ber­hez mél­tat­lan haj­lon­gás, ha­nem a tu­da­tos el­fo­ga­dás­ból adó­dó ma­ga­tar­tás­for­ma. Csak az iden­ti­tás­za­va­ros em­ber nem tud­ja, hogy ki­hez, mi­hez tar­to­zik, s mi a dol­ga. A jé­zu­si ta­nít­vány tisz­tá­ban van az­zal: Urá­hoz kö­tő­dik. Ve­le ér­tel­mes és tel­jes az éle­te.

A ke­resz­tény em­ber az Úr szol­gá­ja. Nem meg­alá­zó hely­zet ez! Ép­pen el­len­ke­ző­leg: ki­vált­ság, biz­ton­ság, pers­pek­tí­va.

Ki­vált­ság: hi­szen nem akár­ki­nek a szol­gá­la­tá­ban ál­lunk! A leg­ma­ga­sabb rang a vi­lág urá­nak szol­gá­ja­ként él­ni, hi­szen ez azt is je­len­ti, hogy az ő erő­te­ré­ben va­gyunk, él­vez­het­jük kö­zel­sé­gét, ré­szünk le­het ab­ban, ami az övé.

Ugyan­ak­kor biz­ton­sá­g is, mivel nem va­gyunk ki­szol­gál­tat­va olyan ha­tal­mak­nak, ame­lyek ké­nyük-ked­vük sze­rint bán­nak ve­lünk: em­be­rek­nek, des­po­ták­nak, meg­fog­ha­tat­lan és még­is rom­bo­ló, go­nosz erők­nek. Mi – Urunk kö­ze­lé­ben – biz­ton­ság­ban va­gyunk.

S vé­gül pers­pek­tí­vát is je­lent. Úgy is, hogy az ő szol­gá­la­tá­ban nem vá­lunk mun­ka­nél­kü­li­vé. Min­dig lesz dol­gunk, fel­ada­tunk, kül­de­té­sünk. So­ha nem le­szünk fö­lös­le­ges­sé. És úgy is, hogy éle­tünk – amely már itt az ő szol­gá­la­tá­ban zaj­lik – ki­tel­je­sed­het oda­át, ahol fel­sza­ba­dul­tan, bol­do­gan vé­gez­het­jük egyet­len szol­gá­la­tun­kat: az is­tendi­csé­ret szol­gá­la­tát.

„Úr­nak szol­gái mind­nyá­jan, / Áld­já­tok ne­vét nagy ví­gan!”

Imád­koz­zunk! Urunk, te szol­ga let­tél ér­tünk, min­den­ki szol­gá­ja, hogy fel­emelj és meg­ments min­ket. Kö­szön­jük ne­ked, hogy sze­re­te­ted fel­emel, ran­got, biz­ton­sá­got, táv­la­to­kat ad. Ké­rünk, hogy meg­ért­sük a nagy­sze­rű hírt: egész éle­tünk a te erő­te­red­be ke­rül­het, és bol­dog szol­gá­lat­tá vál­hat. Add, hogy Urunk­nak vall­junk és tud­junk té­ged! Ámen.

Dr. Ha­fen­scher Ká­roly (ifj.)