Kultúrkörök

Kap­hat-e író na­gyobb ju­tal­mat an­nál, hogy egy egész nép sze­re­ti? „Elek apó”-ként em­le­ge­ti? Hogy if­jak és öre­gek ol­vas­sák gaz­dag élet­mű­vét? Nem kap­hat mél­tóbb el­is­me­rést, hi­szen ez időt­len idő­re szól. Még ak­kor is, ha Be­ne­dek Elek hosszú éle­té­ben volt re­bel­lis, na­iv szé­kely­men­tő, nem­zet­ne­ve­lő… Írá­sa­it ki­ki­ál­tot­ták nép­sze­rű­nek és nép­sze­rűt­len­nek; ül­döz­ték mint tör­té­nel­mi ro­man­ti­kát, volt – so­ká­ig – in­de­xen, ma­ra­dé­ka­i­ban ku­lák is, és még mi min­den… Per­sze az iga­zi írót, a föl­fe­lé su­ha­nó csil­la­got nem le­het el­né­mí­ta­ni.

A szé­kely író, új­ság­író száz­öt­ven éve, 1859. szep­tem­ber 30-án szü­le­tett Kis­ba­con­ban, és ugyan­ott halt meg 1929. au­gusz­tus 17-én.

Gyö­nyö­rű má­jus­idő­ben tar­tot­ták 1969-ben em­lék­há­zá­nak ava­tó­ün­nep­sé­gét. Bö­zö­di György, Ba­logh Ed­gár, Bar­ta­lis Já­nos, Hor­váth Ist­ván mel­lett a min­dig mo­so­lyos Sü­tő And­rás ka­la­u­zolt ben­nün­ket var­gya­si ba­rá­tok­hoz; de­ré­kig érő fű­ten­ger­ben Kosály­ba és Se­ges­vár­ra, ahon­nan sze­ké­ren, te­her­au­tón jöt­tek az em­be­rek. Kis­ba­con­ban a kes­keny út két ol­da­lán föl az osz­lop­er­ké­lyes em­lék­há­zig kar­csú nyír­fák je­lez­ték az irányt, és az ün­nep­lő­be öl­tö­zött he­lyi­ek, akik­nél sen­ki nem is­mer­te job­ban a köny­ve­it. Kí­vül­ről fúj­ták szív­me­leg sza­va­it és vé­get nem érő me­sé­it. Két tá­gas te­rem­ben a gyűj­te­mény: vit­ri­nek­ben az idő kop­tat­ta kö­te­te­k, kéz­ira­tok, do­ku­men­tu­mok, a Cim­bo­ra ré­gi pél­dá­nyai, a hoz­zá kül­dött sok ezer le­vél­ből né­hány. Egy ked­ves só­haj: „Min­dig gye­rek sze­ret­nék len­ni, hogy Elek apó köny­ve­it ol­vas­has­sam!”

Már ak­kor meg­fo­gal­ma­zó­dott a nagy fel­adat: gyűjt­sük össze Be­ne­dek Elek írá­sa­it, kor­tár­sa­i­nak mun­ká­it, a ha­zai folk­lór min­den for­rás­kin­csét, a gyer­mek­lé­lek­tan és pe­da­gó­gia alap­köny­ve­it, a szé­kely hely­tör­té­ne­tet és ro­mán meg­fe­le­lő­jét, hogy a le­en­dő ku­ta­tók és szer­kesz­tők egy­szer mind el­jöj­je­nek ide, meg­fü­röd­je­nek eb­ben a ter­mé­keny lég­kör­ben! (Jó ma­gyar szo­kás sze­rint eb­ből ke­vés va­ló­sult meg…)

El­ső szá­mot­te­vő köny­ve a Szé­kely tün­dér­vi­lág (1885), mely sa­ját nép­me­se- fel­dol­go­zá­sa­i­nak gyűj­te­mé­nye. A Ma­gyar me­se- és mon­da­vi­lág cí­mű so­ro­za­tá­ban (1–5, 1849–96) sa­ját me­sé­i­ből is kö­zölt. Ha­tá­sá­nak leg­főbb tit­ka me­se­mon­dá­sá­nak élő­be­széd­sze­rűsége. Be­ne­dek Elek ki­ala­kí­tott egy má­sik me­se­faj­tát is, me­lyet csa­lá­di éle­te ih­le­tett: kör­nye­ze­té­nek kis cso­dá­it ír­ta meg szí­ne­sen és óvó sze­re­tet­tel.

Me­sé­i­nek har­ma­dik cso­port­ját a vi­lág­iro­da­lom kin­cse­i­ből vá­lo­ga­tott és le­for­dí­tott mű­vek al­kot­ják (Grimm test­vé­rek me­séi, 1904; Cso­da­lám­pa, 1–4, 1911–14; Ezer­egy­éj­sza­ka me­séi, 1928). 1898-ban meg­je­lent A ma­gyar nép múlt­ja és je­le­ne cí­mű nagy mun­ká­ja. A Ha­zánk tör­té­ne­te (1905) és a Tör­té­ne­ti ol­vas­má­nyok (1909) Habs­burg-el­le­nes­sé­gük­kel tűn­tek ki. A nagy­kö­zön­ség­nek szólt a Nagy ma­gya­rok éle­te ti­zen­há­rom kö­te­te (1905–14).

Szá­mom­ra leg­ked­ve­sebb köny­ve az Édes anya­föl­dem (1920) cí­mű ön­élet­írá­sa. Em­lé­ke­zé­sek, kar­co­la­tok és no­vel­lák la­za fü­zé­re. Itt lát­szik iga­zán, hogy Be­ne­dek Elek min­den so­ra lí­rai val­lo­más szü­lő­föld­jé­ről, az ott élők sze­re­te­té­ről, a ne­héz és fáj­dal­mak­kal te­li kor­ról. „Ez a mű, az if­jú­ság örök­szép him­nu­sza – ír­ta Elek apó tu­dós fia, Be­ne­dek Mar­cell – a re­mény­te­len­ség lel­ki­ál­la­po­tá­ban szü­le­tett. Az ön­élet­rajz mű­fa­já­ban pá­rat­lan írás ez, nem­csak Arany Já­nos-i sze­mér­mé­vel és tar­tóz­ko­dá­sá­val, ha­nem az­zal a sze­rény­ség­gel is, amellyel író­ja a kö­zös­ség­be vissza­hú­zó­dik. A nép sor­sa, örö­me-fáj­dal­ma az övé is. Övé azok­ban az év­ti­ze­dek­ben is, ami­kor hi­va­tá­sa, ke­nyér­ke­re­se­te a fő­vá­ros­hoz kö­ti. Ak­kor sem hagy­ja nyu­god­ni a hon­vágy.”

Mi­re meg­je­le­nik a köny­ve, ő is ha­za­me­het so­kak­tól el­ha­gyott édes anya­föld­jé­re, vég­képp eggyé ol­vad­hat szor­gos né­pé­vel.

Bár­mily sze­ré­nyen búj­tat­ja is el a ma­ga alak­ját, jel­le­mét, ter­mé­sze­tét már gye­rek­ko­ri em­lé­kei közt el­árul­ja. Né­hány sor­ban el­mond olyan je­le­ne­te­ket, amely szim­bo­li­kus ké­pei egész éle­té­nek.

A kol­lé­gi­um­ban a fi­a­tal­em­ber ta­lál­ko­zik a vi­lág kul­tú­rá­já­val. És meg­je­le­nik még egy Be­ne­dek Elek: a nép­köl­té­szet sze­rel­me­se. Akit a köz­tu­dat „me­se­mon­dó” jel­ző­vel em­le­get, még köny­ve­i­ben sem csak me­se­mon­dó. Tu­da­tos író és ta­ní­tó, aki szün­te­le­nül hir­de­ti: nép­me­sét kell ad­ni a gye­re­kek­nek! Mert a nép­me­se a nép lel­ké­nek, örö­mé­nek és bá­na­tá­nak, meg­aláz­ta­tá­sán át­tö­rő vá­gyá­nak, igaz­ság­ér­ze­té­nek ki­fe­je­ző­je. Ezt szol­gál­ja tisz­ta és ízes nyel­ve, fi­nom stí­lus­mű­vé­sze­te, hu­mo­ra és vil­lám­ló ha­rag­ja.

Be­ne­dek Elek nem tu­dós folk­lo­ris­ta, ha­nem a nép­lé­lek tol­má­cso­ló­ja. Tör­té­ne­lem és nép­rajz fá­rad­ha­tat­lan is­me­ret­ter­jesz­tő­je. A nép jo­ga­i­ért küz­dő fér­fi, aki szin­te meg­fi­a­ta­lo­dott az ak­ko­ri so­vi­nisz­ta kor­mány el­le­ni har­cok­ban. A ma­gyar nyel­vű ok­ta­tá­sért min­den­nap szót emelt, Cim­bo­ra cí­mű gye­rek­lap­ja éve­kig pó­tol­ta a be­zárt is­ko­lá­kat.

Száz­öt­ven esz­ten­dő. Va­ló­ban ennyi len­ne az ősz ha­jú, fe­hér sza­kál­las, ko­moly te­kin­te­tű me­se­mon­dó? Be­ne­dek Ele­ket het­ven­éves ko­rá­ban áb­rá­zol­ja a kép, né­hány hét­tel ha­lá­la előtt. Dol­go­zott az utol­só pil­la­na­tig, mun­ka köz­ben ra­gad­ta el a ha­lál, ta­lán ezért nem öre­ge­dett meg, tes­ti­leg és lel­ki­leg is örök fi­a­tal ma­radt. Száz­öt­ven esz­ten­dő, ugyan­ennyi kö­tet! Az idő kop­tat­ta la­po­kat le le­het po­rol­ni, sok ma­gyar üze­ne­tet, út­ra­va­lót le­het ki­bá­nyász­ni be­lő­lük va­la­mennyi­ünk épü­lé­sé­re, min­den idő­ben.

– Feny­ve­si –