Cantate

Zsol­tár­sze­rű ének a go­noszt le­győ­ző erő­ről

A Gyü­le­ke­ze­ti li­tur­gi­kus könyv a „Meg­szé­gye­nül­ni ne hagyd, Uram Is­ten” (GyLK 819) kez­de­tű éne­ket a Ke­resz­tyén éle­tünk fő­cím alatt je­len­tet­te meg. Evan­gé­li­kus éne­kes­köny­vünk­ben a Ke­resz­tyén élet cím alatt kö­rül­be­lül har­minc ének sze­re­pel (EÉ 433–464.) A té­ma sok­ol­da­lú­sá­ga, meg­vál­to­zott élet­kö­rül­mé­nye­ink és mai ki­hí­vá­sa­ink két­ség­kí­vül szük­sé­ges­sé te­szik, hogy mi­nél gaz­da­gabb le­he­tő­ség áll­jon a ren­del­ke­zé­sünk­re, ami­kor ki kell vá­lasz­ta­nunk, mely éne­ke­ink­ben fo­gal­maz­hat­juk meg leg­hi­te­le­seb­ben min­den­na­pi ke­resz­tény éle­tünk­kel kap­cso­la­tos imád­sá­ga­in­kat.

Mai éne­künk szö­ve­gé­nek szer­ző­je, Jo­hann He­er­mann (1585–1647) egy­ál­ta­lán nem is­me­ret­len éne­kes­köny­vet hasz­ná­ló gyü­le­ke­ze­te­ink és ál­ta­lá­ban az evan­gé­li­ku­sok kö­ré­ben, hi­szen olyan nép­sze­rű éne­ke­ink szö­ve­ge­i­ fűződnek a nevéhez, mint az „Ó, drá­ga Jé­zus, va­jon mit vé­tet­tél” (EÉ 198) vagy az „Is­ten, ó szent Is­ten” (EÉ 436).

Jo­hann He­er­mann nem­csak lel­kész volt, ha­nem „ko­szo­rús köl­tő” (po­e­ta la­u­rea­tus – 1608) is. Éle­te meg­pró­bál­ta­tá­sai hű­en tük­röz­ték a kort, amely­ben élt: már gyer­mek­ko­rá­ban be­teg­sé­gek kí­noz­ták, el­ső há­zas­sá­ga gyer­mek­te­len volt, fe­le­sé­ge meg­halt, s 1638-ban köb­eni lel­ké­szi ál­lá­sá­ról is be­teg­ség mi­att volt kény­te­len le­mon­da­ni.

Gon­dol­ko­dá­sát a lu­the­rá­nus or­to­do­xia szem­lé­le­te és esz­méi ha­tá­roz­ták meg. Köl­té­sze­té­re – a Mar­tin Opitz-fé­le né­met iro­dal­mi meg­úju­lá­si moz­ga­lom ha­tá­sá­ra is – négy­so­ros, jam­bi­kus vers­sza­kok, a stí­lus­esz­kö­zök mű­vé­szi al­kal­ma­zá­sa, vi­lá­gos gon­do­lat­me­net és sze­mé­lyes­ség a jel­lem­zők. Ének­szö­ve­gei – töb­bek kö­zött a most be­mu­ta­tott ének szö­ve­ge is – az 1630-ban ki­adott De­vo­ti mu­si­ca cor­dis (Az alá­za­tos szív ze­né­je) cí­mű gyűj­te­mény­ben je­len­tek meg.

A GyLK „zsol­tár­sze­rű ének”-ként jel­lem­zi Jo­hann He­er­mann ver­sé­nek és Matthäus Apel­les von Lö­wens­tern (1644) dal­la­má­nak pá­ro­sí­tá­sát. Va­ló­ban igaz, hogy az ének for­ma­i­lag – négy egy­for­ma hosszú­sá­gú so­rá­val, so­ron­kén­ti le­zá­rá­sa­i­val s né­mi­leg még szö­ve­gé­vel is – a gen­fi zsol­tá­rok­ra em­lé­kez­tet; ilye­ne­ket a GyLK-ban is ta­lá­lunk (pél­dá­ul 684, 690, 693). Az ere­de­ti vers­nek öt vers­sza­ka van, ezt a GyLK tel­jes ter­je­de­lem­ben köz­li – szem­ben pél­dá­ul a né­met evan­gé­li­ku­sok éne­kes­köny­vé­vel (EG), amely­ben csak négy vers­szak sze­re­pel.

Az ének szö­ve­ge Is­tent, min­de­nek Urát he­lye­zi a kö­zép­pont­ba, aki ha­tal­mát el­len­sé­gei el­len fel­hasz­nál­ja ugyan, de az őt sze­re­tők­höz sze­re­tet­tel for­dul, és a bé­kes­sé­get mun­kál­ja. Az ének­ben em­ber és Is­ten bi­zal­mas kap­cso­la­ta bon­ta­ko­zik ki előt­tünk. A szer­ző ke­resz­tény imád­ság­for­má­ba fog­lal­ja az em­be­ri ké­ré­se­ket. Ez leg­in­kább ab­ban mu­tat­ko­zik meg, hogy He­er­mann az 5. vers­sza­kot – az összes elő­ző­re vo­nat­ko­zó­an is – a „Bíz­va ki­ál­tunk a Jé­zus ne­vé­ben (…) ámen” for­mu­lá­val zár­ja.

Et­től el­te­kint­ve azon­ban az egyes vers­sza­kok té­mái ugyan­csak az ószö­vet­sé­gi zsol­tá­rok­ra em­lé­kez­tet­nek, és konk­ré­tan is meg­je­le­ní­tik azok meg­ha­tá­ro­zó té­má­it. Ilye­nek pél­dá­ul: az el­len­sé­get meg­szé­gye­ní­tő Is­ten (2. vers­szak), Is­ten mint me­ne­dék az el­len­sé­gek el­len (3. vers­szak), Is­ten mint aki­ben egye­dül bíz­ni le­het, és aki­vel a harc ered­mé­nyes lesz (4. vers­szak), a né­pé­ért fá­ra­do­zó Is­ten, aki ol­tal­maz­za és meg­men­ti az övé­it (5. vers­szak).

Ha Jo­hann He­er­mann sze­mé­lyes élet­ta­pasz­ta­la­ta­i­ra te­kin­tünk, ak­kor nem cso­dál­koz­ha­tunk, hogy nem az ön­fe­ledt, ki­tö­rő öröm – pél­dá­ul a hal­le­lu­ja­zsol­tá­rok – hang­ja szó­lal meg eb­ben az ének­ben, sok­kal in­kább a pa­nasz, il­let­ve a ne­héz hely­zet­ben lé­vő em­ber fel­tét­len bi­zal­ma Is­ten iránt. Ép­pen ezért nem kér­dő­je­lez­he­tő meg az ének GyLK-ba va­ló fel­vé­te­lé­nek he­lyes­sé­ge. Ta­gad­ha­tat­lan ugyan­is, hogy ép­pen egy ilyen tar­tal­mú ének tud­ja hű­en ki­fe­jez­ni mai ko­runk em­be­ré­nek szo­rult hely­ze­tét és az ab­ból va­ló sza­ba­du­lás egyet­len le­he­tő­sé­gét, az Is­ten­be ve­tett, ta­pasz­ta­la­to­kon ala­pu­ló, tö­ret­len bi­zal­mat.

Wag­ner Szi­lárd