A közelmúlt krónikája

Kés­ve ér­ke­zem a Joób Oli­vér Sze­re­tet­szol­gá­lat Idő­sek Klub­já­ba. Nem na­gyon, nem jó­vá­te­he­tet­le­nül ké­sőn, épp csak ah­hoz ké­pest, amit ígér­tem. Lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás gyöt­ri ilyen­kor az em­bert, ha már tud­ja, mit okoz­hat ef­fé­le ta­pin­tat­lan­ság­gal, még ha vét­len is. Csa­ló­dást, szük­ség­sze­rű­en. Ők ün­nep­lő­be öl­töz­te­tett lé­lek­kel vár­ják a jö­ve­vényt, és ak­kor vár­ják. Nagy meg­könnyeb­bü­lés ér­zé­kel­ni, hogy ne­hez­te­lés­nek még sincs nyo­ma, a há­rom nyug­dí­jas asszony de­rű­sen, jó­ked­vű­en fo­gad, még nyug­tat­nak is. Pe­dig tény­leg ün­nep­lő­be öl­töz­tek kí­vül-be­lül, de mi­lyen jó lát­ni, hogy sok­kal in­kább egy­más­nak, az al­ka­lom­nak s egy­ál­ta­lán nem a lá­to­ga­tó­nak. A bú­csúz­ko­dás­ra áll össze a kép: mi­vel rend­ben van­nak a hét­köz­na­pok, az ün­nep se ro­mol­hat el egy ap­ró moz­za­nat mi­att. Az idő­sek vi­lág­nap­já­ra hir­de­tett klub­dél­után nem más, mint megint egy jó al­ka­lom a ta­lál­ko­zás­ra.

Az ap­rócs­ka kö­zös­sé­gi tér­ben egy irány­ba for­dul­nak a szé­kek, ün­ne­pi mű­sor lesz mind­járt ze­ne­szó­val, vers­sel. A kö­zön­ség so­ra­i­ban he­lyet fog­la­ló né­nik és bá­csik be­szél­ge­té­sé­vel tel­nek a kez­dé­sig hát­ra­lé­vő per­cek.

A Nyír­egy­há­za-Kert­vá­ro­si Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség Joób Oli­vér Sze­re­tet­in­téz­mé­nyé­nek Du­go­nics ut­cai Idő­sek Klub­já­ba so­kan ér­kez­tek a szom­szé­dos ut­cák­ból, de tá­vo­labb­ról, a bo­kor­ta­nyák­ból is. Ré­gen lá­tott is­me­rő­sök ör­ven­de­nek egy­más­nak, kér­de­zik, mi van az uno­kák­kal, a messze ke­rült gye­re­kek­kel, a ren­det­len­ke­dő egész­ség­gel. Re­pül­nek a vá­ra­ko­zás per­cei az idő­sek vi­lág­nap­ján – ok­tó­ber el­se­jén – ren­de­zett ün­nep­ség előtt egy­más­ba fe­led­kez­ve. Ezt az iz­ga­tott lég­kört hagy­juk a há­tunk mö­gött Mol­nár Jó­zsef­né­vel, Ma­tesz Ká­roly­né­val és Ko­vács Gá­bor­né­val, hogy a klub­ve­ze­tő iro­dá­já­ban vált­sunk szót.

– Min­den­nap itt va­gyunk – szö­ge­zi le mind­járt elöl­já­ró­ban Ko­vács Gá­bor­né. – Itt sze­re­tik egy­mást az em­be­rek, ke­re­sik egy­más tár­sa­sá­gát, és olyan jó hí­re­ket le­het itt hal­la­ni…

– Na­hát… Szi­get a szá­raz­föl­dön…

– Igen! Mo­soly­gunk. Né­ha sí­runk is, de ab­ban az öröm könnyei is ott van­nak! Jó itt len­ni, ahol az em­be­rek oda­fi­gyel­nek egy­más­ra, em­ber­szám­ba ve­szik egy­mást, és a sze­re­tet árad a má­sik iránt. Én ezt ér­zem itt, aho­vá egy éve já­rok rend­sze­re­sen. Olyan, mint­ha süt­ne a nap ak­kor is, ami­kor fel­hő van az égen!

Ma­tesz Ká­roly­né ve­szi át a szót, s mind­járt ért­he­tő­nek tű­nik, ami szem­mel lát­ha­tó, ő a nyug­dí­ja­sok fi­a­ta­labb ge­ne­rá­ci­ó­ját kép­vi­se­li:

– Négy éve köl­töz­tünk ide a kert­vá­ros­ba, rok­kant­nyug­dí­jas va­gyok, kö­rül­be­lül há­rom éve já­rok a klub­ba. Jó el­jár­ni, mert szer­vez­nek kü­lön­fé­le prog­ra­mo­kat. Szín­ház­ba le­het men­ni, ki­rán­dul­ni… Leg­utóbb Er­dély­ben jár­tunk. Jó, mert az em­ber fel­ol­dó­dik, el­fe­lej­ti a ba­ját, be­teg­sé­gét, meg­ta­nul po­zi­tí­van gon­dol­kod­ni…

A fi­a­ta­los höl­gyet agy­da­ga­nat­tal mű­töt­ték, ért­he­tő, ha ke­re­si a mód­ját, ho­gyan te­rel­het­né el fi­gyel­mét a bal­jós gon­do­la­tok­ról. A vic­ce­lő­dő, vi­dám együtt­lé­tek er­re ki­vá­ló al­kal­mat te­rem­te­nek. És nem csak a kü­lön­le­ges prog­ra­mok. Ezt már Mol­nár Jó­zsef­né so­rol­ja:

– Kéz­mű­ves-fog­lal­ko­zá­sok van­nak, elő­adá­sok egész­ség­ről meg min­den egyéb­ről, fel­ol­va­sá­sok. De pusz­tán a ta­lál­ko­zá­sok le­he­tő­sé­ge, hogy itt együtt va­gyunk, már nagy­sze­rű.

– Ál­sá­gos len­ne csak az idő­sek nap­ját ün­ne­pel­ve ten­ni úgy, mint­ha fi­gyel­nénk az öre­gek­re – ezt már La­borczi Gé­za ma­gya­ráz­za, a sze­re­tet­in­téz­mény igaz­ga­tó­ja és lel­ké­sze. – Egész év­ben fi­gye­lünk rá­juk, így a vi­lág­nap an­nak le­he­tő­sé­ge, hogy ve­lük együtt egy adott élet­hely­zet­nek a ne­héz­sé­ge­it és az ér­té­ke­it gon­dol­juk vé­gig. Min­den meg­ál­lás­nak az az ér­tel­me, hogy ami­ben ép­pen va­gyunk, an­nak eré­nyeit, gond­ja­it, a to­vább­lé­pés le­he­tő­sé­ge­it, ki­ve­ze­tő út­ja­it az Úr­is­ten szí­ne előtt vé­gig­gon­dol­juk. Amit az em­ber aján­dék­ba kap, azért há­lás lesz, ha pe­dig újabb fel­ada­to­kat kap, an­nak job­ban ne­ki tud gyür­kőz­ni.

A klub ve­ze­tő­je, Hor­nyák­né Pász­tor Eni­kő is a min­den­na­pok gon­dos­ko­dá­sát, a hét­köz­na­pi oda­for­du­lá­sok, öle­lé­sek je­len­tő­sé­gét em­lí­ti, hoz­zá­té­ve, hogy a rá­szo­ru­ló­kon szol­gál­ta­tá­sok­kal is igye­kez­nek se­gí­te­ni. Van, akit ez vonz, van, aki en­nek el­le­né­re ta­lál utat hoz­zá­juk, mert szük­sé­ge van a va­la­ho­vá tar­to­zás ér­zé­sé­re.

A kér­dés­re, hogy kell-e vi­lág­na­pi ün­nep­ség, ha egy­szer min­dig érez­he­tik a klub­ba já­rók a fi­gyel­met és a tö­rő­dést, Ko­vács Gá­bor­né ad vá­laszt:

– Az éle­tünk min­den pil­la­na­ta aján­dék. Ami­kor meg­ta­pasz­ta­lom, hogy nem hi­á­ba élek, mert szük­sé­ge van rám va­la­ki­nek, és ne­kem is szük­sé­gem van a má­sik em­ber­re! Kincs. Az öröm for­rá­sa, ami­kor lá­tom, ami­kor hall­ga­tom… Olyan ez, mint mi­kor vi­rá­got gyűj­tök a ré­ten: cso­kor­ba sze­dem a sok szép­sé­get. Ilyen cso­kor ez az ün­nep is, cso­kor­ba kell köt­ni, hogy el ne fe­led­kez­zek ar­ról az ér­té­kes kincs­ről, ami egy­más­ba van rejt­ve. Erő­seb­ben me­gyünk ha­za, és min­dig em­lé­kez­ni fo­gunk, hogy volt egy ilyen ta­lál­ko­zás­sal meg­aján­dé­ko­zott nap!

Veszp­ré­mi Er­zsé­bet