A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 19. VASÁRNAP – PRÉD 4,8–12
Az Úr szerint dolgozni öröm
A Prédikátor könyve akár a „Hiábavalóságok gyűjteménye” is lehetne. Még jó, hogy a bölcs prédikátor szavait olvasva nemcsak a hiábavalóságokat fedezhetjük fel, hanem megláthatjuk tapasztalatai pozitív üzenetét is. Manapság erre különösen szükség van. Olyan sokszor gyakorlunk kritikát, bíráljuk a szomszédot, a vezetőinket, a pártokat és igazából mindenkit, aki csak eszünkbe jut. Az élet nehezebb, sötétebb, csúnyább oldalát látjuk meg hamarabb (gerenda-szálka).
Most arra is lehetőséget kapunk, hogy magunk felett törjünk pálcát, ha arra van szükség, és ne csak az élet sötét oldalát lássuk, hanem mindazt, ami segít és előrevisz.
A bölcs prédikátor mintha a huszonegyedik századból vette volna a példát az egyedül fáradozó emberről. Rengeteg olyan ember él körülöttünk, akik hasonló szemlélettel fáradoznak: gyűjtik a pénzt, és minél több van, annál többre vágynak még. Vajon mi is közéjük tartozunk? Vajon mi tudjuk-e, hogy hol a határ? Tudjuk-e, hogy mikor elég? Tudunk-e elégedettek lenni? Megvan-e még az a képességünk, hogy tudjunk annak örülni, ami van, amit már megszereztünk, vagy ajándékba kaptunk?
Amikor az Úristen megteremtette az embert, az Éden kertjében helyezte el, hogy azt művelje és őrizze. Vagyis munkára lettünk teremtve. Az a legtermészetesebb, hogy dolgozunk, hogy „fáradozunk”. De nem megállás nélkül, nem esztelenül és nem céltalanul. A mai ember egyik legnagyobb tragédiája, hogy nem tartja meg a „szombatot”, amelyet kegyelmes mennyei Atyánk nem a saját kedvtelésére, hanem a mi érdekünkben teremtett és parancsolt. Dolgozunk, belekerülünk a mókuskerékbe, és nincs kiszállás, mert akkor jön a munkanélküliség. Akkor pedig nincs hiteltörlesztés, viszik a kocsit, elárverezik a házat. Érdemes ekkora árat fizetni azért, hogy valamennyivel több legyen?
Robotolunk megállás nélkül. A sok munkába beleszürkül a lelkünk. Nem marad idő az elcsendesedésre, az imádságra, a Biblia olvasására, a beszélgetésre, a gondolkozásra, a gyülekezetre, a rokonságra, a gyerekekre, a házastársra. Lelkünk szürkeségét visszük haza magunkkal, és árasztjuk otthonunkban, mint egy betegséget. Aztán tényleg jön a betegség. Hirtelen berobban, mint egy időzített bomba: hiszen a testnek is meg kell adni, ami a testé. És még inkább: Istennek, ami az Istené!
És mi marad? Testileg, lelkileg megtört, megszürkült, kiüresedett és közben egyedül maradt ember. Megéri?
A bölcs prédikátor szerint „jobban boldogul kettő, mint egy”. És itt nemcsak a jobb sorra szabad gondolnunk, hanem a boldogulásra, a boldogságra is. Hadd utaljak megint a teremtésre, amelynek alkalmával Isten azt mondta: „Nem jó az embernek egyedül lenni…” Igaz ez az őszinte barátságra, de még inkább az Isten teremtett rendjére: a házasságra és a családra. A házasság és a család adja meg azt a célt, amelyért valóban érdemes dolgozni, fáradozni. A házastársunkért, a gyermekeinkért, a ránk bízottakért jó dolgozni, jó a családot fenntartani.
Manapság egyre többször kerül a hírek közé olyan eset, amikor egy embert hónapokkal vagy évekkel a halála után találnak meg a lakásában. Egyedül élő emberek, akik élték a maguk csöndes életét, de nem tartoztak senkihez: sem emberhez, sem közösséghez. És ami a leginkább fájó: senkinek nem tűnt fel a hiányuk. Sem a postásnak, sem a szomszédoknak. Ennek nem kellene így lennie!
Valódi bölcsességre van szükségünk, hogy a minket körülvevő anyagias világban megtaláljuk azt az egészséges határt a munka és a család között, amellyel nem hódolunk be a mammonnak, de a ránk bízottakat el tudjuk tartani. Bölcsességre van szükségünk akkor, amikor elmegyünk bevásárolni: például vigyünk magunkkal bevásárlólistát, mert ezzel nagyobb eséllyel tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy a bevásárlóközpontok polcairól felesleges dolgokat emeljünk le. Bölcsességre van szükségünk, hogy gyermekeinket ne a nyugati világ pazarló életmódjára, hanem az értékeket megbecsülő keresztény értékrendre tanítsuk meg. Nem is olyan egyszerű ez a feladat! Lehet, hogy ezt nem is a gyermekeinkkel kell kezdenünk, hanem a saját gondolkodásmódunk megváltoztatásával!
Igénk utolsó mondata érdekes fordulatot hoz a gondolatmenetben. Egészen addig arról hallhatunk, hogy nem jó annak, aki egyedül van, és milyen jó annak, akinek van társa. A gondolatmenet pedig így zárul: „A hármas fonál nem szakad el egyhamar.”
A hármas fonatú kötél erősebb minden más fonástechnikájú kötélnél, mert benne a fonalak a legnagyobb felületükön fonódnak egymásba.
A társat – és ez legfőképpen a párválasztásra és a házasságra igaz – akkor tudom a legjobban megbecsülni, ha ő is hívő. Akkor tudom igazán szeretni, a hibáit megbocsátani, ha hiszem, hogy a mennyei Atya nekem is megbocsátott az Úr Jézus Krisztusért. Istenünk megkegyelmezett nekem. Szeretetét megmutatta nekem, amikor megváltott Jézusban, és megszólított, hogy elhívjon országába. Ezért vagyok képes arra, hogy a házastársamat, szolgatársaimat, a gyülekezetem tagjait, de még a rosszakaróimat is szeressem, és nekik én is megbocsássak. És ez visszafelé is ugyanígy működik: ha a társam is Isten kegyelméből él, akkor igazán jól boldogulunk. Hármas fonásban: az Úristennel és a társammal együtt – így teljes a kép.
Imádkozzunk! Kegyelmes Istenünk! Szerető mennyei Atyánk! Kérünk, ajándékozz meg miket Szentlelked bölcsességével, hogy megismerjük és felismerjük életünkben azt a célt, amelyre te teremtettél bennünket! Segíts meg minket, hogy munkánk és feladataink ne hajthassanak bennünket uralmuk alá, s hogy mindent a te neved dicsőségére tegyünk! Kérünk, add, hogy fontos legyen számunkra a te igéd, a te törvényeid, amelyekkel életünket segíted. Segíts minket Lelked által Krisztus Urunkban megmaradni, hogy az ő szeretetéből élve szerethessük embertársainkat, akiket ránk bíztál. Jézus Krisztusért, ami drága Megváltónkért kérünk, hallgasd meg imádságunkat! Ámen!
Szebik Károly