A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 19. VA­SÁR­NAP – PRÉD 4,8–12

Hozzászólás a cikkhez

A Pré­di­ká­tor köny­ve akár a „Hi­á­ba­va­ló­sá­gok gyűj­te­mé­nye” is le­het­ne. Még jó, hogy a bölcs pré­di­ká­tor sza­va­it ol­vas­va nem­csak a hi­á­ba­va­ló­sá­go­kat fe­dez­het­jük fel, ha­nem meg­lát­hat­juk ta­pasz­ta­la­tai po­zi­tív üze­ne­tét is. Ma­nap­ság er­re kü­lö­nö­sen szük­ség van. Olyan sok­szor gya­kor­lunk kri­ti­kát, bí­rál­juk a szom­szé­dot, a ve­ze­tő­in­ket, a pár­to­kat és iga­zá­ból min­den­kit, aki csak eszünk­be jut. Az élet ne­he­zebb, sö­té­tebb, csú­nyább ol­da­lát lát­juk meg ha­ma­rabb (ge­ren­da-szál­ka).

Most ar­ra is le­he­tő­sé­get ka­punk, hogy ma­gunk fe­lett tör­jünk pál­cát, ha ar­ra van szük­ség, és ne csak az élet sö­tét ol­da­lát lás­suk, ha­nem mind­azt, ami se­gít és elő­re­visz.

A bölcs pré­di­ká­tor mint­ha a hu­szon­egye­dik szá­zad­ból vet­te vol­na a pél­dát az egye­dül fá­ra­do­zó em­ber­ről. Ren­ge­teg olyan em­ber él kö­rü­löt­tünk, akik ha­son­ló szem­lé­let­tel fá­ra­doz­nak: gyűj­tik a pénzt, és mi­nél több van, an­nál több­re vágy­nak még. Va­jon mi is kö­zé­jük tar­to­zunk? Va­jon mi tud­juk-e, hogy hol a ha­tár? Tud­juk-e, hogy mi­kor elég? Tu­dunk-e elé­ge­det­tek len­ni? Meg­van-e még az a ké­pes­sé­günk, hogy tud­junk an­nak örül­ni, ami van, amit már meg­sze­rez­tünk, vagy aján­dék­ba kap­tunk?

Ami­kor az Úr­is­ten meg­te­rem­tet­te az em­bert, az Éden kert­jé­ben he­lyez­te el, hogy azt mű­vel­je és őriz­ze. Vagy­is mun­ká­ra let­tünk te­remt­ve. Az a leg­ter­mé­sze­te­sebb, hogy dol­go­zunk, hogy „fá­ra­do­zunk”. De nem meg­ál­lás nél­kül, nem esz­te­le­nül és nem cél­ta­la­nul. A mai em­ber egyik leg­na­gyobb tra­gé­di­á­ja, hogy nem tart­ja meg a „szom­ba­tot”, ame­lyet ke­gyel­mes mennyei Atyánk nem a sa­ját kedv­te­lé­sé­re, ha­nem a mi ér­de­künk­ben te­rem­tett és pa­ran­csolt. Dol­go­zunk, be­le­ke­rü­lünk a mó­kus­ke­rék­be, és nincs ki­szál­lás, mert ak­kor jön a mun­ka­nél­kü­li­ség. Ak­kor pe­dig nincs hi­tel­tör­lesz­tés, vi­szik a ko­csit, el­ár­ve­re­zik a há­zat. Ér­de­mes ek­ko­ra árat fi­zet­ni azért, hogy va­la­mennyi­vel több le­gyen?

Ro­bo­to­lunk meg­ál­lás nél­kül. A sok mun­ká­ba be­le­szür­kül a lel­künk. Nem ma­rad idő az el­csen­de­se­dés­re, az imád­ság­ra, a Bib­lia ol­va­sá­sá­ra, a be­szél­ge­tés­re, a gon­dol­ko­zás­ra, a gyü­le­ke­zet­re, a ro­kon­ság­ra, a gye­re­kek­re, a há­zas­társ­ra. Lel­künk szür­ke­sé­gét visszük ha­za ma­gunk­kal, és áraszt­juk ott­ho­nunk­ban, mint egy be­teg­sé­get. Az­tán tény­leg jön a be­teg­ség. Hir­te­len be­rob­ban, mint egy idő­zí­tett bom­ba: hi­szen a test­nek is meg kell ad­ni, ami a tes­té. És még in­kább: Is­ten­nek, ami az Is­te­né!

És mi ma­rad? Tes­ti­leg, lel­ki­leg meg­tört, meg­szür­kült, ki­üre­se­dett és köz­ben egye­dül ma­radt em­ber. Meg­éri?

A bölcs pré­di­ká­tor sze­rint „job­ban bol­do­gul ket­tő, mint egy”. És itt nem­csak a jobb sor­ra sza­bad gon­dol­nunk, ha­nem a bol­do­gu­lás­ra, a bol­dog­ság­ra is. Hadd utal­jak megint a te­rem­tés­re, amely­nek al­kal­má­val Is­ten azt mond­ta: „Nem jó az em­ber­nek egye­dül len­ni…” Igaz ez az őszin­te ba­rát­ság­ra, de még in­kább az Is­ten te­rem­tett rend­jé­re: a há­zas­ság­ra és a csa­lád­ra. A há­zas­ság és a csa­lád ad­ja meg azt a célt, ame­lyért va­ló­ban ér­de­mes dol­goz­ni, fá­ra­doz­ni. A há­zas­tár­sun­kért, a gyer­me­ke­in­kért, a ránk bí­zot­ta­kért jó dol­goz­ni, jó a csa­lá­dot fenn­tar­ta­ni.

Ma­nap­ság egy­re több­ször ke­rül a hí­rek kö­zé olyan eset, ami­kor egy em­bert hó­na­pok­kal vagy évek­kel a ha­lá­la után ta­lál­nak meg a la­ká­sá­ban. Egye­dül élő em­be­rek, akik él­ték a ma­guk csön­des éle­tét, de nem tar­toz­tak sen­ki­hez: sem em­ber­hez, sem kö­zös­ség­hez. És ami a leg­in­kább fá­jó: sen­ki­nek nem tűnt fel a hi­á­nyuk. Sem a pos­tás­nak, sem a szom­szé­dok­nak. En­nek nem kel­le­ne így len­nie!

Va­ló­di böl­cses­ség­re van szük­sé­günk, hogy a min­ket kö­rül­ve­vő anya­gi­as vi­lág­ban meg­ta­lál­juk azt az egész­sé­ges ha­tárt a mun­ka és a csa­lád kö­zött, amellyel nem hó­do­lunk be a mam­mon­nak, de a ránk bí­zot­ta­kat el tud­juk tar­ta­ni. Böl­cses­ség­re van szük­sé­günk ak­kor, ami­kor el­me­gyünk be­vá­sá­rol­ni: pél­dá­ul vi­gyünk ma­gunk­kal be­vá­sár­ló­lis­tát, mert ez­zel na­gyobb eséllyel tu­dunk el­len­áll­ni a kí­sér­tés­nek, hogy a be­vá­sár­ló­köz­pon­tok pol­ca­i­ról fe­les­le­ges dol­go­kat emel­jünk le. Böl­cses­ség­re van szük­sé­günk, hogy gyer­me­ke­in­ket ne a nyu­ga­ti vi­lág pa­zar­ló élet­mód­já­ra, ha­nem az ér­té­ke­ket meg­be­csü­lő ke­resz­tény ér­ték­rend­re ta­nít­suk meg. Nem is olyan egy­sze­rű ez a fel­adat! Le­het, hogy ezt nem is a gyer­me­ke­ink­kel kell kez­de­nünk, ha­nem a sa­ját gon­dol­ko­dás­mó­dunk meg­vál­toz­ta­tá­sá­val!

Igénk utol­só mon­da­ta ér­de­kes for­du­la­tot hoz a gon­do­lat­me­net­ben. Egé­szen ad­dig ar­ról hall­ha­tunk, hogy nem jó an­nak, aki egye­dül van, és mi­lyen jó an­nak, aki­nek van tár­sa. A gon­do­lat­me­net pe­dig így zá­rul: „A hár­mas fo­nál nem sza­kad el egy­ha­mar.”

A hár­mas fo­na­tú kö­tél erő­sebb min­den más fo­nás­tech­ni­ká­jú kö­tél­nél, mert ben­ne a fo­na­lak a leg­na­gyobb fe­lü­le­tü­kön fo­nód­nak egy­más­ba.

A tár­sat – és ez leg­fő­kép­pen a pár­vá­lasz­tás­ra és a há­zas­ság­ra igaz – ak­kor tu­dom a leg­job­ban meg­be­csül­ni, ha ő is hí­vő. Ak­kor tu­dom iga­zán sze­ret­ni, a hi­bá­it meg­bo­csá­ta­ni, ha hi­szem, hogy a mennyei Atya ne­kem is meg­bo­csá­tott az Úr Jé­zus Krisz­tu­sért. Is­te­nünk meg­ke­gyel­me­zett ne­kem. Sze­re­te­tét meg­mu­tat­ta ne­kem, ami­kor meg­vál­tott Jé­zus­ban, és meg­szó­lí­tott, hogy el­hív­jon or­szá­gá­ba. Ezért va­gyok ké­pes ar­ra, hogy a há­zas­tár­sa­mat, szol­ga­tár­sa­i­mat, a gyü­le­ke­ze­tem tag­ja­it, de még a rossz­aka­ró­i­mat is sze­res­sem, és ne­kik én is meg­bo­csás­sak. És ez vissza­fe­lé is ugyan­így mű­kö­dik: ha a tár­sam is Is­ten ke­gyel­mé­ből él, ak­kor iga­zán jól bol­do­gu­lunk. Hár­mas fo­nás­ban: az Úr­is­ten­nel és a tár­sam­mal együtt – így tel­jes a kép.

Imád­koz­zunk! Ke­gyel­mes Is­te­nünk! Sze­re­tő mennyei Atyánk! Ké­rünk, aján­dé­kozz meg mi­ket Szent­lel­ked böl­cses­sé­gé­vel, hogy meg­is­mer­jük és fel­is­mer­jük éle­tünk­ben azt a célt, amely­re te te­rem­tet­tél ben­nün­ket! Se­gíts meg min­ket, hogy mun­kánk és fel­ada­ta­ink ne hajt­has­sa­nak ben­nün­ket ural­muk alá, s hogy min­dent a te ne­ved di­cső­sé­gé­re te­gyünk! Ké­rünk, add, hogy fon­tos le­gyen szá­munk­ra a te igéd, a te tör­vé­nye­id, ame­lyek­kel éle­tün­ket se­gí­ted. Se­gíts min­ket Lel­ked ál­tal Krisz­tus Urunk­ban meg­ma­rad­ni, hogy az ő sze­re­te­té­ből él­ve sze­ret­hes­sük em­ber­tár­sa­in­kat, aki­ket ránk bíz­tál. Jé­zus Krisz­tu­sért, ami drá­ga Meg­vál­tón­kért ké­rünk, hall­gasd meg imád­sá­gun­kat! Ámen!

Sze­bik Ká­roly

::Nyomtatható változat::