Élő víz
A vágta
Az októberi délelőttön nehéz őszi ködök látványa helyett – meglepetésként – tavaszias, napsütötte növényzet mosolygott a szürke panelházak rengetegében. A derűs, zöld színek pompája kedvet ébresztett az emberekben. Mosolyukba mártóztak a rózsák az épületek közötti parkban, a játszótér melletti padokra anyukák és nagymamák települtek, óvó tekintetük láthatatlan pórázán tartva a hintákon lendülő vagy a homokozóban guggolva játszadozó csemetéket. Lábról lábra pattogott a labda a közeli pályán, s az ennyi mozgalmasság ellenére nyugalmasnak mondható környéken enyhe szellőcske nótázott csupán zümmögve, mint a méhek virágporgyűjtő körútjukon a langyos kora nyárban, de aztán az is teljesen elnyugodott, elcsendesedett.
A zavartalan idő kimozdította Piroskát, a nyugdíjas tanárnőt is, aki elhatározta, hogy kihasználva a természeti erők örömet okozóan szelíd magatartását kimegy a temetőbe. Az autóbusz komótosan ballagott vele a lakóteleptől a családi házak övezetén át a temetőkapuig. Évek óta számtalanszor megtette ezt az utat, de sohasem unatkozott közben, mert valahányszor felfedezett valamilyen apró változást: hol egy frissen színezett homlokzatot, hol egy új szobrot a téren, hol csak annyit, hogy éppen milyen virág lendült tündöklésnek a parkokban, az előkertekben.
Virágszirmok színpompájában ragyogott a temető is, ahol a kapuban ismerős özvegyasszonyokkal találkozott. Három szál szegfűt vásárolt az egyik pavilonnál; a virágárus lány szelíd tekintetében huncut álmok keringőztek, amikor az előtte kerékpárjával lefékező fiúra nézett. Piroska távoztával a fiatalok rögtön beszélgetni kezdtek a szombat esti házibuli terveiről.
– Nem gáz, hogy Blanka szülei is otthon lesznek a buli ideje alatt? – kérdezte a fiú a lánytól, mire Piroska hirtelen a fejéhez kapott.
– Jézusom, a gáz! Vajon elzártam, mielőtt elindultam otthonról? – gondolta hirtelen önmagát vizsgáztatva, majd gyors léptekkel haladt a férje sírja felé. Útközben kapkodva vetett keresztet a nagykeresztnél. Az angyalka szobrára pillantva egyre idegesebb lett.
– Istenem, angyalom, segítsetek! Biztosan nyitva felejtettem a fazék alatt a gázcsapot, de talán nem forr el a víz, amíg hazaérek – mormolta magában, és a hirtelen lesöpört márvány síremléket gyorsan magára hagyva a buszmegállóba rohant.
Szerencséjére kevés várakozást követően érkezett a sárga, vidéki autóbusz. Hamar beért a térre, ahol kék buszra kellett átszállnia a közeli főútvonalon. A kék autóbusz éppen akkor fordult be, amikor Piroska lelépett a sárga busz lépcsőjéről.
– Istenem, csak elérjem! Jézusom, ne engedd, hogy elmenjen az orrom előtt! – fohászkodott, amikor az autóbusz lomhán beállt a megállóba.
Piroska szaporázta a lépteit, de így morgott magában, amikor látta, hogy az utolsó utas is beszállt a buszba:
– Ezt már nem érem el. Várhatok fél órát, amíg jön a következő.
Mégis meglepetéssel észlelte, hogy az autóbusz nem jelzi indulási szándékát, nyugodtan várakozik, talán elromlott valami a szerkezetében, vagy egyéb gondja támadt a sofőrnek. Piroskát még az a fordulat is elkerülte, hogy az orra előtt becsukódjon az autóbusz összes ajtaja.
– Milyen rendes ember ez a sofőr! – jegyezte meg Piroska, amint fellépett a kék autóbusz első lépcsőjére. – És mosolyog is…
No, akkor a mosolyáról ismerte fel a vejét, aki éppen szolgálatban dolgozott, éppen ezen a vonalon, s pontosan akkor érkezett, amikor a késlekedésben lévő, siető Piroskának égetően fontosnak bizonyult, hogy mindez így történjen.
Tudta, hogy a lóversenypálya melletti nyílegyenes szakaszon nem fog lassan menni a busz. Jól ismerte a vejét, aki a gázpedálra taposott, hogy behozza a megállóban várakozással elvesztegetett menetidejét. Piroskában ugyan a vérnyomáscsökkentő tablettára fittyet hányva rendetlenül haladt felfelé a pumpa, de a busz szépen kísérte a párhuzamos versenypályán vágtázó lovak élbolyát. Igazi küzdelem kint is, bent is. A lóversenypályán a díjakért, helyezésekért, tétek utáni nyereményekért harsogott a lelátók népe, izzadtak a zsokék a paripák nedvesedő hátán; az úttesten a percekért forogtak a kerekek, csak nehogy baleset következzen be; Piroska ereiben, idegszálaiban pedig az aggódás láza forrott erősebben és sebesebben, mint bakonyi viharok idején a szél. Szinte maga előtt látta a panelház falait kormosan, a konyhaablakból kitörő sűrű füstöt, s már azt is elképzelte, hogy legalább három emelet leégett. Utoljára a háborúban hatvanhárom évvel ezelőtt, majd a forradalom alatt, ötvenkét éve tapasztalt efféle borzalmakat a füstölgő romok között. Hasonlóképpen ijedt meg akkor is, amikor a ruszki katonák a kenyérért sorban álló, ártatlan emberekre lőttek a körúton.
Tűzoltóautók szirénái hasították a levegőt, amint a lakóháza közelében lévő megállóban leszállt az autóbuszról. Észre sem vette, hogy a veje mosolyogva intett neki búcsút az esti találkozásig, csak a szirénák szimfóniáját hallotta dübörögni a dobhártyájában, a halántékán belülről dörömbölt a félelem. Befordult a ház elé, futva-rohanva, mint az eszét vesztett őrült, aki semmiről és senkiről nem hajlandó tudomást venni a környezetében, csak az a beszűkülten eszelős gondolat, vágy, ösztön hajtja, ami arra ösztökéli, hogy mindenen és mindenkin átgázolva céljához érjen. Az aggódás, hogy milyen visszavonhatatlan rosszat tett, s miatta kényszerülnek ártatlanul vert helyzetbe a lakótársai. De hiszen még soha nem okozott kárt senkinek élete eddig eltelt nyolcvan éve során.
Futott, rohant Piroska, ám lassított, kimerült hirtelen, azzal nyugtatta magát, hogy nem füstöl a konyhaablak, s ugyan a tűzoltók lármája is abbamaradt, de biztosan a ház mögötti parkolóba álltak, hogy onnan közelítsék a tűzfészket.
A lépcsőházba érve kissé alábbhagyott benne az indulat, mert nem látott tűzoltókat, tehát távolabbra mentek. Meg sem várta a liftet, gyalog caplatott fel a hatodik emeletre, a kimerültségtől babrálva forgatta kulcsát az ajtózárban. Hirtelen belökte csak az ajtót, s nyitva is hagyta. Egyenesen a konyhába tartott, ahol látta, hogy a leveses fazék alatt nem táncol a gázláng, és a gázcsap elzárt állapotban pihen.
Kabátját le sem vetve, kimerülten rogyott a nappali első foteljébe, szorgalmasan kapkodta a levegőt.
– Hála az égieknek, hogy nem következett be a baj! – kulcsolta össze a kezeit, miközben a nyitott erkélyajtón keresztül beköszöntött a lakótelepi templom harangszava, s fehér galambok ültek az erkélykorlátra fürdőzni a Nap simogató sugaraiban.
Zsirai László