Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Az ok­tó­be­ri dél­előttön nehéz őszi ködök látványa helyett – meg­le­pe­tés­ként – ta­va­szi­as, nap­sü­töt­te nö­vény­zet mo­soly­gott a szür­ke pa­nel­há­zak ren­ge­te­gé­ben. A de­rűs, zöld szí­nek pom­pá­ja ked­vet éb­resz­tett az em­be­rek­ben. Mo­so­lyuk­ba már­tóz­tak a ró­zsák az épü­le­tek kö­zöt­ti park­ban, a ját­szó­tér mel­let­ti pa­dok­ra anyu­kák és nagy­ma­mák te­le­pül­tek, óvó te­kin­te­tük lát­ha­tat­lan pó­rá­zán tart­va a hin­tá­kon len­dü­lő vagy a ho­mo­ko­zó­ban gug­gol­va ját­sza­do­zó cse­me­té­ket. Láb­ról láb­ra pat­to­gott a lab­da a kö­ze­li pá­lyán, s az ennyi moz­gal­mas­ság el­le­né­re nyu­gal­mas­nak mond­ha­tó kör­nyé­ken eny­he szel­lőcs­ke nó­tá­zott csu­pán züm­mög­ve, mint a mé­hek vi­rág­por­gyűj­tő kör­út­ju­kon a lan­gyos ko­ra nyár­ban, de az­tán az is tel­je­sen el­nyu­go­dott, el­csen­de­se­dett.

A za­var­ta­lan idő ki­moz­dí­tot­ta Pi­ros­kát, a nyug­dí­jas ta­nár­nőt is, aki el­ha­tá­roz­ta, hogy ki­hasz­nál­va a ter­mé­sze­ti erők örö­met oko­zó­an sze­líd ma­ga­tar­tá­sát ki­megy a te­me­tő­be. Az au­tó­busz ko­mó­to­san bal­la­gott ve­le a la­kó­te­lep­től a csa­lá­di há­zak öve­ze­tén át a te­me­tő­ka­pu­ig. Évek óta szám­ta­lan­szor meg­tet­te ezt az utat, de so­ha­sem unat­ko­zott köz­ben, mert va­la­hány­szor fel­fe­de­zett va­la­mi­lyen ap­ró vál­to­zást: hol egy fris­sen szí­ne­zett hom­lok­za­tot, hol egy új szob­rot a té­ren, hol csak annyit, hogy ép­pen mi­lyen vi­rág len­dült tün­dök­lés­nek a par­kok­ban, az elő­ker­tek­ben.

Vi­rág­szir­mok szín­pom­pá­já­ban ra­gyo­gott a te­me­tő is, ahol a ka­pu­ban is­me­rős öz­vegy­asszo­nyok­kal ta­lál­ko­zott. Há­rom szál szeg­fűt vá­sá­rolt az egyik pa­vi­lon­nál; a vi­rág­árus lány sze­líd te­kin­te­té­ben hun­cut ál­mok ke­rin­gőz­tek, ami­kor az előt­te ke­rék­pár­já­val le­fé­ke­ző fi­ú­ra né­zett. Pi­ros­ka tá­voz­tá­val a fi­a­ta­lok rög­tön be­szél­get­ni kezd­tek a szom­bat es­ti há­zi­bu­li ter­ve­i­ről.

– Nem gáz, hogy Blan­ka szü­lei is ott­hon lesz­nek a bu­li ide­je alatt? – kér­dez­te a fiú a lány­tól, mi­re Pi­ros­ka hir­te­len a fe­jé­hez ka­pott.

– Jé­zu­som, a gáz! Va­jon el­zár­tam, mi­előtt el­in­dul­tam ott­hon­ról? – gon­dol­ta hir­te­len ön­ma­gát vizs­gáz­tat­va, majd gyors lép­tek­kel ha­ladt a fér­je sír­ja fe­lé. Út­köz­ben kap­kod­va ve­tett ke­resz­tet a nagy­ke­reszt­nél. Az an­gyal­ka szob­rá­ra pil­lant­va egy­re ide­ge­sebb lett.

– Is­te­nem, an­gya­lom, se­gít­se­tek! Biz­to­san nyit­va fe­lej­tet­tem a fa­zék alatt a gáz­csa­pot, de ta­lán nem forr el a víz, amíg ha­za­é­rek – mor­mol­ta ma­gá­ban, és a hir­te­len le­sö­pört már­vány sír­em­lé­ket gyor­san ma­gá­ra hagy­va a busz­meg­ál­ló­ba ro­hant.

Sze­ren­csé­jé­re ke­vés vá­ra­ko­zást kö­ve­tő­en ér­ke­zett a sár­ga, vi­dé­ki au­tó­busz. Ha­mar be­ért a tér­re, ahol kék busz­ra kel­lett át­száll­nia a kö­ze­li fő­út­vo­na­lon. A kék au­tó­busz ép­pen ak­kor for­dult be, ami­kor Pi­ros­ka le­lé­pett a sár­ga busz lép­cső­jé­ről.

– Is­te­nem, csak el­ér­jem! Jé­zu­som, ne en­gedd, hogy el­men­jen az or­rom előtt! – fo­hász­ko­dott, ami­kor az au­tó­busz lom­hán be­állt a meg­ál­ló­ba.

Pi­ros­ka sza­po­ráz­ta a lép­te­it, de így mor­gott ma­gá­ban, ami­kor lát­ta, hogy az utol­só utas is be­szállt a busz­ba:

– Ezt már nem érem el. Vár­ha­tok fél órát, amíg jön a kö­vet­ke­ző.

Még­is meg­le­pe­tés­sel ész­lel­te, hogy az au­tó­busz nem jel­zi in­du­lá­si szán­dé­kát, nyu­god­tan vá­ra­ko­zik, ta­lán el­rom­lott va­la­mi a szer­ke­ze­té­ben, vagy egyéb gond­ja tá­madt a so­főr­nek. Pi­ros­kát még az a for­du­lat is el­ke­rül­te, hogy az or­ra előtt be­csu­kód­jon az au­tó­busz összes aj­ta­ja.

– Mi­lyen ren­des em­ber ez a so­főr! – je­gyez­te meg Pi­ros­ka, amint fel­lé­pett a kék au­tó­busz el­ső lép­cső­jé­re. – És mo­so­lyog is…

No, ak­kor a mo­so­lyá­ról is­mer­te fel a ve­jét, aki ép­pen szol­gá­lat­ban dol­go­zott, ép­pen ezen a vo­na­lon, s pon­to­san ak­kor ér­ke­zett, ami­kor a kés­le­ke­dés­ben lé­vő, si­e­tő Pi­ros­ká­nak ége­tő­en fon­tos­nak bi­zo­nyult, hogy mind­ez így tör­tén­jen.

Tud­ta, hogy a ló­ver­seny­pá­lya mel­let­ti nyíl­egye­nes sza­ka­szon nem fog las­san men­ni a busz. Jól is­mer­te a ve­jét, aki a gáz­pe­dál­ra ta­po­sott, hogy be­hoz­za a meg­ál­ló­ban vá­ra­ko­zás­sal el­vesz­te­ge­tett me­net­ide­jét. Pi­ros­ká­ban ugyan a vér­nyo­más­csök­ken­tő tab­let­tá­ra fittyet hány­va ren­det­le­nül ha­ladt fel­fe­lé a pum­pa, de a busz szé­pen kí­sér­te a pár­hu­za­mos ver­seny­pá­lyán vág­tá­zó lo­vak él­bo­lyát. Iga­zi küz­de­lem kint is, bent is. A ló­ver­seny­pá­lyán a dí­ja­kért, he­lye­zé­se­kért, té­tek utá­ni nye­re­mé­nye­kért har­so­gott a le­lá­tók né­pe, iz­zad­tak a zso­kék a pa­ri­pák ned­ve­se­dő há­tán; az út­tes­ten a per­ce­kért fo­rog­tak a ke­re­kek, csak ne­hogy bal­eset kö­vet­kez­zen be; Pi­ros­ka ere­i­ben, ideg­szá­la­i­ban pe­dig az ag­gó­dás lá­za for­rott erő­seb­ben és se­be­seb­ben, mint ba­ko­nyi vi­ha­rok ide­jén a szél. Szin­te ma­ga előtt lát­ta a pa­nel­ház fa­la­it kor­mo­san, a kony­ha­ab­lak­ból ki­tö­rő sű­rű füs­töt, s már azt is el­kép­zel­te, hogy leg­alább há­rom eme­let le­égett. Utol­já­ra a há­bo­rú­ban hat­van­há­rom év­vel ez­előtt, majd a for­ra­da­lom alatt, öt­ven­két éve ta­pasz­talt ef­fé­le bor­zal­ma­kat a füs­töl­gő ro­mok kö­zött. Ha­son­ló­kép­pen ijedt meg ak­kor is, ami­kor a rusz­ki ka­to­nák a ke­nyé­rért sor­ban ál­ló, ár­tat­lan em­be­rek­re lőt­tek a kör­úton.

Tűz­ol­tó­au­tók szi­ré­nái ha­sí­tot­ták a le­ve­gőt, amint a la­kó­há­za kö­ze­lé­ben lé­vő meg­ál­ló­ban le­szállt az au­tó­busz­ról. Ész­re sem vet­te, hogy a ve­je mo­so­lyog­va in­tett ne­ki bú­csút az es­ti ta­lál­ko­zá­sig, csak a szi­ré­nák szim­fó­ni­á­ját hal­lot­ta dü­bö­rög­ni a dob­hár­tyá­já­ban, a ha­lán­té­kán be­lül­ről dö­röm­bölt a fé­le­lem. Be­for­dult a ház elé, fut­va-ro­han­va, mint az eszét vesz­tett őrült, aki sem­mi­ről és sen­ki­ről nem haj­lan­dó tu­do­mást ven­ni a kör­nye­ze­té­ben, csak az a be­szű­kül­ten esze­lős gon­do­lat, vágy, ösz­tön hajt­ja, ami ar­ra ösz­tö­ké­li, hogy min­de­nen és min­den­kin át­gá­zol­va cél­já­hoz ér­jen. Az ag­gó­dás, hogy mi­lyen vissza­von­ha­tat­lan rosszat tett, s mi­at­ta kény­sze­rül­nek ár­tat­la­nul vert hely­zet­be a la­kó­tár­sai. De hi­szen még so­ha nem oko­zott kárt sen­ki­nek éle­te ed­dig el­telt nyolc­van éve so­rán.

Fu­tott, ro­hant Pi­ros­ka, ám las­sí­tott, ki­me­rült hir­te­len, az­zal nyug­tat­ta ma­gát, hogy nem füs­töl a kony­ha­ab­lak, s ugyan a tűz­ol­tók lár­má­ja is ab­ba­ma­radt, de biz­to­san a ház mö­göt­ti par­ko­ló­ba áll­tak, hogy on­nan kö­ze­lít­sék a tűz­fész­ket.

A lép­cső­ház­ba ér­ve kis­sé alább­ha­gyott ben­ne az in­du­lat, mert nem lá­tott tűz­ol­tó­kat, te­hát tá­vo­labb­ra men­tek. Meg sem vár­ta a lif­tet, gya­log cap­la­tott fel a ha­to­dik eme­let­re, a ki­me­rült­ség­től bab­rál­va for­gat­ta kul­csát az aj­tó­zár­ban. Hir­te­len be­lök­te csak az aj­tót, s nyit­va is hagy­ta. Egye­ne­sen a kony­há­ba tar­tott, ahol lát­ta, hogy a le­ve­ses fa­zék alatt nem tán­col a gáz­láng, és a gáz­csap el­zárt ál­la­pot­ban pi­hen.

Ka­bát­ját le sem vet­ve, ki­me­rül­ten ro­gyott a nap­pa­li el­ső fo­tel­jé­be, szor­gal­ma­san kap­kod­ta a le­ve­gőt.

– Há­la az égi­ek­nek, hogy nem kö­vet­ke­zett be a baj! – kul­csol­ta össze a ke­ze­it, mi­köz­ben a nyi­tott er­kély­aj­tón ke­resz­tül be­kö­szön­tött a la­kó­te­le­pi temp­lom ha­rang­sza­va, s fe­hér ga­lam­bok ül­tek az er­kély­kor­lát­ra für­dőz­ni a Nap si­mo­ga­tó su­ga­ra­i­ban.

Zsi­rai Lász­ló

::Nyomtatható változat::