Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 42 - A szovjet kényszermunkatáborok áldozataira em­lé­keztek

Keresztutak

A szovjet kényszermunkatáborok áldozataira em­lé­keztek

A gu­lág­ról va­ló ha­za­té­rés öt­ven­ha­to­dik év­for­du­ló­ján a még élő ra­bok és hoz­zá­tar­to­zók je­len­lé­té­ben ka­to­nai tisz­te­let­adás­sal em­lé­kez­tek ok­tó­ber 10-én a szov­jet nép­ir­tás ál­do­za­ta­i­ra.

Mir­tusz­ke­ret­ben kis már­vány­táb­la idé­zi a sok ezer ma­gyar ha­lot­tat: „Szov­jet kény­szer­mun­ka­tá­bo­rok­ban el­pusz­tult hon­fi­tár­saink em­lé­ké­re (1993)”. Nagy, szür­ke kő­ke­reszt Bu­da­pest V. ke­rü­le­té­ben, a Hon­véd tér szé­lén, kör­ben fe­hér-sár­ga-li­la ár­vács­kák. Itt gyü­le­kez­tek a dél­utá­ni csend­ben az el­hur­col­tak, a ne­héz éve­ket el­szen­ve­dők, ke­ve­sen, hi­szen a leg­fi­a­ta­labb is a nyolc­va­na­dik évé­ben jár már. Áll­tak az őszi fák alatt, és be­szél­get­tek: so­rol­ták a nem­rég el­tá­vo­zot­ta­kat. Vol­tak fi­a­ta­lok is, fi­úk és lá­nyok, akik a szü­lő­ket idéz­ték; volt, aki­nek az ap­ja az And­rássy út 60.-ban halt meg, édes­any­ja a gu­lá­gon tíz évet ra­bos­ko­dott a leg­ke­gyet­le­nebb he­lye­ken.

Ro­gán An­tal pol­gár­mes­ter be­szé­dé­ben elő­ször a gu­lág szót ele­mez­te: „ja­ví­tó mun­ka­tá­bo­rok fő­igaz­ga­tó­sá­ga” a je­len­té­se. És eb­ben min­den ben­ne van. A győz­tes „átnevelte” azo­kat, akik­nek nem tet­szett a zsar­nok­ság. A győz­tes­nek min­dig iga­za volt, mert fe­let­te állt a tör­vény­nek. Fé­lel­me­tes ez a gon­do­lat, tönk­re­tet­te az egész 20. szá­za­dot, és ez to­vább él ma is, hogy er­ről ne be­szél­jünk, ha­zud­junk a jö­vő­ben is.

Dr. Stark Ta­más tör­té­nész szin­te ezt foly­tat­ta, mond­ván, a gu­lág ma­gyar rab­ja­i­nak iszo­nyú szen­ve­dé­se ma fe­le­dés­re van ítél­ve. A mai ha­ta­lom azt akar­ja el­hi­tet­ni, hogy bű­nö­sök vol­tak, ha­di­fog­lyok. Nem vol­tak! Ár­tat­la­nul hur­col­tak el öt­száz­negy­ven­ezer ma­gyar ál­lam­pol­gárt vagy még töb­bet, és csak két­har­ma­duk tért ha­za. Nem a min­den­na­pi ro­bot, nem az éhe­zés volt a leg­ször­nyűbb: a leg­na­gyobb fáj­da­lom a vissza­té­rés volt a zsar­nok­sá­got ki­szol­gá­ló or­szág­ba. Má­sod­ren­dű pol­gá­rok let­tek, mel­lő­zöt­tek, akik­nek nyug­dí­já­ba nem szá­mí­tot­tak bele a kin­ti po­kol évei. Ezért kell be­szél­nünk a gu­lág­ról, az el­hur­colt hon­fi­tár­sa­ink­ról, hogy so­ha ne fe­lej­tőd­jön el kál­vá­ri­á­juk, ne tör­lőd­jön ki az em­lé­ke­ze­tünk­ből.

Az em­lék­ün­nep­ség vé­gén a Dr. An­tall Jó­zsef Ala­pít­vány ko­szo­rú­zott, majd Ro­gán An­tal pol­gár­mes­ter, a Fi­desz – Ma­gyar Pol­gá­ri Szö­vet­ség és a Ke­resz­tény­de­mok­ra­ta Nép­párt el­nök­sé­ge, a Had­tör­té­ne­ti Mú­ze­um, a Nem­zet­kö­zi Gu­lág Tár­sa­ság, a Gu­lág Ala­pít­vány, vé­gül a még élő rab­tár­sak he­lyez­tek el egy-egy szál vi­rá­got Veszp­ré­mi Im­re szob­rász­mű­vész kő­ke­reszt­jé­nél.

– Feny­ve­si –