evél&levél
„És mégis vannak vén falak közöttünk….” (EÉ 556)
Nyugdíjas éveinket egy nyugati határközeli városban töltjük. A volt határhoz egész közel, körülbelül harmincöt kilométerre, Ausztriában él egy kis magyar nyelvű evangélikus gyülekezet. A lelkész elfoglaltsága miatt időnként a határ magyar oldaláról megy valaki helyettesíteni. Jobbára idősek alkotják a közösséget, többségükben férfiak.
Legutóbb magam is elkísértem a helyettesítő lelkészt. A gyülekezet termésért való hálaadó istentiszteletet tartott, a megszokottnál többen voltak együtt. A szikrázó napsütésben egy-egy padon ülve vártuk az istentisztelet kezdetét.
Mellettem egy idős férfi ült. Beszédbe elegyedtünk. Örömmel említettem, milyen jó, hogy mostanában minden akadály nélkül közlekedhetünk a két ország között, utalva a nemrég rendezett, a határnyitásra emlékező fesztiválra. „Hát – vetette közbe az idős ember –, nem is olyan jó nekünk, hogy csak úgy átjárnak a határon.” „Kik?” – kérdeztem csodálkozva. „Hát a magyarok! Sokat lopnak tőlünk, kerékpárokat, terményt, amit találnak!”
Megütődve hallgattam el, nem tudtam mit mondani. Majd másik témára tértünk át. Kérdeztem, hallottak-e arról, milyen szörnyű kár érte az elmúlt nyáron gyülekezetünket és városunkat. „Micsoda?” – kérdezte csodálkozva. Egy hatalmas viharban a lezúduló víz és iszaptenger elárasztotta városunkat és templomunkat. Azóta sem tudjuk az istentiszteleteinket ott tartani – mondtam el neki. Testvérünk ezt korábban nem hallotta, de a többiek sem, akik körülöttünk álltak az istentiszteletre várva. Akkor elmondtam, hogy a bajból áldás is fakadt: összekovácsolódott nemcsak a gyülekezet, hanem más felekezetből is siettek a segítségünkre. Messze földről, sőt külföldről is jöttek támogatások.
Megtartottuk a hálaadó istentiszteletet, azután elbúcsúztunk. „Máskor is jöjjenek” – mondták. A nap ugyanolyan gazdagon szórta ránk sugarait, én valahogy mégiscsak egy kis „árnyékot” éreztem, s az idézett ének következő sora motoszkált bennem: „…rácsokon méregetjük egymást!”
Keveházi Lászlóné (Kőszeg)