evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Nyug­dí­jas éve­in­ket egy nyu­ga­ti ha­tár­kö­ze­li vá­ros­ban tölt­jük. A volt ha­tár­hoz egész kö­zel, kö­rül­be­lül har­minc­öt ki­lo­mé­ter­re, Auszt­ri­á­ban él egy kis ma­gyar nyel­vű evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet. A lel­kész el­fog­lalt­sá­ga mi­att időn­ként a ha­tár ma­gyar ol­da­lá­ról megy va­la­ki he­lyet­te­sí­te­ni. Job­bá­ra idő­sek al­kot­ják a kö­zös­sé­get, több­sé­gük­ben fér­fi­ak.

Leg­utóbb ma­gam is el­kí­sér­tem a he­lyet­te­sí­tő lel­készt. A gyü­le­ke­zet ter­mé­sért va­ló há­la­adó is­ten­tisz­te­le­tet tar­tott, a meg­szo­kott­nál töb­ben vol­tak együtt. A szik­rá­zó nap­sü­tés­ben egy-egy pa­don ül­ve vár­tuk az is­ten­tisz­te­let kez­de­tét.

Mel­let­tem egy idős fér­fi ült. Be­széd­be ele­gyed­tünk. Öröm­mel em­lí­tet­tem, mi­lyen jó, hogy mos­ta­ná­ban min­den aka­dály nél­kül köz­le­ked­he­tünk a két or­szág kö­zött, utal­va a nem­rég ren­de­zett, a ha­tár­nyi­tás­ra em­lé­ke­ző fesz­ti­vál­ra. „Hát – ve­tet­te köz­be az idős em­ber –, nem is olyan jó ne­künk, hogy csak úgy át­jár­nak a ha­tá­ron.” „Kik?” – kér­dez­tem cso­dál­koz­va. „Hát a ma­gya­rok! So­kat lop­nak tő­lünk, ke­rék­pá­ro­kat, ter­ményt, amit ta­lál­nak!”

Meg­ütőd­ve hall­gat­tam el, nem tud­tam mit mon­da­ni. Majd má­sik té­má­ra tér­tünk át. Kér­dez­tem, hal­lot­tak-e ar­ról, mi­lyen ször­nyű kár ér­te az el­múlt nyá­ron gyü­le­ke­ze­tün­ket és vá­ro­sun­kat. „Mi­cso­da?” – kér­dez­te cso­dál­koz­va. Egy ha­tal­mas vi­har­ban a le­zú­du­ló víz és iszap­ten­ger el­árasz­tot­ta vá­ro­sun­kat és temp­lo­mun­kat. Az­óta sem tud­juk az is­ten­tisz­te­le­te­in­ket ott tar­ta­ni – mond­tam el ne­ki. Test­vé­rünk ezt korábban nem hal­lot­ta, de a töb­bi­ek sem, akik kö­rü­löt­tünk áll­tak az is­ten­tisz­te­let­re vár­va. Ak­kor el­mond­tam, hogy a baj­ból ál­dás is fa­kadt: össze­ko­vá­cso­ló­dott nem­csak a gyü­le­ke­zet, ha­nem más fe­le­ke­zet­ből is si­et­tek a se­gít­sé­günk­re. Messze föld­ről, sőt kül­föld­ről is jöt­tek tá­mo­ga­tá­sok.

Meg­tar­tot­tuk a há­la­adó is­ten­tisz­te­le­tet, az­után el­bú­csúz­tunk. „Más­kor is jöj­je­nek” – mond­ták. A nap ugyan­olyan gaz­da­gon szór­ta ránk su­ga­ra­it, én va­la­hogy még­is­csak egy kis „ár­nyé­kot” érez­tem, s az idé­zett ének kö­vet­ke­ző so­ra mo­tosz­kált ben­nem: „…rá­cso­kon mé­re­get­jük egy­mást!”

Ke­ve­há­zi Lász­ló­né (Kő­szeg)

::Nyomtatható változat::