Gyermekvár

Egy köny­vet sze­ret­nék a fi­gyel­me­tek­be aján­la­ni, amely idén je­lent meg a Har­mat Ki­adónál. Nagy Pé­ter re­for­má­tus lel­kész bá­csi a bu­da­fo­ki gyü­le­ke­zet­ben min­den va­sár­nap el­mond egy rö­vid tör­té­ne­tet a gye­re­kek­nek az is­ten­tisz­te­let ele­jén. Ezt azon­ban nem­csak a gye­re­kek hall­gat­ják nagy él­ve­zet­tel, ha­nem a fel­nőt­tek is. Ezért is ha­tá­roz­ták el a gyü­le­ke­zet­ben, hogy össze­gyűj­te­nek né­há­nyat ezek kö­zül, és egy kis köny­vecs­ké­ben meg­je­len­te­tik. Ol­vas­ni le­het ben­ne pél­dá­ul a pa­ró­ki­án la­kó ál­la­tok­ról, uta­zá­sok és ki­rán­du­lá­sok so­rán szer­zett él­mé­nyek­ről, ér­de­kes em­be­rek­ről, va­la­mint ar­ról, hogy mi min­dent le­het ta­nul­ni a min­ket kö­rül­ve­vő tár­gyak­tól, ha nyi­tott szem­mel já­runk. Kü­lön fe­je­zet­ben ta­lál­ha­tók azok a ta­ní­tá­sok, ame­lyek va­la­me­lyik egy­há­zi vagy ál­la­mi ün­nep­hez kap­cso­lód­nak. Mi­vel a mos­ta­ni Na­pos ol­dal ha­lot­tak nap­já­hoz is na­gyon kö­zel je­le­nik meg, ezért Pé­ter bá­csi ta­ní­tá­sai kö­zül ezt aján­lom fi­gyel­me­tek­be. So­kat le­het ta­nul­ni be­lő­le.

Lek­ció: Zsol­tá­rok 147,
Tex­tus: Zsol­tá­rok 147,1–3
2007. ok­tó­ber 28.

Tud­já­tok-e, hogy jö­vő hé­ten mi­lyen na­pok lesz­nek? Ta­lán is­ko­la­szü­net is van, ugye? Az a leg­fon­to­sabb. De va­la­mit sej­te­tek, hogy va­la­mi má­sért na­gyon sok vi­rág van az ut­cán, a vi­rág­bol­tok­ban. Ké­szül­nek az em­be­rek, hogy ki­men­je­nek a te­me­tők­be. Mit ke­res egy gyer­mek a te­me­tő­ben? Sza­bad-e őt oda­vin­ni? Egy­ál­ta­lán kell-e ne­ki er­ről a té­má­ról be­szél­ni?

Úgy gon­do­lom, hogy kö­te­les­sé­günk a gyer­me­ke­ket ki­vin­ni, kü­lö­nö­sen ilyen­kor, ami­kor az úgy­ne­ve­zett ha­lot­tak nap­ja van – és év­köz­ben sem árt egy­szer-két­szer –, mert na­gyon-na­gyon fon­tos dol­go­kat ta­nul­ha­tunk meg egy élet­re a te­me­tő­ben. Elő­ször is meg­ta­nul­juk azt, hogy nem úgy pottyan­tunk a vi­lág­ba. Vol­tak, akik előt­tünk él­tek, és ugyan­olyan gyer­me­kek vol­tak ők is, az­tán fel­nőt­tek let­tek, az­tán idő­sek, az­tán el­men­tek. Ho­va men­tek? Szok­ták mon­da­ni, hogy utol­só út­ja a te­me­tő. Ez té­ve­dés: az utol­só előt­ti. Az utol­só út­ja az em­ber­nek az Is­ten­hez visz. És mi a re­mény­sé­günk, hogy ho­vá me­gyünk? Az ő or­szá­gá­ba. Te­hát ami­kor ki­me­gyünk a te­me­tő­be, ak­kor nem ar­ról em­lé­ke­zünk meg csu­pán, hogy vol­tak előt­tünk já­rók, ha­nem ar­ról is, hogy van re­mény­sé­günk. Meg­ér­ke­zünk az Is­ten­hez.

A má­sik pe­dig, hogy le­gyen vi­lá­gos, hogy azok, akik előt­tünk jár­tak, na­gyon fon­tos dol­go­kat mond­tak, cse­le­ked­tek, és azt nem sza­bad el­fe­lej­te­ni. Sem a csa­lád­ban, sem az or­szág­ban. Az em­lé­ke­zés he­lye is a te­me­tő, a ta­ní­tás he­lye is. Na­gyon bol­dog vol­tam, ami­kor a múlt­kor egy ré­gi ked­ves is­me­rős csa­lád össze­szed­te a gyer­me­ke­it vi­dék­ről, és azt mond­ták: most ki­me­gyünk a Fi­u­mei úti te­me­tő­be, ki­me­gyünk a Far­kas­ré­ti­be, és vé­gig­jár­juk a ma­gyar tör­té­nel­met. Mert ott van. Kö­zel ke­rül­nek hoz­zánk az őse­ink. Ezt most in­kább a szü­lők­nek mon­dom, hogy csak vi­gyék a gye­re­ke­ket ki a te­me­tő­be! Mert em­lé­kez­ni a jö­vő­nek is a zá­lo­ga. A sze­ret­te­ink­re em­lé­kez­ni kell, ezt mond­ja a csa­lád­lé­lek­tan. Mi­ni­mum négy ge­ne­rá­ci­ó­nak kell – úgy­mond – élő mó­don je­len len­ni egy em­ber­nek a tu­da­tá­ban. Egé­szen a déd­szü­le­in­kig vagy az ük­szü­le­in­kig. Kik vol­tak ők? Mik vol­tak? Mint­ha csak teg­nap tör­tént vol­na, úgy kell is­mer­ni az ő tör­té­ne­te­i­ket.