Élő víz

…de nem si­ke­rült. Mert ép­pen ak­kor min­dig más­ra kel­lett fi­gyel­nem. Elő­ször ar­ra, hogy el ne es­sek. Pont ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor érez­het­tem vol­na azt a fény­su­ga­rat. Per­sze, még­is el­es­tem.

Az­tán a ba­rá­tok rán­gat­tak fél­re, majd a sok ta­nu­lás va­kí­tott meg. Min­dig érez­tem, hogy kel­le­ne ne­kem az a pil­lan­tás, de va­la­ho­gyan, ak­kor és ott, so­sem jött össze. Az­tán a hi­va­tás tar­tott fog­va, az is­ko­lá­ért, a rám bí­zott sok gye­re­kért ag­gó­dó, ál­mat­la­nul töl­tött éj­sza­kák gyöt­rel­me.

Ma­gya­rá­zat min­dig akadt, de ezek egy­re gyar­lób­bak let­tek. Las­san már ma­gam se hit­tem, hogy iga­zi oka van a meg­hát­rá­lás­nak. Ak­kor rá­döb­ben­tem, hogy fél­tem tő­led, te­kin­te­ted­től, és hagy­tam so­dor­ni ma­ga­mat a ki­ma­gya­ráz­ko­dá­sok ké­tes tisz­ta­sá­gú ára­da­tá­ban.

In­té­sem­re száz­szor zen­gett a „Halld a mennyei hal­le­lu­ját…”, de le­het, hogy én ma­gam is sü­ket vol­tam hoz­zá.

Az­tán ta­pasz­tal­nom kel­lett, hogy csak le­haj­tott fej­jel, a já­szol­ba te­kint­ve kap­ha­tom meg él­te­tő fé­nye­det. De a ko­nok nyak és büsz­ke fej ne­he­zen néz le­fe­lé, még ha ké­sőbb meg is bán­ja. Mi­re ezt vé­giggon­dol­tam, olyan­kor min­dig ké­ső volt már, el­múlt a ka­rá­csony, já­szol se­hol…

És cso­da tör­tént. Te ke­res­tél meg en­gem. Nem a sze­mem­be, a szí­vem­be vi­lá­gí­tot­tál. Meg­mu­tat­tad, hogy a já­szol min­dig itt van, min­dig rád néz­he­tek, és min­dig érez­he­tem él­te­tő fény­su­ga­ra­dat, mert ál­lan­dó­an itt vagy. És ez egy­ál­ta­lán nem al­ka­lom, nem rá­érős idő kér­dé­se, mert ve­led min­den perc­ben le­het be­szél­get­ni, jó ve­led be­szél­get­ni, sőt kell ve­led be­szél­get­ni.

Ta­lán más­nak egy­sze­rű a tör­té­net, csu­pán hagy­tad, hogy meg­ta­lál­ja­lak.

Jó, hogy ezt el­mond­hat­tam ne­ked, meg­hall­gat­tál, és ezt a pár sort le­írat­tad ve­lem. Ka­rá­csony el­múl­tá­val is kö­szö­nöm.

Ta­lán annyi­ra már nem is kell fél­nem tő­led.

Dr. Sch­rott Gé­za kar­nagy (Kőszeg)