Keresztutak

Bol­dog­asszony ha­va az idén fer­ge­teg­gel kö­szön­tött ránk. S akik a bu­da­ke­szi Him­nusz-szo­bor­nál, V. Maj­zik Má­ria mo­nu­men­tá­lis al­ko­tá­sá­nál szil­vesz­ter éj­je­lén az esős-sze­les idő­já­rás el­le­né­re új­évet kö­szön­te­ni össze­gyűl­tek, a fel­csen­dü­lő ha­ran­gok já­té­ká­nak hall­ga­tá­sa köz­ben el­me­reng­het­tek azon, hogy a re­form­kor köl­tő­jé­ben, Köl­csey Fe­renc­ben és ver­sé­nek dal­lá kom­po­ná­ló­já­ban, Er­kel Fe­renc­ben mi­lyen ér­zé­se­ket kelt­het­tek haj­dan a „ma­gyar nép zi­va­ta­ros szá­za­dai”.

Most, 2010-ben a kö­zel­múlt ese­mé­nyei is­mét sú­lyos te­her­ként ne­he­zed­nek a tár­sa­da­lom­ra. A deb­re­ce­ni re­for­má­tus kol­lé­gi­um haj­da­ni di­ák­já­nak örök ér­vé­nyű gon­do­la­tai azon­ban ép­pen ar­ra fi­gyel­mez­tet­nek, hogy tör­té­nel­münk so­rán az egy­más közötti vi­szály­ko­dás, a fa­lu­rom­bo­lá­sok, még a ki­vég­zé­sek mo­dern for­mái, a gyár­be­zá­rá­sok, a le­hall­ga­tá­sok, a ki­la­kol­ta­tá­sok, a tö­me­ges mun­ka­nél­kü­li­ség, a meg­alá­zott­ság és re­mény­vesz­tett­ség leg­sö­té­tebb mély­sé­ge­i­ből is Is­ten se­gít­sé­gé­vel min­dig ké­pe­sek vol­tunk az új­já­szü­le­tés­re.

1. Maj­zik Má­ria mű­vé­sze­té­ben ar­ra a kér­dés­re ke­re­si a vá­laszt, ho­gyan le­het a ter­mé­szet, a ma­gyar mo­tí­vum­kincs és tör­té­nel­münk ki­emel­ke­dő pil­la­na­ta­i­nak egy­sé­ges ke­ret­be fog­la­lá­sá­val, az em­be­ri szen­ve­dés előt­ti fő­haj­tás­sal egy tisz­tább, ma­gasz­to­sabb vi­lág­ba, a ha­lál­ból az élet­be föl­emel­ked­ni. Al­ko­tá­sa­i­ban együtt je­le­nik meg az em­be­ri lét esen­dő­sé­ge a „ma­gyar­nak len­ni” fáj­dal­mas gyö­nyö­rű­sé­gé­vel.

A meg­ha­ló és föl­tá­mad­ni tu­dó ter­mé­szet van je­len műveiben. A for­ra­da­lom ál­do­za­ta­i­nak sú­lyos vas­lánc­cal egy­be­font „egy­gyö­ke­rű­sé­gé­ben” épp­úgy, mint 56-os dom­bor­mű­vén a Ma­gyar Szen­tek temp­lo­má­ban vagy a gyer­tya­láng lo­bo­gó fé­nyé­ben azon a kom­po­zí­ci­ón, ame­lyet Jó­kai An­na Ima Ma­gyar­or­szá­gért cí­mű ver­se ih­le­tett.

Him­nusz-szob­rá­hoz el­lá­to­gat­nak az egy­kor a vi­lág legtá­vo­lab­bi pont­ja­i­ra szám­ki­ve­tett hon­fi­tár­sa­ink is azért, hogy a re­ményt su­gár­zó ta­va­szi ol­va­dá­sok ide­jén, a per­zse­lő nyár he­vé­ben vagy akár a sár­gu­ló ősz­ben Er­kel Fe­renc dal­la­ma­i­val egy pil­la­nat­ra em­lé­ke­ik­ből elő­hív­ják, s lel­kük­ben új­ra meg­te­remt­sék szü­lő­ha­zá­ju­kat, a haj­dan­volt Ma­gyar­or­szá­got. – Le­het, hogy egy­szer Bu­da­ke­szi is nem­ze­ti za­rán­dok­hely lesz?

S ha igen, fel­hang­za­nak-e majd a nem­ze­ti him­nusz mel­lett az új évet kö­szön­tő egy­be­gyűl­tek aj­ká­ról az olyan ré­gi imád­sá­ga­ink is, mint a Bol­dog­asszony anyánk… vagy a re­for­má­tus 90. zsol­tár – Te­ben­ned bíz­tunk ele­i­től fog­va…? Fo­gunk-e még em­lé­kez­ni, uno­ká­ink ének­lik-e még az Ah, hol vagy, ma­gya­rok tün­dök­lő csil­la­ga kez­de­tű, Ist­ván ki­rá­lyunk­hoz írott him­nusz cso­dá­la­tos, ősi dal­la­ma­it, vagy akár a szé­kely him­nuszt, ame­lyek nél­kül – vall­juk be – sok­kal sze­gé­nyeb­bek len­nénk?

Húsz éve an­nak, hogy a Him­nusz szü­le­té­sét a ma­gyar kul­tú­ra, s negy­ven­öt éve, hogy Jó­zsef At­ti­la szü­le­tés­nap­ját a köl­té­szet nap­ja­ként tart­juk nyil­ván. Az új év most is al­kal­mat kí­nál a meg­úju­lás­ra, de va­jon ma­radt-e hely, tal­pa­lat­nyi föld szé­les e ha­zá­ban, ahol tisz­ta szív­vel ün­ne­pel­he­tünk? A szo­bor kis ha­rang­jai min­den­eset­re – „Is­ten, áldd meg a ma­gyart!…” – ne­gye­dik éve már, hogy kong­va, cseng­ve-bong­va hí­vo­gat­ják, aki­nek még van fü­le a hal­lás­ra.

Gal­gó­czy Zsu­zsa