Kultúrkörök
Tormay Cécile és a Napkelet
Egy tüneményes diákpályázat margójára
Schöpflin Aladár író, irodalomtörténész 1940-ben megjelent, Búcsú a Napkelettől című elégikus írásából idézek: „Szép csendben, búcsúztatók és gyászszertartások nélkül, kimúlt a Napkelet, havonként megjelenő irodalmi és kritikai folyóirat. Tormay Cécile alapította 1923-ban. (…) Bevallott célja az akkor úgynevezett keresztény megújulás irodalmi szolgálata volt, s be nem vallottan a Nyugat ellensúlyozása. (…) Tormay Cécile előkelő szelleme nem engedte, hogy folyóirata fölösleges polémiákkal s az akkor divatos politikai jelszavak hangoztatásával szálljon ellenünk harcba. Irodalmi súlyával akart hatni. Meg kell állapítanunk, a tónusa előkelő és írókhoz méltó volt.” A méltató sorok a Nyugatban jelentek meg, abban a folyóiratban, amely indulása, 1908 óta a századelő radikális nemzedékének adott fórumot. Az irodalmi érték jegyében szerkesztett jeles folyóirat sokak szerint mellőzte a nemzeti sorskérdések taglalását, ami Trianon után különösen fájó jelenség volt. Schöpflin Aladár, az örök békítő, aki többször hangoztatta, nincs jobboldali és baloldali irodalom, csak értékes, színvonalas irodalom létezik, szóval Schöpflin búcsúszavait – bár az ellenoldalról érkeztek – őszintének és igaznak kell tekintenünk; a Napkelet megszűnésével egy újabb csillag hullott le a magyar irodalom egéről.
A bevezető sorokat felütésnek szántam. Ugyanis a közelmúltban a folyóirat és létrehozója, Tormay Cécile egy nemes vetélkedő témája volt. Az alapötlet az írónő és munkássága emlékét ápoló Jobbágy Évától és a Klebelsberg Emléktársaságtól származott.
A versengésnek – stílusosan – a Klebelsberg Kultúrkúria adott otthont. (Nem mellékesen megjegyzendő, hogy a Napkelet című folyóirat szellemi és anyagi inspirátora a kor kiváló kultuszminisztere volt.) Több mint harmincan jutottak az elődöntőbe, olyan tizenhat-tizenhét esztendős diákok, akik életükben nem hallottak Tormay Cécile-ről, ám vették a fáradságot, és könyvtárról könyvtárra haladva leemelték a polcokról azokat a ritka példányokat, amelyek a negyvenes-ötvenes évek fordulóján nem kerültek máglyára vagy tiltólistára.
De ki is volt Tormay Cécile, a huszadik század fordulóján és a két háború között alkotó írónő? Kivételes adottságait az is bizonyítja, hogy már négyesztendős korában olvasott, tizennégy évesen már érettnek mondhatta magát, s alig múlt tizenöt esztendős, már megírta első regényét.
A kisnemesi családból származó írónő első jelentős műve, az Emberek a kövek között című regény 1911-ben jelent meg. Egy horvát lány a főszereplője, aki egy hajdan Magyarországhoz tartozó sziklás vidéken, a tengerig futó magyar államvasutak őrházainak egyikében élt, s tragikus nagy szerelem tetőzte be életét.
Következő regénye (ez 1914-ben látott napvilágot) A régi ház volt, amelyben három nemzedék embert próbáló küzdelmét kísérte nyomon, szikrázóan eleven stílusban, elragadó női meglátásokkal és versbe illő lírával. Thomas Mann Buddenbrookjához hasonlítható a mű.
Színes, elragadóan érdekes „útielbeszélései” Olasz- és Göröghon szépségeit tárták fel, majd az őszirózsás forradalom után toll alá fogta a forrongó magyar világot, és Bujdosó könyv című naplóregényében számot adott a polgár, a birtokos, az istenhívő, a szegény ember szenvedéséről és megtöretéséről.
Legjobb alkotói korszakában kapta a megbízatást Klebelsberg Kunótól a Napkelet létrehozására. A folyóirat 1923 januárjában indult hódító útjára; 1937-ig az életre hívó szerkesztette. Tormay Cécile 1937-ben halt meg, sajnálatosan türelmetlenül; nem várta meg, hogy megkapja a Nobel-díjat, amelyre munkásságáért felterjesztették. Egy nagy formátumú történelmi regény, a három kötetre tervezett Az ősi küldött utolsó fejezeteit már egyik munkatársa írta meg, Tormay jegyzetei alapján. A könyv a tatárjárás idejébe kalauzolja az olvasókat; a kelet és nyugat közé szorult magyar királyság „kiútkeresésének tragikumát” vázolja fel.
E dióhéjba sűrített életrajzot azért írtam le, hogy érzékeltessem: milyen hatalmas terepet kellett pásztázniok a versenybe lépő diákoknak. A zömében egyházi iskolák tanulói (pedagógiai tanulmányírók egyszer arról is számot adhatnának, hogy a kutatást, a magánszorgalmat és az összefüggések felismerését feltételező pályázatokra miért e tanintézetek diákjai hajlamosak jelentkezni elsősorban) kitűnő dolgozatokkal startoltak. Volt olyan tanuló, aki a könyvtárak jelenlegi „Tormay-könyv-állományáról” adott hírt, tágítva a kört székelyudvarhelyi és szatmárnémeti bibliotékák faggatásával. Egy másik diák pedig lefényképezte és értelmezte az írónő budapesti lakóházainak, vidéki bujdosásának színtereit.
A pályamunkák egyikében kiemelt betűkkel szerepelt a kérdés: Tormay Cécile miért nincs benne a kötelező kerettantervben? Aztán jött egy meglepetés: a versenyző diák – kilépve a Napkelet tartalmi elemzéséből – egy látványos ugrással eljutott Herczeg Ferenc Új Időkjéig, összehasonlítva a folyóirat és a hetilap „nemes”, illetve „ó”-konzervativizmusát.
Egy másik versenyző azt elemezte, hogy a német, a horvát, a szerb, az olasz és orosz (van az írónőnek egy tüneményes karácsonyi novellája – az Ő volt! című –, amelynek oroszok a szereplői) férfiak és nők miért szerepelnek Tormay Cécile tématárában. A mesekönyv kis hercegnője című novella elemzését olvasva felfigyelhettünk a diák éleslátására. Az a novellai mondat, mely szerint „A csók a szótalan szó: a megmondhatatlan megmondása” – a diák olvasatában – Tormay Cécile stílművészetének esszenciája.
Idézet az egyik dolgozatból: „Megdöbbenéssel olvastam azokat a mondatokat, amelyekben »szembeszállt« Trianonnal. A mai napig érzékenyen érint ez a kérdés, hiszen erdélyi vagyok; családom egy része átélte az akkori szenvedéseket. Kislány koromban esti mese helyett sokszor hallgattam erről történeteket. Nagyapám nyíltan vállalta véleményét: függetlenséget akart Erdélynek. Nem volt ezzel egyedül, de ebben a kérdésben nem dönthetnek egyszerű emberek. Sokan beletörődtek a sorsukba. Büszke vagyok a családomra, a gyökereimre. Tisztelem azokat, akik sokat tettek az emberekért, a hazájukért. Tormay Cécile-ről mindezeket elmondhatjuk.” (Klebelsberg azért is sürgette a Napkelet létrejöttét, mert mint vallotta: „Az olvasóközönség megszervezése ma különösen fontos feladat, amidőn a Felvidék és Erdély művelt magyarságát elveszítettük.”)
Tormay Cécile a folyóirat leendő olvasótáborát a tudásra szomjazó nőkben és a középosztály értelmiségében vélte felfedezni. Fontosnak tartotta az ifjúság megnyerését is. Az egyik pályamű szerzője pontosan utánajárt annak, hogy – mai szóval élve – e célközönségnek mit kínált a szerkesztőség, miután (ahogy a lap egyik szerzője írta): „A budapesti irodalom jóformán csak két hangon beszélt, a pénz és az erotika hangján, és az úgynevezett egyéni boldogság jogával rátiport az emberi közösség érdekeire.”
Volt diák, aki arra is felfigyelt, hogy a vidéken élő írók és történészek jelentős szerepet kaptak a folyóiratban. E tekintetben a Napkelet volt az egyedüli; Szeged, Debrecen, Miskolc, Pécs más városok íróit, művészeit is bekapcsolta a műveltségterjesztés hazafias áramkörébe. Eckhardt Sándor, Németh László, Biró Lajos, Oláh György, Szentmihályiné Szabó Mária, Reményik Sándor, a fiatalabb nemzedék soraiból Hamvas Béla, Szerb Antal, Thurzó Gábor, Keresztury Dezső és még sokan mások publikáltak a lap hasábjain.
A remek stílusban megírt, nagy felkészültségről tanúskodó versenymunkákból kiolvasható: Tormay Cécile életmintát kínáló, jelentős írónő, mellőzése méltatlan. A Napkelet pedig fennállása során mindvégig feladatának tartotta, hogy kulturális, majd politikai síkon is választ keressen arra a kérdésre, hogy hogyan őrizheti meg nemzeti identitását egy kiszolgáltatott helyzetű kis ország.
Párkány László