Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Schöpf­lin Ala­dár író, iro­da­lom­tör­té­nész 1940-ben meg­je­lent, Bú­csú a Nap­ke­let­től cí­mű elé­gi­kus írá­sá­ból idé­zek: „Szép csend­ben, bú­csúz­ta­tók és gyász­szer­tar­tá­sok nél­kül, ki­múlt a Nap­ke­let, ha­von­ként meg­je­le­nő iro­dal­mi és kri­ti­kai fo­lyó­irat. Tor­may Céc­i­le ala­pí­tot­ta 1923-ban. (…) Be­val­lott cél­ja az ak­kor úgy­ne­ve­zett ke­resz­tény meg­úju­lás iro­dal­mi szol­gá­la­ta volt, s be nem val­lot­tan a Nyu­gat el­len­sú­lyo­zá­sa. (…) Tor­may Céc­i­le elő­ke­lő szel­le­me nem en­ged­te, hogy fo­lyó­ira­ta fö­lös­le­ges po­lé­mi­ák­kal s az ak­kor di­va­tos po­li­ti­kai jel­sza­vak han­goz­ta­tá­sá­val száll­jon el­le­nünk harc­ba. Iro­dal­mi sú­lyá­val akart hat­ni. Meg kell ál­la­pí­ta­nunk, a tó­nu­sa elő­ke­lő és írók­hoz mél­tó volt.” A mél­ta­tó so­rok a Nyu­gat­ban je­len­tek meg, ab­ban a fo­lyó­irat­ban, amely in­du­lá­sa, 1908 óta a szá­zad­elő ra­di­ká­lis nem­ze­dé­ké­nek adott fó­ru­mot. Az iro­dal­mi ér­ték je­gyé­ben szer­kesz­tett je­les fo­lyó­irat so­kak sze­rint mel­lőz­te a nem­ze­ti sors­kér­dé­sek tag­la­lá­sát, ami Tri­a­non után kü­lö­nö­sen fá­jó je­len­ség volt. Schöpf­lin Ala­dár, az örök bé­kí­tő, aki több­ször han­goz­tat­ta, nincs jobb­ol­da­li és bal­ol­da­li iro­da­lom, csak ér­té­kes, szín­vo­na­las iro­da­lom lé­te­zik, szó­val Schöpf­lin bú­csú­sza­va­it – bár az el­len­ol­dal­ról ér­kez­tek – őszin­té­nek és igaz­nak kell te­kin­te­nünk; a Nap­ke­let meg­szű­né­sé­vel egy újabb csil­lag hul­lott le a ma­gyar iro­da­lom egé­ről.

A be­ve­ze­tő so­ro­kat fel­ütés­nek szán­tam. Ugyan­is a kö­zel­múlt­ban a fo­lyó­irat és lét­reho­zó­ja, Tor­may Céc­i­le egy ne­mes ve­tél­ke­dő té­má­ja volt. Az alap­öt­let az író­nő és mun­kás­sá­ga em­lé­két ápo­ló Job­bágy Évá­tól és a Kle­bels­berg Em­lék­tár­sa­ság­tól szár­ma­zott.

A ver­sen­gés­nek – stí­lu­so­san – a Kle­bels­berg Kul­túr­kú­ria adott ott­hont. (Nem mel­lé­ke­sen meg­jegy­zen­dő, hogy a Nap­ke­let cí­mű fo­lyó­irat szel­le­mi és anya­gi ins­pi­rá­to­ra a kor ki­vá­ló kul­tusz­mi­nisz­te­re volt.) Több mint har­min­can ju­tot­tak az elő­dön­tő­be, olyan ti­zen­hat-ti­zen­hét esz­ten­dős di­á­kok, akik éle­tük­ben nem hal­lot­tak Tor­may Céc­i­le-ről, ám vet­ték a fá­rad­sá­got, és könyv­tár­ról könyv­tár­ra ha­lad­va le­emel­ték a pol­cok­ról azo­kat a rit­ka pél­dá­nyo­kat, ame­lyek a negy­ve­nes-öt­ve­nes évek for­du­ló­ján nem ke­rül­tek mág­lyá­ra vagy til­tó­lis­tá­ra.

De ki is volt Tor­may Céc­i­le, a hu­sza­dik szá­zad for­du­ló­ján és a két há­bo­rú kö­zött al­ko­tó író­nő? Ki­vé­te­les adott­sá­ga­it az is bi­zo­nyít­ja, hogy már négy­esz­ten­dős ko­rá­ban ol­va­sott, ti­zen­négy éve­sen már érett­nek mond­hat­ta ma­gát, s alig múlt ti­zen­öt esz­ten­dős, már meg­ír­ta el­ső re­gé­nyét.

A kis­ne­me­si csa­lád­ból szár­ma­zó író­nő el­ső je­len­tős mű­ve, az Em­be­rek a kö­vek kö­zött cí­mű re­gény 1911-ben je­lent meg. Egy hor­vát lány a fő­sze­rep­lő­je, aki egy haj­dan Ma­gyar­or­szág­hoz tar­to­zó szik­lás vi­dé­ken, a ten­ge­rig fu­tó ma­gyar ál­lam­vas­utak őr­há­za­i­nak egyi­ké­ben élt, s tra­gi­kus nagy sze­re­lem te­tőz­te be éle­tét.

Kö­vet­ke­ző re­gé­nye (ez 1914-ben lá­tott nap­vi­lá­got) A ré­gi ház volt, amely­ben há­rom nem­ze­dék em­bert pró­bá­ló küz­del­mét kí­sér­te nyo­mon, szik­rá­zó­an ele­ven stí­lus­ban, el­ra­ga­dó női meg­lá­tá­sok­kal és vers­be il­lő lí­rá­val. Tho­mas Mann Bud­denbro­ok­já­hoz ha­son­lít­ha­tó a mű.

Szí­nes, el­ra­ga­dó­an ér­de­kes „úti­el­be­szé­lé­sei” Olasz- és Gö­rög­hon szép­sé­ge­it tár­ták fel, majd az őszi­ró­zsás for­ra­da­lom után toll alá fog­ta a for­ron­gó ma­gyar vi­lá­got, és Buj­do­só könyv cí­mű nap­ló­re­gé­nyé­ben szá­mot adott a pol­gár, a bir­to­kos, az is­ten­hí­vő, a sze­gény em­ber szen­ve­dé­sé­ről és meg­tö­re­té­sé­ről.

Leg­jobb al­ko­tói kor­sza­ká­ban kap­ta a meg­bí­za­tást Kle­bels­berg Kun­ótól a Nap­ke­let lét­re­ho­zá­sá­ra. A fo­lyó­irat 1923 ja­nu­ár­já­ban in­dult hó­dí­tó út­já­ra; 1937-ig az élet­re hí­vó szer­kesz­tet­te. Tor­may Céc­i­le 1937-ben halt meg, saj­ná­la­to­san tü­rel­met­le­nül; nem vár­ta meg, hogy meg­kap­ja a No­bel-dí­jat, amely­re mun­kás­sá­gá­ért fel­ter­jesz­tet­ték. Egy nagy for­má­tu­mú tör­té­nel­mi re­gény, a há­rom kö­tet­re ter­ve­zett Az ősi kül­dött utol­só fe­je­ze­te­it már egyik mun­ka­tár­sa ír­ta meg, Tor­may jegy­ze­tei alap­ján. A könyv a ta­tár­já­rás ide­jé­be ka­la­u­zol­ja az ol­va­só­kat; a ke­let és nyu­gat kö­zé szo­rult ma­gyar ki­rály­ság „ki­út­ke­re­sé­sé­nek tra­gi­ku­mát” vá­zol­ja fel.

E dió­héj­ba sű­rí­tett élet­raj­zot azért ír­tam le, hogy ér­zé­kel­tes­sem: mi­lyen ha­tal­mas te­re­pet kel­lett pász­táz­ni­ok a ver­seny­be lé­pő di­á­kok­nak. A zö­mé­ben egy­há­zi is­ko­lák ta­nu­lói (pe­da­gó­gi­ai ta­nul­mány­írók egy­szer ar­ról is szá­mot ad­hat­ná­nak, hogy a ku­ta­tást, a ma­gán­szor­gal­mat és az össze­füg­gé­sek fel­is­me­ré­sét fel­té­te­le­ző pá­lyá­za­tok­ra mi­ért e tan­in­té­ze­tek di­ák­jai haj­la­mo­sak je­lent­kez­ni el­ső­sor­ban) ki­tű­nő dol­go­za­tok­kal star­tol­tak. Volt olyan ta­nu­ló, aki a könyv­tá­rak je­len­le­gi „Tor­may-könyv-ál­lo­má­nyá­ról” adott hírt, tá­gít­va a kört szé­kely­ud­var­he­lyi és szat­már­né­me­ti bib­li­o­té­kák fag­ga­tá­sá­val. Egy má­sik di­ák pe­dig le­fény­ké­pez­te és ér­tel­mez­te az író­nő bu­da­pes­ti la­kó­há­za­i­nak, vi­dé­ki buj­do­sá­sá­nak szín­te­re­it.

A pá­lya­mun­kák egyi­ké­ben ki­emelt be­tűk­kel sze­re­pelt a kér­dés: Tor­may Céc­i­le mi­ért nincs ben­ne a kö­te­le­ző ke­ret­tan­terv­ben? Az­tán jött egy meg­le­pe­tés: a ver­seny­ző di­ák – ki­lép­ve a Nap­ke­let tar­tal­mi elem­zé­sé­ből – egy lát­vá­nyos ug­rás­sal el­ju­tott Herczeg Fe­renc Új Idők­jé­ig, össze­ha­son­lít­va a fo­lyó­irat és a he­ti­lap „ne­mes”, il­let­ve „ó”-kon­zer­va­ti­viz­mu­sát.

Egy má­sik ver­seny­ző azt ele­mez­te, hogy a né­met, a hor­vát, a szerb, az olasz és orosz (van az író­nő­nek egy tü­ne­mé­nyes ka­rá­cso­nyi no­vel­lá­ja – az Ő volt! cí­mű –, amely­nek oro­szok a sze­rep­lői) fér­fi­ak és nők mi­ért sze­re­pel­nek Tor­may Céc­i­le té­ma­tá­rá­ban. A me­se­könyv kis her­ceg­nő­je cí­mű no­vel­la elem­zé­sét ol­vas­va fel­fi­gyel­het­tünk a di­ák éles­lá­tá­sá­ra. Az a no­vel­lai mon­dat, mely sze­rint „A csók a szó­ta­lan szó: a meg­mond­ha­tat­lan meg­mon­dá­sa” – a di­ák ol­va­sa­tá­ban – Tor­may Céc­i­le stíl­mű­vé­sze­té­nek esszen­ci­á­ja.

Idé­zet az egyik dol­go­zat­ból: „Meg­döb­be­nés­sel ol­vas­tam azo­kat a mon­da­to­kat, ame­lyek­ben ťszem­be­szálltŤ Tri­a­non­nal. A mai na­pig ér­zé­ke­nyen érint ez a kér­dés, hi­szen er­dé­lyi va­gyok; csa­lá­dom egy ré­sze át­él­te az ak­ko­ri szen­ve­dé­se­ket. Kis­lány ko­rom­ban es­ti me­se he­lyett sok­szor hall­gat­tam er­ről tör­té­ne­te­ket. Nagy­apám nyíl­tan vál­lal­ta vé­le­mé­nyét: füg­get­len­sé­get akart Er­dély­nek. Nem volt ez­zel egye­dül, de eb­ben a kér­dés­ben nem dönt­het­nek egy­sze­rű em­be­rek. So­kan be­le­tö­rőd­tek a sor­suk­ba. Büsz­ke va­gyok a csa­lá­dom­ra, a gyö­ke­re­im­re. Tisz­te­lem azo­kat, akik so­kat tet­tek az em­be­re­kért, a ha­zá­ju­kért. Tor­may Céc­i­le-ről mind­eze­ket el­mond­hat­juk.” (Kle­bels­berg azért is sür­get­te a Nap­ke­let lét­re­jöt­tét, mert mint val­lot­ta: „Az ol­va­só­kö­zön­ség meg­szer­ve­zé­se ma kü­lö­nö­sen fon­tos fel­adat, ami­dőn a Fel­vi­dék és Er­dély mű­velt ma­gyar­sá­gát el­ve­szí­tet­tük.”)

Tor­may Céc­i­le a fo­lyó­irat le­en­dő ol­va­só­tá­bo­rát a tu­dás­ra szom­ja­zó nők­ben és a kö­zép­osz­tály ér­tel­mi­sé­gé­ben vél­te fel­fe­dez­ni. Fon­tos­nak tar­tot­ta az if­jú­ság meg­nye­ré­sét is. Az egyik pá­lya­mű szer­ző­je pon­to­san utá­na­járt an­nak, hogy – mai szó­val él­ve – e cél­kö­zön­ség­nek mit kí­nált a szer­kesz­tő­ség, mi­u­tán (ahogy a lap egyik szer­ző­je ír­ta): „A bu­da­pes­ti iro­da­lom jó­for­mán csak két han­gon be­szélt, a pénz és az ero­ti­ka hang­ján, és az úgy­ne­ve­zett egyé­ni bol­dog­ság jo­gá­val rá­ti­port az em­be­ri kö­zös­ség ér­de­ke­i­re.”

Volt di­ák, aki ar­ra is fel­fi­gyelt, hogy a vi­dé­ken élő írók és tör­té­né­szek je­len­tős sze­re­pet kap­tak a fo­lyó­irat­ban. E te­kin­tet­ben a Nap­ke­let volt az egye­dü­li; Sze­ged, Deb­re­cen, Mis­kolc, Pécs más vá­ro­sok író­it, mű­vé­sze­it is be­kap­csol­ta a mű­velt­ség­ter­jesz­tés ha­za­fi­as áram­kö­ré­be. Eck­hardt Sán­dor, Né­meth Lász­ló, Bi­ró La­jos, Oláh György, Szent­mi­há­lyi­né Sza­bó Má­ria, Re­mé­nyik Sán­dor, a fi­a­ta­labb nem­ze­dék so­ra­i­ból Ham­vas Bé­la, Szerb An­tal, Thur­zó Gá­bor, Ke­resz­tury De­zső és még so­kan má­sok pub­li­kál­tak a lap ha­sáb­ja­in.

A re­mek stí­lus­ban meg­írt, nagy fel­ké­szült­ség­ről ta­nús­ko­dó ver­seny­mun­kák­ból ki­ol­vas­ha­tó: Tor­may Cé­ci­le élet­min­tát kí­ná­ló, je­len­tős író­nő, mel­lő­zé­se mél­tat­lan. A Nap­ke­let pe­dig fenn­ál­lá­sa so­rán mind­vé­gig fel­ada­tá­nak tar­tot­ta, hogy kul­tu­rá­lis, majd po­li­ti­kai sí­kon is vá­laszt ke­res­sen ar­ra a kér­dés­re, hogy ho­gyan őriz­he­ti meg nem­ze­ti iden­ti­tá­sát egy ki­szol­gál­ta­tott hely­ze­tű kis or­szág.

Pár­kány Lász­ló

::Nyomtatható változat::