Napról napra

Va­sár­nap

Ó, Is­ten! Meg­ren­dí­tet­ted, meg­re­pesz­tet­ted a föl­det. Gyó­gyítsd be se­be­it, mert meg­in­dult. Zsolt 60,4 (Ap­Csel 2,4; Lk 8,4–8/9–15/; Zsid 4,12–13; Zsolt 119,81–88) A hat­va­na­dik zsol­tár „há­bo­rús zsol­tár”, hi­szen fel­ira­ta sze­rint a csa­ta­tér ár­nyé­ká­ban szü­le­tett. A mai ige­ver­set ol­vas­va nem le­het el­vo­nat­koz­tat­ni at­tól a csa­ta­tér­től, amely a Ka­rib-tér­ség­ben még so­ká­ig tá­ton­gó seb­ként em­lé­kez­tet az em­ber tö­ré­keny­sé­gé­re. Bi­zo­nyá­ra az em­be­ri nyo­mo­rú­ság­nak ez a meg­rá­zó ta­pasz­ta­la­ta so­kunk­ban lel­ki har­co­kat is elő­idéz, ez a föld­ren­gés meg­ren­dí­tet­te so­kak is­ten­ké­pét is. Bár Ha­i­ti né­pe nem gyá­va, ha­nem bá­tor, har­cos nép (cí­me­rük­ben ágyúk és zász­lók utal­nak a vér­rel ki­ví­vott füg­get­len­ség­re, és nem­ze­ti jel­mon­da­tuk sze­rint „egy­ség­ben az erő”), most még­is úgy tű­nik, le­győ­zet­tek. Mi ta­lán vád­lón azt kér­dez­zük, ho­gyan en­ged­het­te mind­ezt az Is­ten. Olyan jó tud­ni, hogy ő még­is kész ott len­ni éle­tünk rom­jai kö­zött, hogy Lel­ke ál­tal új­já­épít­sen.

Hét­fő

Ez­után is csak én le­szek! Nincs, aki ke­zem­ből ki­ra­gad­jon, ha én cse­lek­szem, ki má­sít­hat­ja meg? Ézs 43,13 (Jel 4,8; 5Móz 32,44–47; 5Móz 11,13–32) Sze­ret­jük kéz­ben tar­ta­ni a dol­ga­in­kat. Biz­ton­ság­ér­ze­tet ad, ha úgy tű­nik, hogy mi irá­nyí­tunk, és így ké­pe­sek va­gyunk egye­dül is meg­bir­kóz­ni a ne­héz­sé­gek­kel. A lát­szat azon­ban csal: Münc­ha­us­en bá­ró a va­ló­ság­ban még­sem ké­pes ki­húz­ni sa­ját ma­gát a mo­csár­ból. Kül­ső se­gít­ség kell… És csak egy van, aki va­ló­ban kí­vül áll ezen az uni­ver­zu­mon: a te­rem­tő Is­ten. Ő pe­dig nyújt­ja ke­zét, és kéz­be vesz, meg­sza­ba­dít és meg­tart. Ha ő meg akar sza­ba­dí­ta­ni, szá­má­ra tel­je­sen mind­egy, hogy sze­rin­tünk mi­lyen va­ló­szí­nű­sé­ge van a sza­ba­dí­tás si­ke­ré­nek.

Kedd

Krisz­tus mond­ja: „Amit csak kér­tek majd az én ne­vem­ben, meg­te­szem, hogy di­cső­ít­tes­sék az Atya a Fi­ú­ban.” Jn 14,13 (4Móz 14,20; 2Móz 7,1–13; 5Móz 12,1–12) Mi­lyen szem­pon­tok alap­ján ké­rek? Van-e ké­ré­se­im­ben he­lye és sze­re­pe az Atya di­cső­sé­gé­nek? Leg­több­ször imád­sá­ga­i­mat is át­hat­ja a sa­ját ma­gam irán­ti ra­jon­gá­som. Krisz­tus azon­ban nem a me­se­be­li jó tün­dért vagy Alad­din lám­pá­ját ígér­te ta­nít­vá­nya­i­nak. Ő tel­jes élet­vál­to­zás­ra hí­vott, ar­ra, hogy ezen a vi­lá­gon kép­vi­sel­jük az ő szem­pont­ja­it. Va­la­ki­nek a ne­vé­ben kér­ni azt je­len­ti, hogy azt ké­rem, amit ő kér­ne, az én ké­ré­sem tu­laj­don­kép­pen az övé. Is­me­rem-e ilyen kö­zel­ről Mes­te­rem szán­dé­ka­it, va­gyok-e ilyen szo­ros kö­zös­ség­ben ve­le?

Szer­da

A jó­té­kony­ság­ról és az ada­ko­zás­ról el ne fe­led­kez­ze­tek, mert ilyen ál­do­za­tok­ban gyö­nyör­kö­dik az Is­ten. Zsid 13,16 (Péld 21,3; Mk 6,1–6; 5Móz 15,1–11) Az Is­ten sze­rint va­ló ál­do­zat lé­nye­ge nem ab­ban áll, hogy ha­tal­mas erő­fe­szí­tést kö­ve­tel, vagy ir­tó­za­tos szen­ve­dést és ön­meg­tar­tóz­ta­tást je­lent. Te­hát ha ál­do­zat­ról be­szé­lünk, ak­kor a kér­dés az, hogy te­szik-e az Is­ten­nek. Mi­lyen so­kan vál­lal­nak ha­tal­mas ter­he­ket, ros­ka­doz­nak óri­á­si sú­lyok alatt, mert azt gon­dol­ják, hogy sa­ját ál­do­za­tuk ál­do­za­tá­vá kell len­ni­ük! Pe­dig Is­ten nem az ön­pusz­tí­tást ér­té­ke­li, ha­nem azt, ha sem­mi vi­szon­zást nem re­mél­ve meg­osz­tom má­sok­kal, amit tő­le kap­tam.

Csü­tör­tök

Az Úr ve­zet majd szün­te­len, ko­pár föl­dön is jól tart té­ged. Ézs 58,11 (Jn 6,11; Lk 6,43–49; 5Móz 15,12–18) Ézsa­i­ás pró­fé­ta ígé­re­te iga­zi böj­ti ígé­ret. Olyan rész­nek a vé­gén ol­vas­hat­juk a Szent­írás­ban, ahol Is­ten a he­lyes böjt­ről ta­nít­ja a né­pét. Az ott elénk tá­ru­ló kép tel­je­sen idil­li: jól­la­kás­ról, meg­erő­sö­dés­ről, ki­vi­rág­zás­ról, fel­fris­sü­lés­ről be­szél az is­te­ni szó. Mi kö­ze le­het minden­nek a böjt­höz?! De nem té­ve­dés: az Is­ten sze­rin­ti böjt gyü­möl­csei va­ló­ban ezek. Mert a böjt he­lye­sen azt je­len­ti, hogy tu­da­to­san tö­rek­szem el­tá­vo­lí­ta­ni az éle­tem­ből min­dent, ami va­ló­ban el­vá­laszt Is­ten­től. Aki pe­dig ve­le kö­zös­ség­be ke­rül, az az élet for­rá­sát ta­lál­ja meg.

Pén­tek

Is­ten a mi sza­ba­dí­tó Is­te­nünk, az Úr, a mi Urunk ki­hoz a ha­lál­ból is. Zsolt 68,21 (Róm 10,9; Jn 12,34–36/37–42/; 5Móz 16,1–17) Is­ten az Urunk, aki­nek mi szol­gái va­gyunk. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben azon­ban for­dí­tott a vi­szony. Mert a szol­ga­lét­ből el­vi­leg az kö­vet­kez­nék, hogy ne­künk kel­le­ne ké­szen len­nünk bár­mi­kor és bár­mit vál­lal­ni ér­te – akár még a ha­lált is –, de még­is ő az, aki még a ha­lál­ba is utá­nunk jön, csak hogy meg­sza­ba­dít­has­son. Mert en­nek a fur­csa, pá­rat­lan és sze­re­tő Úr­nak mi sze­mé­lye­sen ilyen fon­to­sak va­gyunk!

Szom­bat

Ge­de­on ezt mond­ta az Úr an­gya­lá­nak: Ha ve­lünk van az Úr, mi­ért ért ben­nün­ket mind­ez? Bír 6,13 (Ef 5,17; Mt 13,31–35; 5Móz 16,18–20) Ge­de­on, az „erős vi­téz” ti­tok­ban és Mid­ján­tól fél­ve egy prés­ház­ban csé­pe­li a ga­bo­nát. Nem le­pő­dik meg az an­gyal ér­ke­zé­sén, csak ci­ni­ku­san vissza­vág a kö­szön­tés­re: „Ve­lünk az Úr? Ha ve­lünk van, mi­ért ér mind­ez?” Ő csak a bú­zát akar­ta meg­men­te­ni, Is­ten azon­ban Iz­rá­el meg­men­té­sé­re kül­di. Mi­ért pont őt? Mi­ért pont most? – aka­dé­kos­ko­dik a ké­rés­re. Mert Is­ten­nek úgy tet­szik, hogy nagy cso­dái cse­lek­vé­sé­hez min­dig gyen­ge, ki­csiny, hét­köz­na­pi em­be­re­ket hasz­nál­jon fel. Olya­no­kat, mint bár­me­lyi­künk. Olya­no­kat, akik ma­guk­ban nem bíz­hat­nak, ha­nem egye­dü­li esé­lyük a győ­ze­lem­re, hogy meg­te­szik, amit Is­ten kér. Olyan cso­dá­la­tos, hogy Is­ten­nek van tü­rel­me Ge­de­on bi­zony­ta­lan­ko­dá­sá­hoz! „Ma, ha az ő hang­ját hall­já­tok, ne ke­mé­nyít­sé­tek meg a szí­ve­te­ket!” (Zsid 3,15)

Győ­ri Ta­más Jó­zsef