Keresztutak

Piz­zás­do­boz­he­gyek bo­rí­tot­ták a kony­hapul­tot or­szá­gos iro­dánk ut­cai ter­mé­ben ja­nu­ár 30-án dél­után­ra. Ez már szin­te ha­gyo­mány. Ha az egye­dül­ál­ló szü­lők és gyer­me­ke­ik össze­gyűl­nek, ak­kor – a ki­csik örö­mé­re – a dé­li me­nü nem más, mint piz­za. Idén sem volt ez más­ként. Csu­pán az idő­pont vál­to­zott.

De­cem­be­ri, „előka­rá­cso­nyi” ta­lál­ko­zó he­lyett ja­nu­ár vé­gi együtt­lét­re ér­kez­tek a részt­ve­vők, kö­zel negy­ve­nen. S bár az ün­nep már el­múlt, a Har­mat Ki­adó ado­má­nya ré­vén min­den­ki ér­té­kes könyv­aján­dék­kal tér­he­tett ott­ho­ná­ba a nap vé­gén.

Az al­ka­lom cél­ja még­sem csu­pán az egy­más­sal va­ló ta­lál­ko­zás volt, ha­nem az, hogy a las­san iga­zi kö­zös­sé­gé for­má­ló­dó „cson­ka csa­lá­dok” együtt fi­gyel­je­nek Is­ten igé­jé­re, an­nak a Jé­zus­nak a sza­vá­ra, aki éle­tük út­ján mel­lé­jük sze­gő­dik. Az em­mau­si ta­nít­vá­nyok ta­lál­ko­zá­sát a fel­tá­ma­dott Krisz­tus­sal Grend­orf Pé­ter rá­kos­ke­reszt­úri se­géd­lel­kész idéz­te fel, aki a ta­lál­ko­zó ige­ma­gya­rá­za­tát tar­tot­ta.

Az ebéd utá­ni kö­tet­len be­szél­ge­té­sek a piz­zás­do­bo­zok kö­rül a nyá­ri ter­vek­ről szól­tak. Jú­li­us 17–23. kö­zött új­ra ta­lál­koz­hat­nak a rá­szo­ru­ló csa­lá­dok, s rév­fü­lö­pi köz­pon­tunk­ban tes­ti­leg-lel­ki­leg fel­töl­tőd­het­nek. Ám a fi­a­ta­lok kö­zött szó esett a há­zas­ság he­te prog­ram­so­ro­za­tá­ról is. Kí­ván­csi vol­tam, hogy ők, akik szü­le­ik vá­lá­sá­nak elszen­ve­dői, szem­ta­núi egy pár­kap­cso­lat meg­rom­lá­sá­nak, ho­gyan vé­le­ked­nek két em­ber el­kö­te­le­ző­dé­sé­ről. Kér­dé­sem­re egy fő­is­ko­lás lány fe­lelt, vá­la­szát na­gyon ér­de­kesen kezd­te.

„Sze­ren­csés­nek tar­tom ma­ga­mat. Nem azért, mert cson­ka csa­lád­ban nőt­tem fel, ha­nem azért, mert én ele­ve ilyen csa­lád­ba szü­let­tem. Így nem is tu­dom el­kép­zel­ni, hogy mi­lyen egy jobb hely­zet­ből egy rosszab­ba ke­rül­ni. Mi­vel én a ťrosszatŤ ta­pasz­tal­tam meg ed­dig, így nincs vi­szo­nyí­tá­si ala­pom, hogy mi­lyen le­het ťde­rű­ből bo­rú­baŤ jut­ni.

Tény­leg igaz azon­ban, amit a szak­em­be­rek ír­nak, bár­mi­lyen köz­he­lyes­nek tű­nik is. Nincs apa­ké­pem, s mi­vel nincs fiú­test­vé­rem, és a csa­lád­ban is ke­vés fér­fi vett kö­rül, így va­ló­ban nem ta­pasz­tal­hat­tam meg, hogy hol hú­zó­dik a ha­tár a női és a fér­fi­sze­re­pek közt. Ezt ta­nul­nom kell, fi­gyel­nem.

A há­zas­ság in­téz­mé­nyé­ről még­sem ala­kult ki ne­ga­tív kép ben­nem, sőt na­gyon is re­mény­tel­je­sen fo­gom fel a sa­ját jö­vő­be­ni pár­kap­cso­la­to­mat. Ér­ték­nek tar­tom, mert Is­ten rend­je sze­rint va­ló. A mai vi­lág­ban a fi­a­ta­lok vágy­nak az ilyen ťörökŤ ér­té­kek­re. Csak fél­nek, mert nincs bi­zal­muk egy­más­ban. Én pró­bá­lok er­re fi­gyel­ni. Nem fé­lek az el­kö­te­le­ző­dés­től, mert tu­dom, hogy a dön­té­se­met egy hosszú idő­szak elő­zi majd meg, amíg meg­is­me­rem a má­si­kat. Ki­is­me­rem őt, hogy meg­tud­jam, rá­bíz­ha­tom-e ma­ga­mat. Meg­ta­nul­tam szü­le­im hely­te­len pél­dá­ját lát­va, hogy a pár­vá­lasz­tást nem kell el­kap­kod­ni.

A kör­nye­ze­tem­ben nem csak rossz há­zas­sá­go­kat lát­tam. Ész­re­vet­tem, hogy ők az együtt ma­ra­dá­su­kért so­kat tesz­nek is. Nem gon­dol­kod­nak fe­lü­le­te­sen, ha­nem na­gyon is tu­da­to­san élik meg a kap­cso­la­tu­kat. Én sem aka­rok úgy be­le­men­ni egy kap­cso­lat­ba, hogy tart, amed­dig tart, ha­nem küz­de­ni aka­rok azért, hogy sí­rig tart­son. Szá­mom­ra nagy biz­to­sí­ték, hogy a há­zas­sá­gom­ban Is­ten se­gít­sé­gé­re is szá­mít­ha­tok. Olyan fi­út ke­re­sek te­hát, aki­vel azo­nos az ér­ték­ren­dem. Vagy­is aki nem­csak ve­lem lép kap­cso­lat­ba, ha­nem az Úr­is­ten­nel is élő kap­cso­lat­ban áll. A nap áhí­ta­tá­ra utal­ha­tok: azért a fi­ú­ért imád­ko­zom tár­sa­mul, aki nem­csak ve­lem akar majd út­ra kel­ni, ha­nem szá­mít ar­ra, hogy Is­ten is úti­tár­sunk lesz.”

B. P. M.