Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2010 - 07 - Hu­szon­öt éve erő a má­hoz, re­mény a hol­nap­ra

Keresztutak

Ké­szül­jünk a nők már­ci­us 5-i vi­lág­ima­nap­já­ra!

Hu­szon­öt éve erő a má­hoz, re­mény a hol­nap­ra

Be­szél­ge­tés a ha­zai ima­na­pi moz­ga­lom­ról

„Min­den, mi él, Is­tent di­csér­je!” – hang­zik majd a ka­me­ru­ni asszo­nyok biz­ta­tá­sa idén már­ci­us 5-én, az öku­me­ni­kus vi­lág­ima­na­pon. Eb­ben az esz­ten­dő­ben azon­ban nem­csak af­ri­kai test­vé­re­ink­nek, ha­nem ne­künk, ma­gyar egy­há­zak­nak is van mi­ért há­lát ad­nunk. Hu­szon­öt év­vel ez­előtt, 1985-ben ren­dez­het­tük meg elő­ször szer­ve­zett for­má­ban, az or­szág több gyü­le­ke­ze­tét be­von­va a ké­szü­lő­dés­be a nők vi­lág­ima­nap­ját. Idén te­hát kü­lö­nö­sen is ün­ne­pel­he­tünk. Ju­bi­le­u­mi mot­tónk a hu­szon­öt év ima­al­kal­ma­i­nak ta­pasz­ta­la­ta: az ima erőt ad a má­hoz, re­mény­ség­gel tölt el, ha a hol­nap­ba né­zünk. En­nek az el­telt két és fél év­ti­zed­nek az él­mé­nye­i­ről, az in­du­lás­ról kér­dez­tem – a so­kak ál­tal „Me­lit­ta né­ni”-ként is­mert – Ro­szík Mi­hály­nét, Al­ber­tirsa nyug­dí­jas­ként is ak­tív pap­né­ját.

– Elő­ször 1982 nya­rán ta­lál­koz­tam a női vi­lág­ima­nap moz­gal­má­val. Ked­ves né­met ba­rát­nőm, El­za Mül­ler hí­vott meg ma­gá­hoz ben­nün­ket Nürn­berg­be. Egyik nap át­vitt a szom­szé­dos Ste­in vá­ro­sá­ba, ahol a Ba­jor Evan­gé­li­kus Egy­ház női mun­ka­ágá­nak köz­pont­ja ta­lál­ha­tó. (Ma Fra­u­en­Werk.) Be­mu­ta­tott Ad­el­he­id von Gut­ten­berg­nek, aki 1969 óta a női ima­na­pi moz­ga­lom ve­ze­tő­je volt Né­met­or­szág­ban. Ő kér­dez­te meg, hogy hal­lot­tunk-e er­ről a nap­ról. Szé­gyen­kez­ve sü­töt­tem le a fe­je­met, mi­re ő foly­tat­ta: „Ma­gyar­or­szág nem ma­rad­hat ki be­lő­le.”

Így tör­tént, hogy a kö­vet­ke­ző esz­ten­dő­ben már küld­te is az elő­ké­szí­tő anya­go­kat, hogy for­dít­sam le a li­tur­gi­át, az or­szág­is­mer­te­tőt, s ren­dez­zem meg az ima­al­kal­mat al­ber­ti gyü­le­ke­ze­tünk­ben. Én per­sze fél­tem a fel­adat­tól. He­lye­sen for­dí­tom-e majd a szö­ve­ge­ket, si­ke­rül-e meg­nyer­nem a he­lyi hí­ve­ket… Mind­ezek a dol­gok ag­go­da­lom­mal töl­töt­tek el.

– Úgy tu­dom, az az el­ső al­ka­lom na­gyon jól si­ke­rült.

– Va­ló­ban, gyü­le­ke­ze­tünk asszo­nyai na­gyon lel­ke­sen ké­szül­tek a fel­adat­ra. He­tek­kel előt­te gya­ko­rol­ták a ki­osz­tott szö­veg­ré­sze­ket, hogy ne le­gyen gond a fel­ol­va­sás­nál. Ma is őr­zöm a lis­tát, amely­re fel­ír­tam, kik vol­tak ak­kor a se­gít­sé­ge­im. Hár­man a mi­e­ink kö­zül és há­rom re­for­má­tus asszony vál­lal­ta, hogy han­go­san ol­vas­son. Nagy do­log volt ez. Fa­lu­si em­ber nincs hoz­zá­szok­va ah­hoz, hogy né­pes gyü­le­ke­zet előtt meg­szó­lal­jon, fő­leg, hogy ka­to­li­ku­sok, bap­tis­ták is jöt­tek, és hív­tuk a szom­széd­ja­in­kat is.

Irs­áról, Nyár­egy­há­zá­ról, Pi­lis­ről ér­ke­zett ven­dé­ge­ink­kel együtt zsú­fo­lá­sig meg­telt a gyü­le­ke­ze­ti te­rem. Ab­ban az esz­ten­dő­ben a Ka­rib-szi­ge­tek nő­test­vé­rei ál­lí­tot­ták össze az is­ten­tisz­te­le­ti li­tur­gi­át. Egy­szer­re a vi­lág má­sik fe­lén ta­lál­tuk ma­gun­kat a dia­ké­pek, a bi­zony­ság­té­te­lek se­gít­sé­gé­vel. Fe­lejt­he­tet­len lel­ki él­mény­ként ma­radt meg ben­nem ez az el­ső, 1983. már­ci­us 4-i al­ka­lom.

– Ab­ban az év­ben az ima­nap mot­tó­ja így hang­zott: „Új em­ber­ként Krisz­tus­ban”. Az, hogy a nők imád­koz­ni kezd­tek, meg­úju­lást ho­zott va­jon egy­há­zunk éle­té­ben is?

– Tu­dom, mi­re irá­nyul a kér­dés. Saj­nos egy jó da­ra­big – no­ha tar­tot­tuk az al­kal­ma­kat, és ter­jesz­tet­tük for­dí­tá­sa­in­kat az is­me­rő­se­ink kö­ré­ben – nem le­he­tett nyíl­tan be­szél­ni ró­la. Há­rom év­vel az el­ső ima­na­pi al­ka­lom után ír­tam az Evan­gé­li­kus Élet szer­kesz­tő­jé­nek egy kis cik­ket, amely­ben is­mer­tet­tem a női ima­moz­gal­mat. Ez a le­ve­lem ma is meg­van, raj­ta a dá­tum: 1986 és még egy rö­vid mon­dat: Nem kö­zöl­ték le. Ak­kor még ilyen vi­lá­got él­tünk. Bi­zo­nyá­ra tar­tot­tak a szá­muk­ra is­me­ret­len moz­ga­lom­tól a ve­ze­tő­ink.

Pe­dig ak­kor már száz éve imád­koz­tak az asszo­nyok vi­lág­szer­te, több kon­ti­nen­sen át. Püs­pö­ke­ink ta­lán úgy gon­dol­ták, hogy po­li­ti­kai szán­dék – szo­ci­a­liz­mus­sal szem­be­ni pro­pa­gan­da – hú­zó­dik meg az „el­len­sé­ges nyu­gat­ról” be­gyű­rű­zött ima­na­pi moz­ga­lom­ban. Pa­na­szol­tam is az én ked­ves nürn­ber­gi ba­rát­nőm­nek, El­zá­nak. Ő meg csak ennyit írt vissza né­me­tül: „Nur nicht fra­gen!” (Csak sem­mi kér­dés!) Ar­ra biz­ta­tott te­hát, hogy ne kér­de­zős­köd­jünk, ha­nem te­gyük a dol­gun­kat, vi­gyük más ma­gyar gyü­le­ke­ze­tek­be a női ima­nap hí­rét.

Így tet­tük a dol­gun­kat. Ke­ve­há­zi­né Czégé­nyi Klá­ra pi­li­si lel­kész­nő­vel együtt for­dí­tot­tuk az­tán kö­zö­sen az anya­go­kat, küld­tük szét a „bát­rabb” pap­nék­nak, lel­ké­szek­nek. S las­san va­ló­ban az egész or­szág­ra ki­ter­je­dő meg­moz­du­lás­sá lett az ima­nap. Eb­ben az­tán so­kat se­gí­tett, hogy Klá­ri a Ma­gyar­or­szá­gi Egy­há­zak Öku­me­ni­kus Ta­ná­csa Női Bi­zott­sá­gának el­nö­ke­ként már „hi­va­ta­lo­san” is ter­jeszt­het­te az anya­go­kat.

– Mi­re em­lé­ke­zik leg­szí­ve­seb­ben, ha az el­múlt hu­szon­öt év al­kal­ma­i­ra gon­dol?

– Hoz­zám min­dig kö­zel áll­tak a gyer­me­kek. Ke­ve­sen tud­ják, hogy a női ima­nap­hoz kap­cso­lód­va né­met test­vé­re­ink egy gyer­mek-is­ten­tisz­te­let li­tur­gi­á­ját is el­ké­szí­tik. Ha csak mó­dom volt rá, min­dig meg­sze­rez­tem, le­for­dí­tot­tam en­nek a szö­ve­gét is. Nem­ csak a gyer­mek­órán fog­lal­koz­tunk azon­ban az ima­nap­pal. A fel­nőt­tek al­kal­mán sok­szor a gye­re­kek ad­tak elő egy je­le­ne­tet, hogy be­mu­tas­sák az adott or­szá­got, vagy hogy rá­vi­lá­gít­sa­nak az ima­nap köz­pon­ti gon­do­la­tá­ra.

– Mi­ért jó együtt imád­koz­ni?

– Egy mon­dat­ban így fo­gal­maz­hat­nám meg: a kö­zös­ség­nek ere­je van. Azon­túl, hogy az egyes or­szá­gok ál­tal meg­je­lölt ké­ré­se­ket Is­ten elé visszük, s ez­ál­tal a vi­lá­gun­kat súj­tó nyo­mo­rú­sá­ga­in­kat tár­juk az Úr elé – mint pél­dá­ul a sze­gény­sé­get, a ter­mé­sze­t fe­le­lőt­len ki­zsák­má­nyo­lá­sát, a nők, gyer­me­kek bán­tal­ma­zá­sát, a szo­ci­á­lis egyen­lőt­len­sé­get –, va­la­mi cso­dá­la­tos dol­got él­he­tünk át. Azt, hogy Krisz­tus­ban egyek va­gyunk. Ott a te­rem­ben a más fe­le­ke­ze­tű­ek­kel, és kö­zös­sé­günk van azok­kal is, akik­re a föld­go­lyó má­sik felén ta­lán csak ak­kor kö­szönt a fel­ke­lő nap, ami­kor tő­lünk már bú­csú­zik…

– Idén Ka­me­run asszo­nyai hív­nak is­ten­tisz­te­let­re. Tu­dom, hogy Me­lit­ta né­ni már át­ad­ta a sta­fé­ta­bo­tot, má­sok szer­ve­zik az ima­na­pot Al­ber­ti­ben, még­is meg­ké­rem, hogy ossza meg gon­do­la­ta­it az af­ri­kai asszo­nyok ál­tal vá­lasz­tott mot­tó­ról.

– Min­den, mi él, Is­tent di­csér­je! – meg­ren­dí­tő, hogy nagy nyo­mo­rú­sá­gok el­le­né­re er­re bá­to­rí­ta­nak a ka­me­ru­ni nők. De kit is di­csé­rünk? Azt di­cső­ít­jük, an­nak örü­lünk, aki­re büsz­kék va­gyunk. A gond­vi­se­lő Is­ten­re mél­tán le­he­tünk büsz­kék. Ő úr min­den kö­rül­mé­nyek közt. Er­ről val­la­nak a ka­me­ru­ni asszo­nyok is. Sőt az ő bi­zony­ság­té­te­lük még hi­te­les is, mert sok­kal na­gyobb­nak lát­ják az Urat, mint a nyo­mo­rú­sá­ga­i­kat. Tud­ják, küsz­kö­dé­se­ik­ben nin­cse­nek egye­dül, mert a ha­tal­mas Is­ten áll mel­let­tük… Pa­nasz­ko­dó, sok­szor elé­ge­det­len ma­gyar nők és fér­fi­ak, bi­zony ta­nul­ha­tunk fe­ke­te bő­rű test­vé­re­ink­ élő hi­té­ből!

B. Pin­tér Már­ta