Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 07
- Huszonöt éve erő a mához, remény a holnapra
Keresztutak
Készüljünk a nők március 5-i világimanapjára!
Hozzászólás a cikkhez
Huszonöt éve erő a mához, remény a holnapra
Beszélgetés a hazai imanapi mozgalomról
„Minden, mi él, Istent dicsérje!” – hangzik majd a kameruni asszonyok biztatása idén március 5-én, az ökumenikus világimanapon. Ebben az esztendőben azonban nemcsak afrikai testvéreinknek, hanem nekünk, magyar egyházaknak is van miért hálát adnunk. Huszonöt évvel ezelőtt, 1985-ben rendezhettük meg először szervezett formában, az ország több gyülekezetét bevonva a készülődésbe a nők világimanapját. Idén tehát különösen is ünnepelhetünk. Jubileumi mottónk a huszonöt év imaalkalmainak tapasztalata: az ima erőt ad a mához, reménységgel tölt el, ha a holnapba nézünk. Ennek az eltelt két és fél évtizednek az élményeiről, az indulásról kérdeztem – a sokak által „Melitta néni”-ként ismert – Roszík Mihálynét, Albertirsa nyugdíjasként is aktív papnéját.
– Először 1982 nyarán találkoztam a női világimanap mozgalmával. Kedves német barátnőm, Elza Müller hívott meg magához bennünket Nürnbergbe. Egyik nap átvitt a szomszédos Stein városába, ahol a Bajor Evangélikus Egyház női munkaágának központja található. (Ma FrauenWerk.) Bemutatott Adelheid von Guttenbergnek, aki 1969 óta a női imanapi mozgalom vezetője volt Németországban. Ő kérdezte meg, hogy hallottunk-e erről a napról. Szégyenkezve sütöttem le a fejemet, mire ő folytatta: „Magyarország nem maradhat ki belőle.”
Így történt, hogy a következő esztendőben már küldte is az előkészítő anyagokat, hogy fordítsam le a liturgiát, az országismertetőt, s rendezzem meg az imaalkalmat alberti gyülekezetünkben. Én persze féltem a feladattól. Helyesen fordítom-e majd a szövegeket, sikerül-e megnyernem a helyi híveket… Mindezek a dolgok aggodalommal töltöttek el.
– Úgy tudom, az az első alkalom nagyon jól sikerült.
– Valóban, gyülekezetünk asszonyai nagyon lelkesen készültek a feladatra. Hetekkel előtte gyakorolták a kiosztott szövegrészeket, hogy ne legyen gond a felolvasásnál. Ma is őrzöm a listát, amelyre felírtam, kik voltak akkor a segítségeim. Hárman a mieink közül és három református asszony vállalta, hogy hangosan olvasson. Nagy dolog volt ez. Falusi ember nincs hozzászokva ahhoz, hogy népes gyülekezet előtt megszólaljon, főleg, hogy katolikusok, baptisták is jöttek, és hívtuk a szomszédjainkat is.
Irsáról, Nyáregyházáról, Pilisről érkezett vendégeinkkel együtt zsúfolásig megtelt a gyülekezeti terem. Abban az esztendőben a Karib-szigetek nőtestvérei állították össze az istentiszteleti liturgiát. Egyszerre a világ másik felén találtuk magunkat a diaképek, a bizonyságtételek segítségével. Felejthetetlen lelki élményként maradt meg bennem ez az első, 1983. március 4-i alkalom.
– Abban az évben az imanap mottója így hangzott: „Új emberként Krisztusban”. Az, hogy a nők imádkozni kezdtek, megújulást hozott vajon egyházunk életében is?
– Tudom, mire irányul a kérdés. Sajnos egy jó darabig – noha tartottuk az alkalmakat, és terjesztettük fordításainkat az ismerőseink körében – nem lehetett nyíltan beszélni róla. Három évvel az első imanapi alkalom után írtam az Evangélikus Élet szerkesztőjének egy kis cikket, amelyben ismertettem a női imamozgalmat. Ez a levelem ma is megvan, rajta a dátum: 1986 és még egy rövid mondat: Nem közölték le. Akkor még ilyen világot éltünk. Bizonyára tartottak a számukra ismeretlen mozgalomtól a vezetőink.
Pedig akkor már száz éve imádkoztak az asszonyok világszerte, több kontinensen át. Püspökeink talán úgy gondolták, hogy politikai szándék – szocializmussal szembeni propaganda – húzódik meg az „ellenséges nyugatról” begyűrűzött imanapi mozgalomban. Panaszoltam is az én kedves nürnbergi barátnőmnek, Elzának. Ő meg csak ennyit írt vissza németül: „Nur nicht fragen!” (Csak semmi kérdés!) Arra biztatott tehát, hogy ne kérdezősködjünk, hanem tegyük a dolgunkat, vigyük más magyar gyülekezetekbe a női imanap hírét.
Így tettük a dolgunkat. Keveháziné Czégényi Klára pilisi lelkésznővel együtt fordítottuk aztán közösen az anyagokat, küldtük szét a „bátrabb” papnéknak, lelkészeknek. S lassan valóban az egész országra kiterjedő megmozdulássá lett az imanap. Ebben aztán sokat segített, hogy Klári a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Női Bizottságának elnökeként már „hivatalosan” is terjeszthette az anyagokat.
– Mire emlékezik legszívesebben, ha az elmúlt huszonöt év alkalmaira gondol?
– Hozzám mindig közel álltak a gyermekek. Kevesen tudják, hogy a női imanaphoz kapcsolódva német testvéreink egy gyermek-istentisztelet liturgiáját is elkészítik. Ha csak módom volt rá, mindig megszereztem, lefordítottam ennek a szövegét is. Nem csak a gyermekórán foglalkoztunk azonban az imanappal. A felnőttek alkalmán sokszor a gyerekek adtak elő egy jelenetet, hogy bemutassák az adott országot, vagy hogy rávilágítsanak az imanap központi gondolatára.
– Miért jó együtt imádkozni?
– Egy mondatban így fogalmazhatnám meg: a közösségnek ereje van. Azontúl, hogy az egyes országok által megjelölt kéréseket Isten elé visszük, s ezáltal a világunkat sújtó nyomorúságainkat tárjuk az Úr elé – mint például a szegénységet, a természet felelőtlen kizsákmányolását, a nők, gyermekek bántalmazását, a szociális egyenlőtlenséget –, valami csodálatos dolgot élhetünk át. Azt, hogy Krisztusban egyek vagyunk. Ott a teremben a más felekezetűekkel, és közösségünk van azokkal is, akikre a földgolyó másik felén talán csak akkor köszönt a felkelő nap, amikor tőlünk már búcsúzik…
– Idén Kamerun asszonyai hívnak istentiszteletre. Tudom, hogy Melitta néni már átadta a stafétabotot, mások szervezik az imanapot Albertiben, mégis megkérem, hogy ossza meg gondolatait az afrikai asszonyok által választott mottóról.
– Minden, mi él, Istent dicsérje! – megrendítő, hogy nagy nyomorúságok ellenére erre bátorítanak a kameruni nők. De kit is dicsérünk? Azt dicsőítjük, annak örülünk, akire büszkék vagyunk. A gondviselő Istenre méltán lehetünk büszkék. Ő úr minden körülmények közt. Erről vallanak a kameruni asszonyok is. Sőt az ő bizonyságtételük még hiteles is, mert sokkal nagyobbnak látják az Urat, mint a nyomorúságaikat. Tudják, küszködéseikben nincsenek egyedül, mert a hatalmas Isten áll mellettük… Panaszkodó, sokszor elégedetlen magyar nők és férfiak, bizony tanulhatunk fekete bőrű testvéreink élő hitéből!
B. Pintér Márta
::Nyomtatható változat::
|